A temetés után egyedül mentem vissza a házba. Huszonhárom éve nem aludtam ott, most úgy nyitottam ki az ajtót, mintha valaki más életébe törnék be. Anyám reggel óta két méter föld alatt feküdt, és délutánra feloldódott a semmiben a régi világom: a nagymamám tíz éve halott, Ilonka nagynéném nemsokkal utána hagyott itt, a keresztanyám egy novemberi hajnalon hunyta le örökre a szemét, Marika a szomszédból tavaly halt meg, a húgom meg úgy hagyott itt, hogy még most is haragszom rá érte. Nem maradt senki, akinek meg lehetett volna mondani, hogy megérkeztem.

A konyhában ugyanott állt a fűszerpolc, ahol gyerekkoromban. Hat üveg sorakozott rajta, mintha az elmúlt huszonhárom évben csak rám vártak volna. Fekete bors. Babérlevél. Szegfűszeg. Szerecsendió. Kapor. Fahéj. Egyenként is karakteres fűszerek, de együtt mindent képesek átformálni. Ilyenek voltak az engem körülvevő nők is.

A bors anyámat idézi, fekete haját, apró termetét és végtelen erejét. Tizenhét évesen hajnalban értem haza, a szoknyám hátul felszakadva, a térdemen vér, a számban egy idegen fiú cigarettájának íze. Nem kérdezett semmit. Tojást sütött, aztán idegességében annyi borsot tekert rá, hogy tüsszögni kezdtem tőle. Míg józanodtam az ételtől, tűt húzott elő a varródobozból, és megvarrta a ruhámat. Reggelre úgy nézett ki a szoknya, mintha soha nem történt volna vele semmi. Nem beszéltünk többet erről az esetről, én meg soha többé nem mentem haza ilyen állapotban. Ha valami rosszra készültem, anyám elővette a borsőrlőt, felmutatta, aztán hangosan kacagtunk.

A babérlevelet még én hoztam nagymamámnak egy horvátországi nyaralásról. Magam szedtem a leveleket egy hatalmas, illatos fáról. A nagymamám a legnagyobbat könyvjelzőnek használta a Bibliájában. Azt mondta, olyan jó szaga van a babérnak, épp így képzeli el Jézus illatát is. Sokáig azt hittem, a nagymamám mindent lát, még azt is, amit a Jóisten éppen nem. Az üvegben mostanra összetörtek a levelek. Megrázom őket, zörögnek, de már nincs senki a házban, aki megkérdezné, mit csinálok itt valójában?

A szegfűszeges üvegbe mélyet szippantok. Ilonka nagynénémet hallucinálom, ahogy birskompótot főz. A birsalmát a család nőtagjai együtt hámozták. A szomszédból kaptuk a gyümölcsöt, többnyire három-négy nagy kosárral. Anyám, nagyanyám, Ilonka néném, a húgom és én együtt hámoztuk az almákat, közben beszélgettünk. Néha énekeltünk is, ilyenkor nevettünk, mert egyikünknek rosszabb hangja volt, mint a másiknak. Bár anyám nem akarta, Ilonka néném mindig csempészett néhány szem szegfűszeget a kompótba. Azt mondta, anélkül nem az igazi a birs. Miután elkészült a kompót, anyám megkóstolta és nyugtázta, hogy ugye, mennyivel jobb szegfűszeg nélkül. Ilonka néni ilyenkor mindig rám kacsintott.

A szerecsendió a keresztanyámra emlékeztet. Ő tanított meg utazni. Vonatjegyet venni, útlevelet ellenőrizni, idegen pénzt zokniba rejteni, és nem visszanézni az állomáson. Amikor először indultam hosszabb időre külföldre, egy egész szerecsendiót dugott a kabátzsebembe. Hónapokkal később találtam meg, soha nem dobtam ki – azután nekem mindig az otthonról hozott szeretetet jelentette. Minden lakásomban volt szerecsendió, pedig sosem használtam.

A kaporillat a szomszéd Marika nénit hozza vissza. Kaprot termesztett, az egész falu tőle szerezte be, ha savanyúság készült vagy kovászos uborka. Tizenkét évesen egyszer elszöktem otthonról. Nem messzire, csak hozzá. Anyám és a húgom estig kerestek, én pedig Marika néni kamrájában ültem, mert soha többé nem akartam hazamenni. Amikor megtalált nem küldött azonnal haza. Úgy tett, mintha észre sem venne. Hagyott három órát ülni a befőttek és az egérfogó között, majd elém tett egy tányér kapros tökfőzeléket. Az övét szerettem. Amíg megettem, mesélt egy anyáról, aki belehalt a bánatba, mert eltűnt a gyereke. Mire elfogyott a főzelék, már eldöntöttem, hogy hazamegyek. Később tudtam meg, hogy Marika néni megkérte anyámat, tegyen úgy, mintha nem tudná, hogy nála bujkáltam.

A húgom mindig túl sok fahéjat rakott az almáspitébe. A halála előtti este felhívott, azt kérdezte, akkor most fahéjjal vagy anélkül süsse a pitét, mert ha hazaérek karácsonyra, akkor úgy csinálja a süteményt, ahogy én szeretem. Azt válaszoltam, hogy még nem tudom, a főnököm nem küldte el az excel táblázatot az ünnepi munkarendről. Dühös lett, azt kiabálta, hogy idén még több fahéjat tesz az almáspitébe, mint máskor. Másnap elgázolták a zebrán, azonnal meghalt. Most itt állok, kezemben a fahéj feliratú üveg és nem merem levenni a tetejét, nehogy megérezzem a húgom illatát.

Holnap jön az ingatlanos. Elhatározom, hogy megmutatom neki a tetőt, a vizes falat, a kert végében lévő öreg, korhadt meggyfát, és azt is, hogy a fürdőszobában csak akkor folyik le rendesen a víz, ha az ember belerúg a csőbe. A fűszerpolcról nem fogok beszélni. Éjszakára mind a hat üveget nyitva hagyom. Várom, hogy a ház lassan megteljen borssal, babérral, szegfűszeggel, szerecsendióval, kaporral és fahéjjal. Lefekszem anyám ágyára kabátban, mert ágyneműt már nem húzok. Hallom, hogy a konyhában a fűszerillatú nők neszeznek, keresik a kötényüket, a kockás füzetet, a második tányért. Hajnal felé anyám becsukja az ablakot, hogy meg ne fázzak. De lehet, hogy csak a huzat csapkodja a spalettát.