Április 12-én tizenhat év után a magyarok búcsút intettek az Orbán-korszaknak. Azóta az egyik legnagyobb feladattá vált, hogy újraértelmezzük és kiépítsük a demokratikus intézményrendszert. A hatalom korlátozása azonban nem csupán jogi, alkotmányozási feladat, hanem kőkemény „társadalomlélektani” kihívás is. Vajon a választók elégedetlensége a hatalomgyakorlás módjának szólt vagy inkább a személyének? Vagy úgy is mondhatjuk, hogy rendszert akartunk-e váltani vagy csak a garnitúrát?

A DE!HOGYNEM Feszt színpadi beszélgetésén a fékek és ellensúlyok rendszere volt a téma, amelyről Szabó Andrea szociológus kijózanító képet festett. Mint rámutatott, ha kimennénk az utcára egy közvéleménykutatást készíteni és megkérdeznénk az átlagpolgárt a fékek és ellensúlyok rendszeréről, a legtöbben értetlenül néznének vissza, és megkérdeznék, hogy „mit adnak nekem azért a boltban?”.

Ez egy üres kifejezés, amelyet legfeljebb az értelmiség egy töredéke tud pontosan elmondani a liberális demokrácia elmélete szerint. Önmagában a kifejezés semmilyen érzelmi reakciót nem vált ki a többségből

– húzta alá.

Bizalom

A szociológus rámutatott: Magyarországon elképesztően magas az intézményi bizalomhiány. Bár az elmúlt tizenhat évben az Európai Társadalmi Felmérés (ESS) adatai szerint látszólag nőtt a közintézményekbe vetett bizalom, ez kizárólag a Fidesz-szavazók elkötelezett, párthűségből fakadó bizalmának volt köszönhető. Az ellenzéki választók körében a bizalom teljesen elpárolgott, amint nyilvánvalóvá vált, hogy az intézmények már nem a közjóért, hanem egyetlen hatalmi centrum érdekeiért működnek.

Ugyanakkor Szabó Andrea egy meglepően pozitív társadalmi tanulási folyamatra is felhívta a figyelmet. A politikai érdeklődés a 2012-es mélypont után – különösen a 2024-es kegyelmi botrányt követően – olyan magasságokba lőtt ki, amilyenre utoljára 1989 őszén, a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások idején volt példa.

A magyar társadalom rendkívül adaptív: megtanult odafigyelni a politikára. A kérdés most az, hogy ez az odafordulás megmarad-e, vagy a választók a forradalom másnapján visszavonulnak a magánéletükbe, átadva a terepet az új elitnek.

Önkorlátozás

Zárug Péter politológus a beszélgetés során a hatalomgyakorlás kíméletlen logikáját boncolgatta. Machiavelli óta tudjuk: a hatalom természete az, hogy akadálytalanul akar áramlani. A szuverén akkor érzi jól magát, ha az akarata azonnal és akadálytalanul válik valósággá.

Az elmúlt tizenhat évben a hatékony állam közjó-felfogása a gyorsaságról szólt: az akarat áramoljon gyorsan, célba érjen gyorsan, a társadalom többsége pedig kapjon valami elosztható jót, ami elfedi a hatalomgyakorlás önkényét. De vajon a választók most valóban azt akarják, hogy a hatalom keze meg legyen kötve?

– mondta Zárug.

A választói dilemma lényegét egy érzékletes analógiával világította meg: ha elégedetlenek vagyunk a furgonunk sofőrjével, és végre lecseréljük őt egy jó vezetőre, vajon az lesz az első dolgunk, hogy hátulról megbilincseljük a kezét vezetés közben? Aligha. A kisember reflexe az, hogy „végre egy jó vezető ült a volánhoz, hagyjuk őt vezetni”.

Zárug Péter szerint éppen ezért óriási a felelőssége a most felálló új politikai elitnek és az értelmiségnek. Az új hatalomnak a saját húsába kell vágnia: olyan önkorlátozó törvényeket kell hoznia – mint a miniszterelnöki tisztség két ciklusra való maximálása vagy a képviselői mandátumok korlátozása –, amelyek megakadályozzák az újabb omnipotencia-élmény kialakulását. De ehhez a társadalomnak is partnerként, folyamatos kényszerítő erőként kell jelen lennie, nem pedig éberkómában szemlélnie az eseményeket.

