Idén nyáron két alkalommal is végigutaztunk Szlovénián az Adriáig, és csak másodjára fejtettük meg, hogy miért volt számunkra különösen barátságos és miért vonzott másodjára is ide az itteni táj. Nos azért, mert épp ilyen tiszta és rendezett lenne a sokkal jobb sorsra érdemes Erdély, mint a szlovén vidék, ha a történelem kereke nem az illetékteleneknek kedvez. A hegységekben, termálvízben és megannyi kulturális, illetve történelmi látnivalóban gazdag szomszéd rendezettségét nehéz összehasonlítani a Romániáéval, kiváltképp Erdély nem magyarok lakta területeivel, ahol valahogy mindig szúrja a szemünket valami oda nem illő, valami éktelenkedő. Egy traktorroncs, egy rendezetlen porta, egy tájidegen hagymakupola, meg persze az út menti szemét, amire 1920 óta nem talált gyógyírt Románia – a fejekben sem. Azt se feledjük, hogy a nagy Erdély összességében ötször (!) nagyobb a mai Szlovéniánál, amely hazánkból a mintegy ezer négyzetkilométeres Muraközt kapta meg annak idején, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság területi megszállása révén. Így állunk ezen a pályán Szlovéniával, s úgy Romániával, ahogy.

A szlovénekhez átruccanva a többnyelvűség már megszokott volt. Lendvánál, Dobronaknál nincsenek táblacsaták, mint ahogy az Erdély-szerte lenni szokott. Alsómarácon aludtunk meg, ahol magyar helységnévtábla már nem, ellenben magyar szó fogadott a recepción, majd másnap Muraszombatnál is elidőztünk a Szent Miklós-székesegyháznál, amelynek szentélye mögé lépve ott fogadott maga a magyar középkor a gótikus ablakokkal és falképekkel, bélletekkel. Ide nem is kellett semmilyen ismertető tábla. Még otthon voltunk.

Úti célunk innen a szép, de rövidke szlovén tengerpart volt, ahol nemhogy magyar táblákra vagy magyar emlékekre, de jóformán magyar szóra sem számítottunk. Ám Portorož és környéke hatalmas meglepetést okozott: véreink ugyanis ellepték a várost, sőt valójában a teljes partszakaszt. Egy adott pillanatban úgy hatott, mintha a teljes Balaton leköltözött (vagy lemenekült?) volna ide. Különleges érzés volt ez, kiváltképp, hogy a pincérek a szokásos köszöntéseken túl számos esetben magyarul kívántak jó étvágyat, és még a „rozsdamentes” szavunk is elhangzott egy part menti boltostól, amikor egymással alkudoztunk. A mediterráneumban érdemes alkudni, de csak akkor jársz igazi sikerrel, ha megvan az összhang. Azt meg már úgysem hiszi el az olvasó, hogy a sikeres üzletet végül egy magyar népdal eléneklésével lehetett csak megpecsételni. Pedig így történt.

Nagyváradi magyar lévén csak pislogtam, mert szomszédnéptől ilyesfajta szimpátiát még nem tapasztaltam. Hogy a híres portoroži sóraktárak egyik hangárjában magyar vonatkozású kiállítással is találkozzunk, már meg sem lepett. Persze nem kimondottan rólunk szólt, hanem a környék hajózásának történetéről, mégis egy olyan gőzgép fogadott bennünket a bejáratnál, amit a budapesti és fiumei székhelyű Danubius Hajó- és Gépgyár Rt.-nél gyártottak 1908-ban. Rajta öles magyar felirat, amitől csak úgy repesett a „gőzelosztó tolattyúnk”.

Azon már nem is csodálkoztunk, hogy a kiállítás szlovén, angol és olasz pannókkal bírt, hiszen a környéken teljes harmóniában szerepelnek a szlovén település- és utcanevek mellett az olaszok is. A térség olasz múltja itt nem tabu, sőt: víg a kétnyelvűség! Még az este oly népszerű fotópont, a kivilágított Portorož felirat is önmaga hirdeti a talján Portorose nevet. Erdélyiként ez szinte felfoghatatlan, és valahogy éreztem is, hogy nem ringathatom magam álomba. Mármint erdélyi szinten nem, aztán meg is jött utazás után a hideg zuhany, ami egy tipikus nagyváradi sztori a legsötétebből, a sovinizmustól leginkább átitatottabból.

A legrátartibb román városvezetés, amiről a váradhegyfoki premontrei apát brutális kilakoltatása óta konkrétan tudjuk, hogy bármire képes, meglépte a legújabb abszurdját. Pár hete úgy helyezte ki nagy csinnadrattával az új utcanévtáblákat Várad centrumában, hogy az ígéretek ellenére sem írták ki ezeken a történelmi magyar tér- és utcaneveket, hanem csak a közterület típusát tüntették fel románul, magyarul és angolul. Tehát egy „Piața Szent László/Unirii tér – Square” tábla helyett, a város főterének sarkaira mindössze egy-egy „Piața Unirii Tér – Square” tábla került. (A tér tehát még 2026-ban is egyedül a nagy román egyesülést hirdeti, erre utal az Unirii név.) Ugyanez történt azokkal az utcákkal, amelyeket pár évtizede még mindenki csak Kossuth, Körös, Teleki vagy Zöldfa néven ismert.

Az ilyen húzásokkal állítja ki a bizonyítványt magáról napról napra Nagyvárad teljesen szenvtelen városvezetése és az ezt hagyó Bukarest és Brüsszel is. Ahol nemhogy nem értik, mi az erdélyi többnyelvűség, hanem soha nem is akarjákmegérteni. Az ilyeneknek ad leckét Portorož, azaz Portorose, ahol olasz és szlovén békében elfér, tiszteli egymás történelmét, és nem nézi hülyének egymást.