Nemrég kint jártunk a Pedagógus Fesztiválon, ahol a szokásos szakmai riportokon, kerekasztal-beszámolókon és interjúkon túl szerettünk volna valami egészen szokatlan anyaggal is előállni. Ezért hát gondoltunk egyet, odasomfordáltunk a lazító tanárokhoz, és feltettünk nekik egy olyan kérdést, amelyhez korábban még soha nem volt bátorságunk: megmutatod, mi van a táskádban? Nyitottságuknak és lelkesedésüknek hála a személyes holmikon túl néhány érdekes sztorira is rábukkantunk.

Ágota általános iskolai tanítóként kicsikkel foglalkozik, ami a gyakorlatban annyit jelent, hogy a hangszálai folyamatos bevetésen vannak – gyömbéres tea nélkül útnak sem indulna. A szénhidrátszintet olajos magvakkal biztosítja, a nagy meleg ellen pedig legyezővel védekezik. Pechünkre táskája koronázatlan királyát, a bicskáját most otthon hagyta.

„Pedig normális pedagógus bicska nélkül nem indul el, rengetegszer kihúzott már a csávából, főleg a kirándulásokon” – mesélte lapunknak, hozzátéve, hogy előfordult már bizony olyan is, amikor a bicska meleg helyzetet teremtett: amikor a diákjaival a Parlamentbe látogattak, a biztonsági átvilágításnál a fémérzékelő azonnal kiszúrta a kétes megítélésű eszközt. Ágotát az őrök mindenki szeme láttára emelték ki a sorból, legjobb barátját pedig csak a program végén kapta vissza.

Erzsit a PDSZ ügyvivőjeként országszerte sokan ismerik. Mindenütt ott van, mindenhol elmondja a véleményét, de most egy új oldalát is megmutatta lapunknak: kiderült, hogy a táskája egy komplett időkapszula. Van itt Covid óta hordott maszk, másfél évvel ezelőtti levél, régi időket idéző meggyötört Vadász csoki, banán áztatta szemüvegtok, fellépős rúzs és egy tekercs szigetelőszalag, amiről ő maga sem tudja, miért van ott, de jelenlétét mégis megnyugtatónak tartja.

Erzsi egyébként életművészi magasságokba emelte a táskahordást. Egyik indiai útján Delhiben lefoglalták a hátizsákját, amit egy teljes hétig nem kapott vissza. Ezt a hét napot a képen látható apró hasitasival nyomta végig, amiben csak az útlevele és némi fehérnemű kapott helyet.

A kedvenc sztorija mégis ez:

„Egyszer másfél évig hordtam a táskám mélyén egy kiló lencsét anélkül, hogy észrevettem volna” – vallja be lehengerlő őszinteséggel.

Bár Judit ma már nyugdíjas tanító, máig élénken élnek benne a főiskolás emlékei. Egy barátnőjével laktak közös albérletben, a házibácsi pedig a fel- és a lecuccolásukat elnézve mindig megjegyezte:

„Lányok, nektek egy bőrönd is kevés lenne” – idézi fel emlékeit a pedagógus, akit annak idején az édesanyja mindig azzal a kérdéssel indított útnak: „zsebkendő van nálad?”

Juditnak ez annyira beégett, hogy hű társa nélkül máig nem lépne ki az utcára, igaz, a régen divatos textil zsebkendőt mára papírra cserélte. Éljen a kapitalizmus!

Éva a fesztiválra kifejezetten könnyedén érkezett. Rengeteg mindent otthon hagyott, de a túlélőkészlet így is megvan: mobil, cigi, kulacs, jegyzetfüzet, toll, rágó és némi gyógyszer, mert az emberiség történelmi hibái olykor még hétvégén is fejfájást okoznak.

Lapunknak külön kiemeli: tisztában van tette felelőtlenségével, de a lakáskulcsát mindig a kocsiban tartja. Ebből nemrég akadt is egy kisebb logisztikai katasztrófája, amikor az autó akkumulátora teljesen lemerült, a kulcs pedig bent rekedt a zárható erődítményben...

Miközben a női táskák körüli misztérium joggal létező legenda, Péter tatyója élő bizonyíték arra, hogy a férfiak valóban kevesebb kacatot tartanak maguknál.

Ezzel együtt táskája egy igazi kultúrfény – nem is tudunk testhezállóbbat elképzelni egy történelem és média szakos tanárnak: Filmvilág folyóirat, történelmi tévhitekről szóló könyv, e-book-olvasó és egy fejhallgató is lapul nála. Ezek mellett többek között két alma is helyet kapott a táskában, mert a szellemi táplálék mellett a vitaminpótlásra is figyelni kell a vonaton zötykölődve.

Zsuzsa táskája nem egy tucatdarab, szívhez szóló története van: az egyik tanítványa anyukája varrta, kifejezetten az ő igényeire szabva, tele olyan reteszekkel, ahol a holmijai otthonosan érezhetik magukat.

Mivel kényesen ügyel az egészségére, a maszkot még évekkel a koronavírus-járvány lecsengése után is magával hordja. Nem bízza a véletlenre, hiszen pontosan tudja, hogy milyen kevés a gyógypedagógus az iskolákban, így nagy bajba kerülnének a gyerekek, ha ő egyik napról a másikra kidőlne.

Éva digitális kultúrát tanít, így egy cseppet sem lep meg bennünket, hogy táskájának elengedhetetlen kelléke a telefontöltő és a szemüveg – ez utóbbival viszont van egy kis gondja.

„Ha leteszem valahova, nem találom, mert nem látom, hol van!” – mondta nevetve, megjegyezve, hogy már fontolgatja: legközelebb egy neonszínű keretet választ, hátha arra könnyebben rábukkan.

A logisztikai kihívások azonban itt nem érnek véget: digitáliskultúra-tanárként előfordul, hogy neki kell átcipelnie az összes laptopot A-ból B-be, ami már önmagában is felér egy kiadós edzéssel. Ráadásul nemrég kezdett egy új iskolában, és mint mondja, elsőre minden intézmény felér egy labirintussal – pláne, ha az emberen még a szemüvege sincs rajta.

László – akit az olvasók a Történelemtanárok Egyletének elnökeként ismerhetnek – mindig magánál hordja a BKK-bérletét, mint valami szent ereklyét. A kérdés már csak az, hogy minek. Míg a feleségét kivétel nélkül mindig megállítják az ellenőrök, tőle általában nem kérik el. A titok nyitja pedig nem más, mint egy tüneményes félreértés, amit a pesszimisták pofonként is felfoghatnának, de a történelemtanárt nem ilyen fából faragták.

„Mindig azt hiszik, hogy már nyugdíjas vagyok, így alanyi jogon ingyen utazhatok. Hát el kell őket keserítenem: nem vagyok még nyugdíjas! Dehát ha a tekintetem alapján már kijár a szépkorúak kedvezménye, nem állok le vitatkozni velük” – mesélte.

Úgy tűnik tehát, hogy a pedagógus nemcsak a katedrán, de a civilek világában is igazi túlélőművész. Legyen szó bürokratikus akadályokról, lemerült autóakkumulátorról, elveszett szemüvegekről vagy akár a Parlament biztonsági szolgálatáról, egyvalamit biztosan megtanultunk: a magyar pedagógusokra bármit rá lehet bízni. Még egy táskányi történetet is.