Nem a szegénység, a zsákutca sodorta el a rendszert

Tóka Gábor választási szakértő határozottan vitatkozott azzal a populista feltételezéssel, miszerint a magyar nép pusztán a koplalás és a gazdasági nyomor miatt kergette volna el az Orbán-rendszert. Rámutatott: a konjunktúra-mutatók 2026-ban nagyságrendekkel jobbak voltak, mint a 2012-es válság idején vagy akár a 2022-es választáskor. A társadalom nem akkor lázadt fel, amikor a legjobban szorított a cipő.

A választók nem azért váltottak, mert éheztek, hanem mert intuitív módon megértették: a rendszer egy teljes gazdasági és társadalmi zsákutcába jutott. Az akkumulátorgyárak, az orosz elköteleződés és a szétlopott fejlesztések iránya tarthatatlanná vált

– húzta alá.

A szakértő kiemelte: a fékek és ellensúlyok intézményei (például az Alkotmánybíróság, az Állami Számvevőszék vagy a Költségvetési Tanács) papíron eddig is léteztek a jogszabályokban. A probléma nem a garanciák hiánya volt, hanem az, hogy az intézmények élére olyan embereket ültettek, akik nem a közjót, hanem a hatalomgyakorló személyes védelmét szolgálták.

Tóka szerint most nem alkotmányozási hisztériára van szükség, hanem arra, hogy az intézményeket végre autonóm, gerinces szakemberekkel töltsük meg, és egy olyan új párt- és választási törvényt alkossunk, amely kikényszeríti a pártokon belüli demokráciát.

A bürokrácia csapdája

Egy szervezetben mindenki addig lép előre a ranglétrán, amíg el nem éri a saját alkalmatlansági fokának maximumát – állítja a Crozier-féle bürokráciaelmélet. A jó osztályvezetőből rossz főosztályvezető, a kiváló civil szakemberből pedig tapasztalatlan politikai döntéshozó lesz.

A 2026-os fordulat után a minisztériumokba és a képviselői helyekre olyan emberek tömege áramlott be a civil szférából, akik korábban soha nem viseltek politikai tisztséget. Ez egyfelől nélkülözhetetlen friss levegőt hozott, másfelől viszont egy törékeny tanulási fázist eredményezett. A társadalom türelmetlensége és a felkorbácsolt elvárások most találkoznak az új politikai osztály természetes botladozásaival. Az, hogy ez a folyamat merrefelé dől el, azon múlik, hogy az új vezetők képesek lesznek-e tanulékonyak és adaptívak maradni ahelyett, hogy a gyors sikerek miatt belesnének a kézi vezérlés csapdájába.

Rakománykultusz

Puzsér Róbert publicista a csendes-óceáni törzsek „rakománykultuszának” történetét említette rossz példaként. A második világháború idején az amerikai hadsereg támaszpontokat létesített a távoli szigeteken, ahová repülőgépekről bőséges ellátmányt, ételt és felszerelést dobáltak le. A háború végeztével a katonák távoztak, a szigetlakók pedig ott maradtak utánpótlás nélkül. Hogy visszacsalogassák a mesés szállítmányokat, az őslakosok fák ágaiból, nádból és bambuszból megépítették a repülőgépek, a kifutópályák és a rádióantennák élethű másait. Azt hitték, ha a díszletek állnak, az égből újra leesik majd a jólét. (Nem esett le.)

Ugyanígy jártunk mi is az 1990-es rendszerváltáskor – mutatott rá Puzsér.

Összetákoltuk a jogállam nádmodelljeit: lett Alkotmánybíróságunk, lett Állami Számvevőszékünk, lett tőzsdénk és parlamentünk. Aztán leültünk a nádmodell mellé, és vártuk, hogy megérkezzen a demokrácia. De a repülők nem jöttek meg, mert a díszlet mögött nem voltak demokraták.

Látszik tehát, hogy nem az intézmények csinálnak demokráciát, hanem a felelős polgárok. Amíg a magyar társadalom tagjai egyénenként, a saját mindennapjaikban nem képesek feladni a Kádár-kori kisember beidegződéseit, amíg egyéni autonómia helyett mindig egy külső megmentőtől várják a boldogulást, addig a legkifinomultabb alkotmányos fékek is csupán bambuszból font díszletek maradnak.

A 2026-os választás megadta a lehetőséget a valódi építkezésre – a kérdés csak az, hogy ezúttal valódi alaptörvényt építünk, vagy megint beérjük a nádtámaszponttal.