BulvárSzerző: index 3 órával ezelőtt 6 percnyi olvasás
A színésznő interjút adott az Indexnek.
A Mommy Blue miskolci bemutatója után készítettünk rövid interjút Für Anikóval a CineFesten. A színésznő a vörös szőnyegen még mosolyogva állt a film alkotói között, a vásznon viszont egy látását fokozatosan elvesztő nő kiszolgáltatottságát, dühét és kapaszkodását mutatja meg. Für Anikó egyebek mellett arról beszélt, hogy
Mennyire tartott attól, hogy egy látását elvesztő nő szerepe eleve annyira „hálás” színészi feladat, hogy a néző végül inkább a vakságot látja majd, és nem Krisztinát?
Egyáltalán nem, mert az ilyen nagy, hálásnak mondott feladatok legalább ugyanannyira veszélyesek is. Szakmailag könnyen csapdává válhatnak. Nagyszerű, emblematikus színészektől is láttam már filmen látássérült ember megformálását úgy, hogy nem tudtam maradéktalanul elhinni. Persze itt is óvatos lennék az általánosítással, mert nincs olyan, hogy „a vak ember”. Az egyik ember így veszíti el a látását, a másik úgy. Nincs egyetlen séma.
Hol kezdődik ön szerint a hamisság egy ilyen szerepnél?
Erre szerintem nincs mérőeszköz és nincs mértékegység. Mindig a színész egyéniségétől, személyiségétől függ. Ez egy egészen speciális és egyedi összetétel, és ehhez képest lesz egy megformálás hiteles vagy kevésbé hiteles.
Hogyan próbálta elkerülni például a mereven előre néző vagy a napszemüveges kliséket?
Jól mondja, ezek mind azok közé tartoztak, amelyeket igyekeztem elkerülni. Azt azonban feltétlenül hozzá kell tennem, hogy a közeli baráti körömben van előttem példa arra, milyen ezzel a fogyatékossággal élni, hogyan lehet ezt elviselni, létezni vele, és valamiféleképpen megbékélni ezzel a sorscsapással.
És azt sikerült ebből megértenie, hogyan lehet vele megbékélni?
Nem igazán, megmondom őszintén. Számomra már gondolati szinten is rettenetes ez az egész. De ebben a történetben én csak eszköz voltam: Krisztinát kellett eljátszanom.
Krisztina nemcsak a látását veszíti el, hanem egyre jobban rá is szorul a fiára. Van olyan pont a filmben, ahol ön szerint már visszaél Máté szeretetével?
Persze, hogy van. Ugyanakkor sok tekintetben fel is menthető. Tudja, hogy a fiának családja van, de közben szüksége van rá. Nem azért él vissza az idejével és az energiájával, mert ezt élvezi, vagy mert el akarja venni őt a saját családjától, hanem azért, mert valóban rászorul.
Azt kell elhinnie, hogy ezt másképp is meg tudja oldani, hogy képes rá, és nem kell a fia életét tönkretennie vagy elvennie tőle. Mert ha a kiszolgáltatottsága miatt kisajátítja a fiát, akkor ugyan segítséget nyer, de közben elveszítheti őt. Ennek a felismerése, illetve azt elhinni, hogy másképpen is képes lesz élni, az a folyamat, amelyen Krisztina végigmegy.
Van egy kulcsmondat a filmben: nem elfogadni kell ezt, hanem megtanulni vele élni.
Ezt István, vagyis a Znamenák István által fantasztikusan eljátszott Gyula mondja ki. Tulajdonképpen ő fogalmazza meg azokat az igazságokat, amelyeket én is nagyon szeretek. Amikor nincs mellébeszélés, ködösítés vagy zagyválás, hanem – ahogy a költő mondja – „csak a törvény a tiszta beszéd”. Mint a matematikában: kerek perec elmondjuk, mi a helyzet, és mi a teendőnk vele.
Mert ha valamit elkennek, szépítgetnek, összetupíroznak, abból nem lehet kiindulni. Nem lesz belőle viszonyítási pont. Én személy szerint nagyon szeretem, amikor nincs mellébeszélés és rizsa, hanem arról beszélünk, ami van, úgy, ahogyan van.
