Az Eurostat múlt héten közzétett adatai szerint 2026 második negyedévében 0,9 százalékkal nőtt a munka termelékenysége az Európai Unióban az előző év azonos időszakához képest, ha a gazdaság teljesítményét a foglalkoztatottak számához viszonyítjuk, míg a ledolgozott munkaórákra vetítve 0,8 százalékos az emelkedés. Mindez gyorsulást jelent az első negyedévhez képest, amikor mindkét mutató 0,4 százalékkal nőtt – Magyarország nem áll jól, de legalább látszik némi javulás.

A termelékenység azt mutatja meg, hogy egy munkavállaló vagy egy ledolgozott munkaóra mennyi gazdasági értéket állít elő. Ha ugyanannyi ember ugyanannyi idő alatt több terméket vagy szolgáltatást hoz létre, nő a termelékenység. Ez azért nagyon fontos, mert hosszabb távon ebből lesznek magasabb bérek, magasabb életszínvonal és több adóbevétel is. Egy ország ugyanis nem tud tartósan úgy gazdagodni, hogy egyszerűen egyre több embert állít munkába: egy ponton túl már azt kell elérni, hogy ugyanaz a munka adott idő alatt több értéket hozzon létre – ezzel a témával már nagyon sokat foglalkoztunk a Qubiten is.

A magyar felzárkózás az elmúlt másfél évtizedben jórészt abból származott, hogy sokkal többen dolgoztak, mint korábban. Ez önmagában komoly eredmény volt, csak épp nehezen folytatható: a munkaképes korú népesség évről évre csökken, vagyis a foglalkoztatás további bővítésének egyre szűkebbek a lehetőségei. A tartós felzárkózáshoz arra lenne szükség, hogy egy óra alatt egyre nagyobb értéket állítsunk elő, vagyis hogy egyre magasabb hozzáadott értékű munkát végezzünk.

Az Eurostat adatai szerint a magyar termelékenység 2025-ben az uniós átlag mintegy 71 százaléka volt munkaóránként számolva, amivel a 27 tagállam között a 20. helyen álltunk. A munkavállalókra vetített mutatón valamivel jobb az arány, 73 százalék körüli, a mezőnyben viszont ezzel csak a 24. helyre futja: mögöttünk már csak Lettország, Görögország és Bulgária van.

A trendvonalakból az is látszik, hogy gyakorlatilag minden kelet-közép-európai ország közelít az uniós átlaghoz, csak épp nagyon különböző tempóban. Magyarország nem egyszerűen a lassabbak közé tartozik: a munkásonként számolt termelékenység 2005 óta alig mozdult a 70-75 százalékos sávon belül, miközben Románia ez idő alatt 36 százalékról 86-ra jött fel, Lengyelország pedig 62-ről 82 százalékra.

Az elmúlt tíz évben csak két országban volt igazán jelentős változás – Románia gyors felzárkózása és Görögország mélyrepülése a grafikonokról is jól leolvasható.

Az Eurostat friss adatai azt is megmutatják, hogyan alakultak az egyes tagállamok termelékenységi mutatói 2010-hez, 2015-höz, illetve 2020-hoz képest. Ha külön vizsgáljuk a lista két végét, vagyis a legtermelékenyebb és a legkevésbé termelékeny országokat, akkor az látszik, hogy Írországot leszámítva nincs érdemi átrendeződés – igaz, Írország esetében érdemes figyelembe venni, hogy jogi és adózási okokból számos amerikai, globális vállalatnak ott van a székhelye, ami a kis lélekszámú országban aránytalanul feltornássza a mutatókat.

Összességében tehát az látszik, hogy az Orbán-rendszer bő másfél évtizede alatt nem tudtunk jelentősen fejlődni kiemelkedően, de legalább együtt mozogtunk az új EU-tagállamokra jellemző trenddel, míg a régi tagállamokhoz való közeledés a tőke, a technológia és a munkaerő áramlásából egyébként is következett.

A régiós versenytársaink viszont ügyesebben haladtak, hozzájuk mérve tehát lemaradtunk. A kérdés most az, hogy a következő tíz évben be tudjuk-e járni azt a modernizációs utat, amit Lengyelország az elmúlt tíz-tizenöt évben megtett.

Kapcsolódó cikkek: