A harmadik Shaun-mozifilmben Moszatvég lakói izgatottan készülnek a Halloweenre, ám a gazda véletlenül tönkreteszi a titokban nevelgetett tökföldet. Shaun veszélyes kísérletekbe kezd, hogy megmentse az ünnepet, csakhogy az események hamarosan elszabadulnak: a gazda rejtélyesen eltűnik, ezzel egyidőben pedig a környéken felbukkan egy különös szörnyeteg. A beszéd nélküli családi kaland ezúttal a klasszikus horrorfilmek világából is merít, a félelmetesnek tűnő pillanatokat azonban az Aardman jellegzetes, szerethető humorával oldja fel.

A világpremieren a Blikk is ott volt, ahol a film egyik rendezőjével, Matthew Walkerrel beszélgettünk. Az alkotó elárulta, hogyan lett egy, eredetileg a Valentin-napra tervezett történetből halloweeni horrorvígjáték, mely jelenetekkel gyűlt meg leginkább a készítők baja, és miért ragaszkodik az Aardman a mesterséges intelligencia térnyerése idején is a kézzel készített figurákhoz és díszletekhez.

Blikk: A Shaun a bárány-filmek világa eddig sem volt mentes a káosztól, ezúttal azonban már a horror műfajához is hozzányúltak. Miért éppen ebbe az irányba vitték el a harmadik mozifilmet?

Matthew Walker: Az alapötlet valójában egy félórás különkiadásként indult. Eredetileg Valentin-napi történetnek szántuk, és ebből az elképzelésből született a gazda és az állatorvos romantikus kapcsolata is.

B: A történetből végül mégis halloweeni kaland lett. A szörny már a Valentin-napi változatban is szerepelt?

MW: Igen! Azt hiszem, a szörny kezdettől fogva része volt a történetnek, ahogy az is, hogy a gazda szörnyeteggé változik. Ahogy tovább fejlesztettük az ötletet, természetes módon jutottunk el odáig, hogy inkább halloweeni különkiadás legyen belőle. Közben egyre terebélyesebbé vált a történet, és nagyon tetszett nekünk az elképzelés, hogy Shaun egy őrült tudóssá változik. Annyi lehetőséget láttunk benne, hogy végül azt éreztük: ebből egész estés filmet kellene készítenünk.

Amikor pedig megszületett a halloweeni koncepció, nagyon lelkesek lettünk attól, hogy felhasználhatjuk a klasszikus horrorfilmek jól ismert elemeit. Steve Cox, a film másik rendezője, az írók és én is szeretjük a horrorfilmeket. Természetesen tisztában voltunk azzal, hogy a Shaun a báránynak nagyon fiatal nézői is vannak, ezért olyan filmet szerettünk volna készíteni, amely nekik is megfelelő. Inkább a humor forrásaként használtuk a horror műfaji elemeit, nem az volt a célunk, hogy valóban megijesszük a közönséget.

B: Nehéz volt úgy alkalmazni ezeket a klasszikus horrorfilmes eszközöket, hogy a gyerekek ne ijedjenek meg, de a történet mégis a műfajon belül maradjon?

MW: Időnként igen. Magát a szörnyet és a történet nagyobb ívű elemeit viszonylag könnyű volt viccessé, nem pedig félelmetessé tenni. Akadtak azonban olyan jelenetek, amelyeknél óvatosabbnak kellett lennünk. Ilyen volt például az a rész, amelyben a szörny megérkezik a házhoz, és amelyet mi „betöréses jelenetnek” neveztünk. Ennek az első változatát nagyrészt a házban tartózkodó nyáj szemszögéből láttuk, és rájöttünk, hogy ez túlságosan félelmetes és intenzív lett, hiába voltak benne humoros pillanatok is.

Amikor azonban bevontuk a gazda nézőpontját, és megmutattuk, hogyan ügyetlenkedik odakint, már sikerült megtalálnunk az egyensúlyt. Ebben a zene is sokat segített. Elegendő humort kellett adnunk a jelenethez ahhoz, hogy a gyerekek élvezhessék, és ne ijedjenek meg túlságosan. Ugyanakkor szerettünk volna némi feszültséget is teremteni, amelyet aztán humorral oldhattunk fel.

