A Csendes barát mindhárom történetszálának középpontjában egy-egy kívülállósága okán magányos, de rendkívül intelligens ember áll, akinek figyelme különféle okok miatt, de a növények felé fordul. A szereplők mind kívülállók a saját közegükben, de éppen ez sodorja őket közel egy még nagyobb, ismeretlen idegenséghez: az őket körülölelő növényvilághoz.

Csendes barát: Isten és természet

A jelenben játszódó szál főszereplője egy hongkongi vendégprofesszor, dr. Wong (Tony Leung Chiu-wai), aki csecsemők agyhullámait kutatja, előadásán a felnőttek és a kisgyerekek eltérő világérzékeléséről beszél: míg a felnőtt agy egy problémára fókuszálva kikapcsolja a többi területet, addig a gyerekek szórványosan, nem fókuszálva érzékelik a világot, tehát ily módon képesek érzékelni a létezés teljességét. A professzor a Covid-járvány miatt a kiürült egyetemi campuson reked, és érdeklődése a növények felé fordul: az agyhullámokat mérő rendszert a Ginkgo bilobára csatlakoztatja, hogy megfigyelje a fa reakcióit – például az esőre vagy a tai chi-re. 

A második történet a hetvenes években játszódik, ebben egy egyetemista fiú (Enzo Brumm) nehézkes közeledését látjuk a csinos lakótársa felé (Marlene Burow), aki egy muskátlin végez tudományos kísérletet. A kettejük közti kommunikáció az első pillanattól döcög, mégis érzékelhető a kölcsönös szimpátia és a kapcsolódás vágya. A lány helyét azonban egy idő után egy muskátli veszi át, aminek megfigyelése során a fiú hatalmas felismeréseket tesz. Ehhez a szálhoz kötődnek a film leghumorosabb, illetve legfeszültebb pillanatai is, valamint az a könnyedség, amely a hetvenes évek szabadszellemű közegét idézi, és ami nagyon éles kontrasztban áll a harmadik történetszál múlt század eleji merevségével.

Az emancipációs törekvések hajnalán játszódó történetben a marburgi egyetem első női hallgatója (Luna Wedler) kerül sorozatosan kényelmetlen helyzetekbe; nemcsak a a férfiak uralta tudományos társadalom fogadja kétkedve, hanem a szállásadója és majdani mentora is, aki bevezeti a fotográfia rejtelmeibe. A fiatal botanikushallgató csakhamar összeköti a tudományt a művészettel, és a növényi textúrák dokumentálásán keresztül kerül közelebb nem csak hozzájuk, hanem önmagához is.

Enyedi Ildikó és operatőre, Pálos Gergely mindhárom korszakot saját vizuális nyelvvel ruházza fel: az 1908-as történet 35 mm-es fekete-fehér filmen készült, megidézve ezzel a kort és annak szűkös keretrendszereit, a hetvenes évek szála viszont már 16 mm-es filmre forgott, szemcsés, érzéki képekkel, élénk színekkel, a jelenkori történet digitális képi világa pedig hideg, nyugtalanítóan üres tereket mutat, ami remekül leképezi a Covid-időszak steril, távolságtartó világát. Indirekt módon az élesen elkülönülő képi világok mégis kiegészítik egymást; ahogyan a Ginkgo biloba tekintélyes ágrendszere is egyetlen törzsből nő ki, úgy irányítják rá a figyelmet a filmnyelv sokrétűségében megbúvó egészre. 

Enyedi Ildikó munkásságának visszatérő témája a magány és a kapcsolódás igénye, és a Csendes barátban is vissza-visszatérő elem a kommunikáció nehézsége, hogy a szereplők más nyelvet vagy jelrendszert beszélnek, de a vágy mégis nagyon erős bennük. Ez most is igaz, csak a fókusz tevődik át erőteljesen az emberközi kapcsolatokról az ember és a természet, az ember és a növényvilág viszonyára. Mintha a modernitásban elvesztettünk volna valami nagyon fontosat, mert amit a szereplők a tudomány és a technológia révén újra felfedeznek, valójában csak a modernitásban elveszett tudás. A film azt sugallja, hogy bár a növények a mi paradigmánktól eltérően működnek, a maguk módján intelligensek és aktívak, még ha nekünk nincsenek is eszközeink – és talán igényünk sem –, hogy ezt a működést a saját fogalmainkkal írjuk le. Pedig a csendes barátok itt vannak, és önfeláldozó módon vesznek részt az életünkben anélkül, hogy igazán tudatában lennénk.