– Négy bajnoki találatnál jár, már most megvan a tavalyi gólmennyisége. Csapatával együtt ön is bekezdett…
– Sajnos az elmúlt évad nem úgy sikerült, ahogy a korábbiak, örülök, hogy az idei jobban indult – mondta lapunknak Lovrencsics Balázs, a másodosztályban listavezető Soroksár 35 éves csatára, akinek együttese szombaton 6–1-re győzött a Hévíz elleni Magyar Kupa-meccsen, s bejutott a 32 közé. – Persze nem én vagyok a fontos, hanem a csapat. 

– Amely a kiesés ellen harcolt az előző évadban, de nem csak a csapatnak jelenthetett mélypontot az elmúlt idény, ön is tíz gól felett szokott termelni.     
– Az egyik a másikból következik. Több összetevője van annak, miért nem jöttek úgy a gólok, az egyik, hogy nem játszottunk olyan domináns futballt, mint idén. Most sokkal többet tartózkodom az ellenfél kapuja előtt, így a gólszerzésre is nagyobb az esélyem.

–  És mindjárt a bajnoki címért küzd a Soroksár…     
– Dehogy! Ahogy korábban is, a biztos bennmaradás a fő cél. Örülünk a jó rajtnak, ha a bajnokság elején szorgalmasan gyűjtögeted a pontokat, az a későbbiekben megkönnyíti a helyzetedet, de nincsenek egyelőre ilyen álmaink.

– Ha már álmok: ön milyeneket kergetett gyerekként?     
– Nem voltak különösebben nagyszabásúak. Szerettem focizni, fociztunk is sokat, az édesapám éppen azért szerezte meg az edzői licencet, hogy a bátyám korosztályával foglalkozhasson. Én pedig a testvéremet, Gergőt tekintettem a példaképemnek. De sosem éreztem azt, hogy a futballból kisülhet valami hatalmas dolog. Az NB III után szerettem volna az NB II-be eljutni, aztán az élvonalba, sikerült is a Ferencvárosban játszanom. 

– Egyetlen idényt. A képességeivel biztos, hogy a másodosztályban kellett eltöltenie az elmúlt tíz évet?     
– Nem tudom… Sohasem voltam elájulva magamtól. Nem éreztem, hogy nekem feltétlenül az élvonalban lenne a helyem, mégis futballozhattam a Ferencvárosban, a Soroksár pedig nagyon sokat adott nekem. Tökéletesen elégedett vagyok a karrieremmel, s bár meglehet, nagyobb alázattal, több szerencsével alakulhatott volna másképpen, szerintem ez volt a realitás. 

– Nincs is akkor önben hiányérzet?     
– Nincs. Játszhattam húsz meccset a Fradiban, lőttem a színeiben gólt, engem ez kielégít. Húsz meccs vagy kétszáz, én ebben így, hogy közben Soroksáron futballozhattam és jól éreztem magam, nem érzek különbséget. 

– Azért csak más lett volna, ha az első osztályban tölti futballistakora legszebb éveit.     
– De miben? Lehet, hogy jobban keresek, felmutathatnék még kétszáz NB I-es meccset, de nem hiszem, hogy boldogabb lennék tőle. 

– Elejtette, hogy több alázattal azért alakulhatott volna másként. Lehet, hogy a bátyjával, Lovrencsics Gergővel szemben ez hiányzott önből?     
– Ez biztos. Más utat jártam be, mint a többség, a megye háromból indulva érkeztem meg az NB I-be, de csak később, Soroksáron váltam azzá a profi szemléletű játékossá, akinek nyilván azelőtt is lennem kellett volna ahhoz, hogy többre vigyem. Addig kicsapongóbban éltem, itt komolyodtam meg. A 2013–2014-es idényben huszonkét évesen társgólkirály lettem az NB III-ban, a következőben már egy osztállyal feljebb játszottam a Soroksárban, és ha szereztem is tizenhárom gólt, nem rendeltem alá mindent a futballnak. Csak később sikerült megértetni velem, ha valamire szeretném vinni, profibb hozzáállásra lesz szükség.

