A nagy földrajzi felfedezések egyik utolsó, egyben egyik leghíresebb és legtragikusabb sztorija a Déli-sark meghódításának története. Az alapokat az iskolai földrajzórákról és a popkultúrából mindenki ismeri: két felfedező, a brit Robert Scott és a norvég Roald Amundsen expedíciója 1911-ben egyszerre indult az Antarktiszra, hogy elsőként érje el a sarkot. A versenyfutást a norvégok nyerték, a brit csapat pedig, amikor odaért a Föld legdélebbi pontjára, ott szembesült azzal, hogy Amundsenék megelőzték őket, aztán a hazaúton az utolsó emberig odavesztek a sarkvidéki fagyban.

Scott és Amundsen is világszerte ismert volt az induláskor, előbbi a korábbi antarktiszi expedíciói miatt, utóbbi pedig azért, mert neki sikerült először áthajóznia az úgynevezett északnyugati átjárón Kanada szigetvilágán keresztül, amivel korábban évszázadokig sikertelenül próbálkoztak a hajósok. Emiatt aztán a korabeli világsajtó óriási szenzációként tálalta a két párhuzamos expedíciót, aminek extra csavart adott, hogy miután a hajók kikötöttek az Antarktisz partvidékén, és a csapatok elindultak a sark felé, a kor technikai fejlettsége mellett sehogyan nem tudtak kommunikálni a külvilággal. Így aztán az egész világ heteken-hónapokon keresztül mindenféle új információ nélkül várta, hogy visszatérjenek.

Arról, hogy Amundsen csapatának miért sikerült, és Scotték miért vallottak kudarcot, azóta rengeteg elemzés született (még külön Wikipédia-oldala is van a két expedíció közötti különbségek taglalásának). Más volt az útvonal, a két expedíció mérete, felszerelése, élelmezése, összeállítása, sőt még a célja is: Scotték tudományos kutatásokat is végeztek, kőzetmintákat gyűjtöttek és cipeltek magukkal.

A legfontosabb különbség azonban az volt, hogy a norvégok szánhúzó kutyákat használtak, míg a britek motoros szánokat (nagyon hamar elromlottak) és pónikat (elég rosszul viselték az időjárást, és egy csomó plusz teher volt a takarmányuk), végső soron pedig ők maguk húzták a szánjaikat, ami nyilván elég lassú és megterhelő volt. Amundsenék a kutyáikat Grönlandról szerezték be, így azok jól bírták a zord környezetet, és tudták őket etetni az útközben levadászott pingvinek és fókák húsával.

És itt jön az a csavar, amiről a történelem- és földrajzkönyvek általában szemérmesen hallgatnak: a norvég sarkkutatók végül megették a kutyáik nagy részét is. Ez pedig nem valami kétségbeesett improvizáció volt a fagy- és éhhalál küszöbén, hanem eleve így tervezték az expedíció élelmezését, nem túl állatbarát módon, viszont szuperhatékonyan.

A sarkvidéki expedíciók élelmezése óriási kihívás volt akkoriban: a brutális fizikai megterhelés és a zord időjárás miatt a felfedezőknek rengeteg energiát kellett bevinniük, az alultápláltság vagy a vitaminhiány miatti legyengülés könnyen halálos lehetett. Az élelemnek jól eltarthatónak, szállíthatónak kellett lennie, ezt annak idején jellemzően szárított hússal és keksszel oldották meg. Bár a vitaminok létezéséről akkoriban még nem tudtak, a középkori hajósok jellemző betegségét, a C-vitamin hiányából fakadó skorbutot persze ismerték. A probléma az volt, hogy a hajósoknál bevált módszerek, az aránylag jól eltartható zöldségek, gyümölcsök vagy a legendás Cook kapitány által híressé tett savanyú káposzta, nem igazán voltak használhatók a sarkvidéken.

Scotték expedícióját el is kapta a skorbut és a vele járó tünetek: kimerültség, izomfájdalmak, bőrvérzések. Amundsenék viszont az északi sarkkör közelében élő népek étrendjét tanulmányozva arra jutottak, hogy zöldség és gyümölcs nélkül, szinte kizárólag húsból álló diétával is meg lehet úszni a skorbutot, a trükk az, hogy a hús friss legyen. Ezért aztán sokat vadásztak pingvinre és fókára, a húst pedig alig-alig megfőzve, sokszor nyersen ették.

De még ez sem volt elég az expedíció élelmezésére, hiszen ahogy haladtak a sark felé, a jégsivatagban az állatvilág is egyre ritkult, majd szinte teljesen lenullázódott. Itt jött a frisshús-beszerzős terv második része: a szánhúzó kutyák közül ölték le a leggyengébbeket, és azokat ették meg (illetve etették meg a többi kutyával). Négy szánnal és összesen ötvenkét szánhúzó kutyával indult el a csapat a több mint háromezer kilométeres túrára, és kilencvenkilenc nappal később mindössze tizenegy kutyával tértek vissza az alaptáborba.

A következő pár évtizedben még előfordult, hogy a déli-sarki expedíciók megették a szánhúzó kutyáikat, de a technológia gyors fejlődése, a repülőgépek megjelenése ezt elég hamar feleslegessé tette. 1991-ben aztán a Madridi Protokoll nevű nemzetközi egyezmény kitiltott minden nem őshonos állatot, így a kutyákat is az Antarktisz teljes területéről, nehogy behurcoljanak valami betegséget, ami aztán helyrehozhatatlan károkat okoz a helyi élővilágban.

(BBC, Guardian, Cambridge.org)