Eljött a nagy pillanat, ami eljövend minden esztendőben, és mégsem szűnik meg nagy pillanat lenni: a társaság elment az Adriára.
– Szeretem az ilyen szavakat, mint „eljövend” és „esztendő” – morfondírozott Rezeda Kázmér –, talán azért, mert mindig Kosztolányi jut róluk eszembe, egészen pontosan az Életre-halálra: „Mégis mindent, ami tiétek, szeretek. […] / Öreg, nehézkes, régi-ízű szavakat.”
– Ez Kosztolányi egyik legszebb verse, legcsodálatosabb hitvallása a magyarság mellett, kár, hogy Krasznahorkai valószínűleg soha nem olvasta… – morfondírozott tovább Kázmér, aztán úgy döntött, nevezett emlegetésével nem rontja el a nagy pillanatot. De azért még morfondírozott egy kicsit:

Benne lehet ebben a génekbe ivódott história, a múlt, Abbázia és Fiume emlékezete, a corpus separatum valahogy mindig a miénk marad lélekben, nemkülönben Raguza és Zára, ahol Nagy Lajos királyunk hódoltatja a velencei dózsét, nem lehet az ilyesmit elfelejteni.
Így morfondírozott Kázmér, volt rá ideje, ugyanis a derék horvátok valamiért ragaszkodnak az autó­pálya fizetős kapujához, ami azt eredményezi, hogy az amúgy is dugóba ájult autópályán Zágráb előtt másfél órát álljon a tömeg, hogy cédulát húzzon magának. Így aztán a Dalmáciáig elkészült autópályán kicsit hosszabb az út, mint a régi, békebeli, öreg utakon volt, de hát biztos mindennek van valami rejtett értelme, csak Kázmér nem tudta megfejteni, mi lenne az.
De végül megérkeztek. Együtt volt a csapat. Rezeda Kázmér nejével, Bel-Szegedi Matula Andreá­val. Ott volt Fogatos Mateusz és neje, Szilviánusz asszony. Csipolla Miklós és neje, Gábriella, kikkel most csak egyik gyermekük tartott, Csipolla Bulcsú. Ott volt még Burgberger Etele és neje, Marianne, valamint Mácsfalvi Mácsfalvi Oborzil és neje, a sótlan és savanyú Barbakáni Barbara és ott voltak Oborzilék gyönyörűséges leányai is.
És akkor Csipolla Miklós előállt a nagy meglepetéssel: vitorlázás lesz!

Az 1979 óta vitorlázó Kázmért boldog izgalom járta át a hír hallatán, és alig várta, hogy vízre szálljanak. És ez egy szombati napon megtörtént.De nem egészen úgy, ahogy Kázmér negyvenhét éves vitorlásmúltja során megszokta.
Amikor megérkeztek a kikötőben ringatózó hajóra, Gábriella asszony nekilátott lemosni a hajó fedélzetét. Ez úgy történt, hogy a slagból folyó víz mind befolyt a kajütbe, Oborzil pedig szárazon csutakolta a fedélzetet egy dörzsiszivaccsal, miközben egészen meg volt hatódva önfeláldozásától és hősiességétől, nagyjából úgy érezte magát, mint a zsoltárokat éneklő vértanúk közvetlenül a máglyára lépés előtt.
Eközben Csipolla Miklós a hajóba hordta az ellátmányt, amely nagyjából egy kiló újhagymából, egy kiló kenyérből, húsz üveg borból és tíz üveg ásványvízből állt.
Mire Miklós mindent behordott, Oborzil szépen, egyenletesen elkente az összes sirályürüléket a fedélzeten, szárazon.
– Kész vagyunk, indulhatunk! – jelentette ki Csipolla Miklós, és tényleg készen voltak, egyedül Kázmért kínozta némi hiányérzet. És ekkor elhangzott a nap legfontosabb mondata, melyet Miklós közölt a társasággal:
– Nincsen vitorla…
És tényleg nem volt vitorla. A vitorlát ugyanis elvitték javítani, és nem hozták még vissza.
