Korniss Pétert hallgatni nemcsak példátlan fotográfiai tudása, 89 éves korából, gazdag tapasztalatából fakadó életbölcsessége és a lényéből sugárzó derű miatt különleges élmény, hanem azért is, mert emberi gesztusaival, gavalléros stílusával, könnyed humorával kicsit visszarepíti hallgatóját a régi fotósnemzedék sajátos világába. A pezsgő szakmai műhelybe, amelyet valaha a Képes Sport szerkesztősége jelentett, olyan fotósklasszisokat indítva el útjukon, mint Hemző Károly, Almási László, Farkas József, Rédei Ferenc vagy éppen maga Korniss Péter. Az egyebek mellett Nemzet Művésze-díjjal, Kossuth-díjjal, Prima Primissima-díjjal és Pulitzer-emlékdíjjal elismert fotográfus rendhagyó tárlatvezetést tartott elődje, pályatársa, barátja, Hemző Károly (1928–2012) képei között a Műcsarnokban.

A szeptember 20-án záruló Újabb találkozásaink (1976–2026) című tárlat a nemzedékről nemzedékre öröklődő szakmai hagyaték, az évtizedek távolából is érvényesülő fotószemléleti hatások és a képes időutazást kínáló fotográfiai párhuzamok kiállítása. Az apropót Hemző Károly Találkozásaim című, Műcsarnokban rendezett kiállításának ötvenedik évfordulója adta, a háromteremnyi képanyagot pedig a fotóslegenda alkotásai mellett a Hemző-díjjal kitüntetett kortárs fotóriporterek válogatott fényképgyűjteménye. Egy-egy sportos munka a kései utódok kínálatában is felbukkan, a téma legmarkánsabban mégis a névadó hagyatékának szentelt nyitófalakon mutatkozik meg.

„Karcsit 1958-ban ismertem meg – állt meg az Emil Zátopek csehszlovák futóbajnokról készült fénykép és a fűben szurkoló kisfiút ábrázoló híres felvétel előtt Korniss Péter. – Ő akkor már a Képes Sport megbecsült riportere volt, én a Fényképész Szövetkezetnél segédmunkás. Egy ismerős ismerősének az ismerőse ajánlott be a Képes Sport szerkesztőjénél, jelezte, hogy ha adódik valami munka, számíthat rám. Első alkalommal rögtön a Népstadionba küldtek ki. Kis Zorkij fényképezőgépemmel elindultam, remegő lábbal kiléptem a kilencvenezres stadionba, és ahogy tanácsolták, megkerestem Hemző Károlyt. Letegezni nem mertem, megszólítottam, bemutatkoztam, és udvariasan megkértem: »Karcsi bátyám, segítene befűzni a filmet a gépbe?« Így kezdődött a mi barátságunk, amely aztán mindvégig megmaradt.”     

Fényképezni akkor egészen mást jelentett, mint manapság; automata fénymérés, zoom és motoros gépek híján a fotóriporter elsősorban saját érzékeire hagyatkozott. Gyors reflexre, éles szemre és leleményes gondolkodásra volt szükség. Különösen a sportban, mert a fotósnak már a beadás pillanatában éreznie kellett, hová érkezik majd a labda, a tizenhatos melyik szegletére kell behúzni az élességet. Korniss Péter a változásokat egy kollégától hallott hasonlattal érzékeltette: akkoriban százból három-négy fotós volt képes elkapni egy futóversenynél a célszalag átszakításának pillanatát, ma százból három-négy marad le róla.

„Karcsiról el lehet mondani, hogy nagyon sikeres volt: díjakat kapott, jómódban élt, az ötvenes években már saját autót vezetett – folytatta a régi barát. – És mégsem akadt egyetlen irigye sem! Hogy miért? Mert jó ember volt, sohasem mondott rosszat senkire, mindenkit megértett, kedélyes, derűs társaságnak számított. Szóval tényleg nem irigyelte senki. Kivéve engem… Én ugyanis halálosan irigyeltem benne azt, hogy minden érdekelte és mindig volt nála fényképezőgép. Én szűklátókörű voltam, arra figyeltem, ami éppen foglalkoztatott. Ezért is születhettek neki olyan képei, amelyekre a kor kedvelt kifejezésével azt mondták, ellesett pillanat.”     