– Mit jelentett a „kicsapongás” a gyakorlatban?     
– Semmi extra. Szerettem bulizni, szórakozni, és csak később jöttem rá, ez azért a futballkarriert tekintve aligha lesz kifizetődő.

– A testvérével, aki egészen máshogy viszonyult a labdarúgáshoz, beszélgetett erről?     
– Hogyne, sokat, mindig igyekezett jó irányba terelni. Ő valóban mintaértékű profizmussal élte a mindennapjait, ezért is lett fényesebb a karrierje, miközben persze az adottságai is kiválóak voltak. 

– Milyen üzenetet fogalmazna meg azoknak a fiataloknak, akik tehetségesek, de nem feltétlenül fogták fel, mi kell ahhoz, hogy ne vesszenek el a profi labdarúgás dzsungelében?     
– A legfontosabb, hogy mindent a futballnak rendelj alá. Ezen túl is szükség van szerencsére, hogy elkerüljenek a sérülések, hogy éppen akkor játssz jól, amikor figyelnek, de a lényeg mégiscsak az, hogy milyen szellemben edzel, ügyelsz-e az étkezésre és a pihenésre. És még akkor sincs semmire garancia, de ezek a minimumok. 

– A végén életvezetési tanácsadó lesz...
– Ebben nem vagyok biztos, nekem mindenesetre megvolt a tanítóm, az édesapám. Miatta jutottunk el Gödöllőről a profi futballba. Vasmarokkal fogott és irányított minket, az volt az elve, ha már elkezdtük ezt a sportot, tegyünk meg mindent azért, hogy a lehető legjobbak legyünk.

– És az nem bosszantotta, hogy amíg a testvérénél betalált az üzenet, önnél kevésbé?     
– Elfogadta, hogy velem nem olyan könnyű… Szerinte kiskorunkban én voltam a tehetségesebb, a bátyám viszont a hihetetlen szorgalmával minden akadályt leküzdött. 

– Gergő sikerei láttán sohasem fordult meg a fejében, hogy „nekem is ott kéne lennem, ahol ő”?
– Nem. Soha. Mert sohasem tartottam magam olyan szintű futballistának, mint amilyen ő, és tudtam, milyen a munkamorálja, illetve milyen az enyém. Az meg csak természetes, hogy büszke vagyok rá, egy kicsit mindig a magaménak is éreztem a sikereit.

– A soroksári bajnoki cím ugyancsak elég szép siker lenne… Fradi-fiókcsapatnak vannak elkönyvelve, pedig nem lenne akadálya az osztályváltásnak.     
– Nem mintha gondolnánk erre, de a játék kedvéért legyen: kooperációs partnerei vagyunk a Ferencvárosnak, szóval igen, futballozhatunk akár az NB I-ben is. Korolovszky Gáborral valami kétségkívül elindult. Mindjárt a belépésekor lefektette a szabályokat, mindenkit be tudott állítani a sorba, engem is. Az előző szezon végén kezdett beérni a munka, annak a gyümölcsét aratjuk le most. Támadó szellemben futballozunk, ami a labdabirtokláson alapszik, ugyanakkor szeretünk direkten játszani, magasan letámadni, minél több időt az ellenfél kapuja előtt tölteni. Úgy néz ki, fekszik a csapatnak ez a stílus. A tavasz még a kísérletezés jegyében telt, de az edzőnk megtalálta azokat az embereket, akikkel megvalósítható az elképzelt játék. A csapategység a legnagyobb erősségünk.

– No meg hogy van egy még épp időben profivá váló gólvágójuk.     
– Nem én vagyok a fontos. Ha csak öt gólt lövök az egész szezonban, de az első ötben végez a csapat, én benne vagyok. Bár tény, könnyebb úgy az ötben lenni, ha rugdosom a gólokat…