Ekkor Kázmér negyvenhét éves vitorlásmúltja új elemmel gazdagodott, nevezetesen a vitorlázás egy egészen új formájával, amely szerint úgy is lehet vitorlázni, hogy a sirályürülék egyenletesen szét van kenve a fedélzeten, ellenben nincsen vitorla, van viszont hagyma, kenyér és több hektoliter bor.
Kázmér ekkor, a válságos pillanatban döntést hozott:
– Na jó, akkor menjünk ki motorral a vízre, horgonyozzunk le és fürödjünk.
Így lett. Kimentek motorral, lehorgonyoztak Prvić sziget partjánál, és úgy döntöttek, isznak egy hideg fröccsöt.
– Nincs jég… – adta tudtukra ekkor Miklós, és Kázmér egy pillanatra úgy érezte, Csipolla valamiért vaddisznót akar kergetni barátságuk rózsalugasában.
– De legalább a hideg bort hoztad el otthonról meg a hideg vizet?
– Nem. Úgyis megmelegedett volna...
Valóban.
És akkor, ebben a szürreális pillanatban a szomszéd hajókon lévő emberek érdeklődve nézték, mi történik Kázmérék hajóján: a vitorla nélküli vitorláson csendben ringatózott egy magyarokból álló társaság, a negyvenkét fokos melegben mindegyikük szorongatott a kezében egy negyvenkét fokos fröccsöt, és egyiküknek sem volt őszinte a mosolya.
És akkor Burgberger Etele remek ötlettel állt elő.
– Gyerekek, tegyük be a borokat és a vizeket egy-egy szatyorba, és engedjük le a tengerbe, ott lehűl.
Nekiláttak. Két nagy, erős, horvát Tesco gazdaságos szatyrot megpakoltak borral és vízzel, összekötözték, kötelet kötöttek rá és beengedték a tengerbe.
Igen ám, de ahogy megpakolták a szatyrokat, azok megteltek levegővel, és békésen ringatóztak a víz tetején, a tűző napon, így volt rá esély, hogy rövid időn belül felforrósodnak akár hatvan fokra is.
– Bemegyek és kiharapom a szatyrot! – hozott újabb döntést Burgberger Etele, s mielőtt Marianne asszony felsikolthatott volna, beugrott a vízbe és kiharapta. S láss csodát, a szatyrok méltóságteljesen elsüllyedtek a tengerben, Prvić sziget partjánál, és úgy tűnt, van remény.
– Ameddig hűlnek az italok, megmutatom nektek az Osceola-fejest – mondta Kázmér, majd valóra váltva ígéretét ugrott egy gyönyörű, csodálatos, hibátlan Osceola-fejest, azt, amit Gojko Mitic ugrott annak idején.
Kázmér nem sejtette, micsoda poklot szabadít el.
Előbb Oborzil ugrott utána. Ugrása körülbelül olyanra sikeredett, mint amikor Béla bá, a sportuszoda kabinosa a nyári melegben öt sörtől megittasodva úgy döntött, megmártózik az ötvenes medencében, majd a kiúszónál megcsúszva egy határozott lendülettel hagyta maga mögött a part és a víz felszíne közötti távolságot, s félig arccal, félig hassal landolt a hűs vízben, miután – kiemelkedve a habokból – a Jóisten nevét is a szájára vette.
Csipolla Miklós következett. 

Oborzil gyönyörűséges lánya, Laurisszima következett. Ő azt a megoldást választotta, hogy nem rugaszkodott el ugrás előtt, ellenben vízbe érkezéskor a két bokájával megérintette a két vállát, még szerencse, hogy a jobb bokával a jobb vállat, ballal pedig a balt.
Ezt a sportot ezen a ponton befejezték.
Vízilabda következett. Ez Oborzil ötlete volt.
– Istenem, bárcsak maradtunk volna az Osceola-fejeseknél! – merengett magában Kázmér, aki jó barátságban volt a vízzel és a labdával is, ugyanezt a többiek nem mondhatták el magukról. Ellenben Oborzil a vízzel és a labdával ápolt tehetetlenségét úgy kompenzálta, hogy hangosan üvöltve „közvetítette” a „mérkőzést”, amelynek során önmagát Benedek Tibornak, Kázmért Dušan Mandićnak, míg Csipolla Mikit nemes egyszerűséggel Fehér Pandának szólította.