B: Voltak olyan horrorfilmek vagy rendezők, akiket különösen kedvelnek, és akik inspirálták önöket? A film nézése közben nekem például Tim Burton világa is eszembe jutott.

MW: Igen, több rendező és film hatása is keveredik benne. A fejlesztés során nem voltak konkrét alkotások, amelyeket követni akartunk volna, de a kiindulópontot a Hammer horrorfilmjei és a Universal szörnyfilmjei, vagyis az ötvenes évek klasszikus horrorjai jelentették.

Steve és én azonban a nyolcvanas és kilencvenes években nőttünk fel, ezért számos olyan film is hatott ránk, amelyeket gyerekként szerettünk. Tim Burton valóban ezek közé tartozott, de Steven Spielberg, John Carpenter és David Cronenberg filmjeiből is merítettünk.

B: Említette, hogy némileg át kellett alakítani azt a jelenetet, amelyben a gazda megérkezik a házhoz. Voltak olyan jelenetek, amelyeket teljesen ki kellett vágni, avagy radikálisan meg kellett változtatni, mert túl ijesztőnek bizonyultak a gyerekek számára?

MW: Radikális változtatásokra nem volt szükség. Már a kezdetektől ügyeltünk arra, hogy egyik jelenet se legyen túlságosan félelmetes, ezért emiatt semmit sem kellett teljesen kivágnunk. Néhány részleten azonban finomítanunk kellett, ahogy az említett betöréses jeleneten is.

A szörny első megjelenése szintén ilyen volt. Az első változatokban főként a hanghatások és a zene bizonyultak meglehetősen intenzívnek, ezért ezeket vissza kellett fognunk. Alapvetően minden esetben a megfelelő egyensúlyt kerestük.

B: Rendezőként melyik jelenetre a legbüszkébb?

MW: A kedvenceim közé tartozik minden jelenet, amelyben Shaun a laboratóriumban elkészíti a varázsitalt. Nagyon szerettem ezen a jelenetsoron dolgozni. A látványtervező részleg fantasztikus munkát végzett a díszlettel, az operatőr pedig lenyűgözően világította be: az egész rendkívül színes és gazdag lett, ráadásul rengeteg kelléket készítettek hozzá.

Úgy érzem, ez a jelenetsor egyesíti mindazokat az elemeket, amelyeket szerettünk volna beletenni a filmbe: az élénk, telített színeket, valamint az elektromos kisüléseket, amelyeket teljes egészében kézzel, kétdimenziós animációval rajzoltak meg. Az egésznek olyan nyolcvanas évekbeli B-filmes hangulata lett, amelyet a film bizonyos pontjain mindenképpen meg akartunk teremteni. Nagyon szórakoztató volt ezen dolgozni.

B: A Shaun, a bárány egyik legkülönlegesebb vonása, hogy gyakorlatilag nincsenek benne párbeszédek. Ez nagyobb alkotói szabadságot ad önnek, hiszen eltér a rögzített párbeszédekkel dolgozó animációs filmektől, vagy inkább megnehezíti a munkát?

MW: Azt mondanám, mindkettő igaz. Szabadságot ad, és nagyon szeretem, hogy semmit sem kell lefordítani. Amint elkészül egy Shaun, a bárány-film, az rögtön univerzálissá válik, hiszen nincsenek benne párbeszédek.

A történet megalkotásakor azonban kihívást is jelent, különösen egy egész estés film esetében. A sorozat epizódjainál egyszerűbb a helyzet, mert azok nagyobb mértékben épülnek a vizuális humorra. A mozifilmekben viszont árnyaltabb, érzelmesebb történetet próbálunk elmesélni. Néha nehéz megtalálni annak a módját, hogyan közvetítsük a nyáj vagy a többi szereplő összetett érzéseit, amikor a karakterek nem mondhatják ki egyszerűen, mire gondolnak. Mindezt vizuálisan kell megmutatnunk, és ez valóban komoly feladat, bár mostanra rengeteg tapasztalatot szereztünk benne.

B: Miközben a mesterséges intelligencia és a számítógépes animáció rohamosan fejlődik, miért tartja továbbra is fontosnak a kézzel készített figurák, kellékek és valódi díszletek használatát? A Shaun, a bárány animációs film, de stop-motion technikával készül, ami jóval több munkával jár. Miért fontos megőrizni ezt az eljárást?