A Korniss-életművet ismerve természetesen illik helyén kezelni a szerény és szigorú önjellemzést, ami persze nem jelenti azt, hogy a Hemző Károly sokoldalúságát méltató dicséret ne lenne igaz. Különösen abban a korszakában, amelyről a sportfotós éveket ecsetelő tárlatvezető így beszélt: „Eljött az időszak, amikor már nem a játék, hanem a játékos érdekelte. Nem az eredmény izgatta, hanem mindaz, ami mögötte van.”     

Maga Hemző Károly utóbb így vallott nézőpontváltásáról: „Ez fordulópont volt életemben. Találkoztam önmagammal. Az új felfedezés egy ideig kielégített, de elérkezett a pillanat, amikor szűk lett a pálya, a sportvilág. Az emberiségnek csak kis hányada sportoló, és egyre gyakrabban gondoltam a többiekre, velük akartam találkozni, őket is szerettem volna megismerni. Másfajta élményeket, új kapcsolatokat kerestem és találtam. Kitárulkozott előttem a világ.”     

Az emberi viszonyok, a társadalomábrázolás kihívásai, a sorsokról, személyes történetekről árulkodó mozzanatok köszöntek vissza Móricz-Sabján Simon képein is. A Hemző-díj finalistáinak és nyerteseinek termeiben – Korniss szavaival – „a magyar dokumentarista fotográfia középgenerációjának legjobbjai” szerepelnek műveikkel, ám talán megbocsátják az olvasók, ha itt a kiválóbbnál kiválóbb alkotók közül egyedül az említett fotográfust nevesítjük. Részben azért, mert a kiállítás kalauza őt titulálta a „hemzői hagyomány talán leghitelesebb folytatójának”, részben pedig azért, mert a 2022-ben, 42 évesen elhunyt fotóriporterrel megadatott együtt dolgoznunk, 2015-ben kiérdemelt Hemző-díját a Hátsó füves-utazások futballképsorozatáért kapta meg. Az országjárás első éveit bemutató 2019-es könyvben Móricz-Sabján Simon így vallott ezekről: „Az amatőr foci és környezetének bemutatása nekem is fontos volt. Főként azoké a játékosoké, akik számára a foci színtiszta öröm és nem csupán megélhetés. (…) A megyei bajnokságokban megtaláltam a szó szerinti, klasszikus labdarúgást, és azt a sport iránti szenvedélyt, amelyet mindannyian keresünk egy-egy mérkőzést nézve.”     

Az új utak keresésében, a szakmai kísérletezésben is rokonítható Hemző Károly és Móricz-Sabján Simon munkássága, a nagy előd éppen az 1976-os műcsarnokbeli kiállításán mutatta be több fotóból egybeépített bátor képtablóit. A Fotóművészet folyóiratnak 1977-ben így értékelte szándékát: „A képek önálló életet élhetnek, valamilyen módon kapcsolva egymáshoz újabb mondanivalót hordozhatnak, mindig az adott helyzetnek megfelelően. (…) Csinálom, mert úgy érzem, hogy a gondolataimat jobban ki tudom fejezni velük, s ugyanakkor van bennem annyi önbizalom, hogy a magam útján akarjak járni. És talán az, ami nem megy olyan könnyeden, és amiért meg kell dolgozni, az embernek nagyobb örömet is szerez. És ha esetenként vagy bizonyos idő múlva elfogadják vagy megértik, akkor az valahol emeli ennek az egésznek az értékét.” 

Gyűjteményes fotókiállítás Helyszín: Budapest, Műcsarnok. Látogatható: 2026. szeptember 20-ig. Kurátor: Szarka Klára

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. szeptember 12-i lapszámában jelent meg.)