– Benedek megúszik, micsoda tempó, a közönség felállva tapsol, örömvízilabda! – üvöltötte Oborzil, miközben próbálta vezetni a labdát a vízben, ami a hóna alatt mindig megszökött és a háta mögé került, ettől Oborzil hamar elfáradt és elkezdett azzal foglalatoskodni, hogy ne fulladjon meg, majd végső erejét összeszedve a labdát Kázmér felé dobta, a labda pedig sírva fakadva a szomorúságtól landolt Kázmértól úgy negyven centire. Fontos tudni, hogy a dobás pillanatában Oborzil nagyjából negyvenöt centire helyezkedett el Kázmértól.
Hát így játszódtak egy darabig. Aztán Kázmér kimenekült a vízből.
– Nézzük meg a borokat! – javasolta Burgberger Etele, miután Oborzil és Miki valahogy, elképzelhetetlen erőfeszítések árán kivergődtek a vízből, s Oborzil nyugtázta az eddigieket, levegőért kapkodva: – De jót játszottunk!
Burgberger Etele eközben felhúzta a szatyrokat a vízből, rengeteg sós tengervíz ömlött szét a fedélzeten, ami megnedvesítette az egyenletesen szétkent száraz sirályürüléket, így végre minden csúszóssá vált.
De a borok és a vizek legalább pontosan ugyanolyan melegek voltak, mint vízbe eresztés előtt.
A nagy vitorlázásnak vége lett, a csapat visszament a kikötőbe, kikötöttek, és úgy néztek ki, mint a Caine legénysége egy héttel azután, hogy Queeg kapitány elrendelte a víztilalmat.
Viszont, valami teljesen értelmezhetetlen oknál fogva, folyamatosan röhögtek.
A kikötőben aztán ittak néhány jéghideg sört, s megpróbálták Mikinek elmagyarázni, miért jobb negyvenkét fokban a hideg ital, mint a meleg, de nem sokra mentek.
– A beduinok is meleget isznak a sivatagban... – kötötte az ebet a karóhoz Miku, és be kellett látni, hogy menthetetlen, bár a szeme sarkában ott bujkált az a vigyor, ami jelezte, hogy nem teljesen hülye.
Ezt követően a kompánia elhatározta, vacsorájukat Zatonban, a Konoba Poratban költik el, és Laurisszima kapott megbízást, hogy foglaljon helyet tíz főre. Ő pedig öt perc telefonálás után büszkén jelentette, hogy asztal foglalva tíz főre.
A társaság pontban nyolckor beözönlött az étterembe, ahol közölték velük, hogy semmiféle foglalásuk sincs. A homlokra felhúzódó szemöldökök láttán Laurisszima mutatta, hogy hová foglalt asztalt.
Foglalásuk a nagyjából negyven kilométerre lévő Drniš Gradska Kavana Drnis nevű éttermébe szólt, ahol úgy várták őket, mint Godot-t, ellenben a Konoba Poratban úgy néztek rájuk, mint zsidó templomban az utálatos képre.
Kázmér pedig elhatározta, hogy jövőre ő gondoskodik az italokról, az asztalfoglalásokról és a vitorlákról is. Ellenben úgy fél óra elmúltával kaptak egy asztalt, és ekkor kezdetét vette egy csodálatos vacsora.
Nem tréfáltak a Poratban. Olyan polipot, olyan halakat és olyan rákfarkas rizottót kínáltak, hogy Kázmér szeme könnybe lábadt. Mellé pedig jól csúszott a Karlovacko is és a Malvazija is – rendhagyó módon jéghideg volt mind a kettő.
– Kevés lehet az olyan magyar, aki úgy indul el otthonról, miszerint benéz Zatonba a Konoba Poratba – elmélkedett magában Kázmér vacsora végeztével, miközben egy levezető Travaricát kortyolgatott. – Ám ha valakinek mégis ez jutna eszébe, ne gondolja meg magát.
Másnap pedig hazautazott Kázmér, az ötórás út alig telt több időbe, mint tíz óra, nagy szerencse, hogy elkészült az autópálya. No és az is, hogy a teljesen elszegényedett Magyarország népességének alig negyven százaléka volt úton hazafelé.
Hiába no, nagy úr a nyomor…