MW: Szerintem különleges vonzereje van annak, ha a néző látja egy alkotáson a mögötte álló kézműves munkát. Én mindig éppen ezt szerettem a stop-motionben: rendkívül kézzelfogható műfaj. Emlékszem, hogy gyerekként néztem a Wallace- és Gromit-filmeket, és imádtam modelleket készíteni a szereplők alapján. Úgy gondolom, ez ma sincs másként. A gyerekek szeretik nézni ezeket a figurákat, és azt érezni, hogy szinte kinyúlhatnának értük, megérinthetnék őket.

Az Aardman filozófiájához mindig is hozzátartozott, hogy látni akarjuk az ujjlenyomatokat. Szeretnénk, ha a vásznon is érzékelhető maradna a kézműves munka, ezért nem akarunk mindent túlságosan tökéletesre csiszolni. Fontos számunkra, hogy látható legyen a mögötte álló alkotói munka.

B: Nézőként ettől valahogy közelebbinek is érezzük...

MW: Igen. Hasonló irány figyelhető meg a számítógépes animációban is. Gondoljunk például a Pókember: Irány a Pókverzum! című filmre és az azt követő alkotásokra, amelyekben kétdimenziós rétegekkel egyfajta rajzos, vázlatszerű megjelenést adnak a képeknek.

Szerintem nagyon vonzó, amikor érzékelhető a mű mögött rejlő mesterségbeli tudás, gondosság és törődés, és a végeredmény nincs túlságosan tökéletesre csiszolva. A digitális technológia ma már annyira fejlett, hogy szinte bármit meg lehet valósítani vele, méghozzá olyan hibátlanul, amennyire csak szeretnénk. Egy ponton túl azonban elveszíthetjük azt a közvetlenséget és kézzelfoghatóságot, amelyhez a közönség kapcsolódni tud.

B: Technikailag melyik jelenet elkészítése jelentette a legnagyobb kihívást? A laboratóriumban játszódó részek, esetleg valami más?

MW: Rengeteg nehezen megvalósítható jelenet volt a filmben. A léptéküket tekintve talán a kikötőben és a hajón játszódó részek, valamint a finálé jelentette a két legnagyobb kihívást. Utóbbiban a viharban álló szélmalomnál megjelenik a feldühödött tömeg is.

Különösen a befejező jelenetsor volt nehéz. Nemcsak technikai szempontból, hanem azért is, mert egyszerre rengeteg minden történik benne: ott van a tömeg, a gazda a szélmalmon, a nyáj pedig odabent. Már a storyboardok elkészítésekor is bonyolult volt mindezt pontosan megtervezni, az animálása pedig további kihívást jelentett.

B: A mai gyerekek sokkal gyorsabb, élénkebb színekkel dolgozó, gyakran kifejezetten túlingerlő animációkhoz szoktak. Fontosnak tartja, hogy továbbra is készüljenek visszafogottabb tempójú és látványvilágú filmek?

MW: Igen. Természetesen azt szeretnénk, hogy a mai gyerekek is élvezzék a filmet, és tisztában vagyunk azzal, hogy a modern animációk általában jóval gyorsabb tempójúak. Voltak olyan jelenetek, amelyeket ennek tudatában valamelyest felgyorsítottunk. Ennek ellenére mindig abból indulunk ki, hogy mi szolgálja leginkább az adott jelenetet, és mi a film számára megfelelő ritmus. Én szeretem, ha egy filmben csendesebb, nyugodtabb tempójú pillanatok is helyet kapnak.

A stop-motion ebből a szempontból hasonlít az élő szereplős filmezéshez. Előfordulhat, hogy az animatikban egy beállítás még bizonyos hosszúságúnak tűnik, ám mire elkészül az animáció, hosszabb lesz, mint amire számítottunk. Ezt az animátor által kialakított játék és mozgás természetes ritmusa is befolyásolja. Mindig számolnunk kell tehát azzal, hogy ezek a beállítások valamelyest „megnőhetnek”.

Ezt ugyanakkor örömmel fogadjuk: hagyjuk, hogy a jelenetek a számukra természetes módon bontakozzanak ki, majd a vágás során finomítunk rajtuk, és ha szükséges, valamelyest rövidítünk rajtuk.

A CineFesten tartott premier után a hazai mozikban szeptember 24-től láthatják a nézők a filmet.