Gyula persze már máshol tart, régebb óta él ebben az állapotban. Itt tulajdonképpen nem kisebb a dilemma, mint hogy „lenni vagy nem lenni”. Vagy meg tudja valamilyen szinten szokni, el tudja fogadni az ember ezt az életet, vagy nem. Gyula már túl van ezen, és hála Istennek úgy döntött, hogy beleáll ebbe a helyzetbe, és így akarja a maga teljességében megélni az életét.
Vilmányi Benett-tel nagyon erős anya–fiú kapcsolat működik a vásznon. Volt olyan pillanat, amikor ő színészként váratlanul adott valamit, amitől önnek is újra kellett gondolnia Krisztinát?
Nem igazán. Inkább azt tudom mondani, hogy már az első pillanattól úgy dolgoztunk együtt, mintha ez lenne a huszadik közös munkánk. Még 2019-ben forgattuk le a pilotot a Nemzeti Galériában, és már akkor rögtön működött közöttünk az a – divatos szóval élve – szakmai kémia. Nagyon inspiráló volt. Nem kellett újraértelmeznem semmit, inkább azt éreztem, hogy folyamatosan tudunk egymásból építkezni, oda-vissza.
A film középpontjában egy középkorú nő áll, aki nem hősies vagy példamutató figura, hanem esendő, időnként önző és nehéz természetű. A magyar filmben és színházban vannak ma elegendő számban ilyen összetett női szerepek?
Van jó néhány nagyon jó szerep. Nem feltétlenül látássérült figurákra gondolok, de egy jó író jó karaktert ír.
Inkább arra gondolok, hogy bizonyos életkor fölött mintha ritkulnának a női szerepek.
Ezt már harminc éve is hallottam másoktól, hogy az életkor előrehaladtával ritkulnak a női szerepek. Nem tudom, én mostanában, hála Istennek, belegebedek a jó munkákba, úgyhogy a saját életemben ezt nem tapasztalom. Ezzel együtt nem kívánok vitatkozni azzal, hogy mások ezt így látják. Dúskálok a jobbnál jobb feladatokban, ezt a Jóisten áldásaként fogom fel, és próbálom győzni, a legjobb tudásom szerint megcsinálni őket, és örömömet lelni bennük.
Ráadásul ma már olyan rendezői koncepciókat is látunk, amikor például egy eredetileg férfira írt emblematikus szerepet női színészre bíznak. Ez plusz gondolatiságot tud adni egy ismert figurának és az egész darabnak. Ebből a szempontból szerintem nem kell izgulni.
Korábban említette a Nemzeti Galériában készült felvételt. Mi történt pontosan?
Ugyanennek a filmnek a pilotjáról beszéltem. 2019-ben még a Nemzeti Galériában forgathattuk le, később viszont, amikor 2023-ban a filmhez szerettük volna felvenni ugyanazt a jelenetet, már nem engedtek be bennünket. Nem tudom, miért. Végül máshol, Szentendrén forgattuk le.
Ha néhány év múlva visszatekint majd Krisztinára a szerepei között, hogyan szeretne emlékezni erre az alakításra?
Ez biztosan egy gyönyörű szalaggal átkötött selyemdobozban lesz a polcon.
Azért, mert különösen nehéz volt eljátszani, vagy azért, mert valami olyasmit mutathatott meg magából, amit korábban még nem?
Látássérült embert még nem játszottam, és ez önmagában is nagyszerű lehetőség volt, de csak egy része ennek a szerepnek. Olyan jól megírt élethelyzet és olyan nagyszerű karakter, hogy a látás elvesztése valójában csak az egyik része, az egyik jellemvonása annak, ami vele történik. Minden más tekintetben is nagyon szívbéli, nagyszerű színészi feladat volt.
(Borítókép: Für Anikó és Vilmányi Benett a Mommy Blue miskolci bemutatóján. Fotó: Mocsári László - 22. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál)
Napi