Csavard be, mint Beckham! Egy ismerős szlogen a múltból, mintegy jelezve az örökkévalóságnak, hogy David Beckham oda rúgta a lasztit, ahová csak akarta. Csakhogy a szépkor felé sétáló újpesti szurkolók kapásból mondhatnák, hogy Rostás Sanyi is képes volt ugyanerre. S nem volt ebben semmi túlzás!

A IV. kerületben sokan úgy tartják: Törőcsik András után talán Rostás volt a legnagyobb közönségkedvenc. Az a kivételes játékintelligenciával rendelkező, olykor a hidegben fehér kesztyűben futballozó roma származású fiatalember, aki mindössze 56 esztendőt kapott a sorstól…

2019. január 19-én hunyt el. Akkoriban már csak az emlékeiből, s talán az emlékeinek élt. Megromlott egészségi állapota, ki- és félrecsúszott élete, kiszolgáltatottsága közben az jelenthetett neki némi vigaszt, hogy éveken át rajongott érte az újpesti szurkolótábor. A Megyeri úton imádták a sistergős távoli bombáit, a ravasz, nyesett lövéseit, a tért ölelő átadásait, a leheletfinom cseleit.

Aztán a temetésén, Jászjákóhalmán már egyetlen klubvezető sem jelent meg, csupán a barátai, az egykori csapattársai, na meg a helyiek kérdezgették maguktól döbbenten: miért kellett így, ilyen méltatlan körülmények között élnie és meghalnia egy válogatott futballistának, újpesti kedvencnek, aki képességei alapján bárhol játszhatott volna a világban?

Göröcs Titi kedvence volt

– Rostás Sanyinál komplexebb, sokoldalúbb futballistát itthon keveset láthattam – mesélte a Blikknek a mai napig népszerű csapattárs, Katona György, azaz „Gatya”. – Mindent tudott a labdával, remekül látott a pályán, és kondícióval is bírta az iramot. Nem véletlenül volt a legnagyobb kedvence Göröcs Jánosnak, a legendás Titi bá’nak, az akkori edzőnknek. Újpesten rajongott érte a szurkolótábor, de Sanyi mindig ugyanaz a szerény, egyszerű romagyerek maradt, aki annak idején Jászjákóhalmáról elindult. Büszke volt rá, hogy honnan indult: a szegénységből, a kiszolgáltatottságból.

Katona felidézte a meccsek utáni órák hamisítatlan, nyolcvanas évekbeli hangulatát is.

– Soha nem felejtem el, hogy Titi bá’ állandóan leszidta Rostást, amiért sört iszik fröccs helyett. Ez már biztos furcsán hangzik a nagy profizmus közepette, de akkoriban még természetes volt, hogy a meccsek utáni közös vacsorakor négy emberre jutott egy üveg bor, szódával vagy anélkül. De Sanyi ehelyett felhörpintette a maga két sörét, hiába mondta neki Titi bá’, hogy cserélje el öt kisfröccsre – mesélte Katona.

Sajnos az alkohol később is fontos szerepet játszott az életében. Újpesten szolgálati lakást kapott, hiába szórta a gólokat, hiába eresztett meg egyszer egy olyan löketet, hogy valósággal bevitte a debreceni kapus, Mező kezét. Saját lakást akart, s ezért meg sem állt Debrecenig.

A lengyelek elleni 5-3-as csoda

Mindkét futballista felhúzhatta a címeres mezt: Rostás épp egy emlékezetes találkozón, Verebes József kapitánysága alatt játszott, amikor 1987. május 17-én 5-3-ra vertük a Népstadionban a lengyeleket. Akkor rúgta Détári Lajos azt a felejthetetlen felső sarkos gólt.

A szurkolók azt gondolták, Rostás karrierje egyre csak felfelé ível. Nem így történt. Esztendő múltán már Debrecenben játszott, ám a Lokinál már nem tudta megismételni azt a sokszor klasszis teljesítményt, mint a Megyeri úton. A pályafutása befejeztével pedig már nem volt megállás a lejtőn.

– Debrecenben megkapta azt az öröklakást, amire Újpesten hiába várt. De a magánélete már nem úgy alakult, ahogy szerette volna – folytatta Katona. – Elvált a feleségétől, az asszony maradt a közös gyerekükkel a debreceni ingatlanban, Sanyi pedig visszaköltözött a szülei házába, Jászjákóhalmára.

A helyiek büszkék voltak rá, hogy lám, újra ott van a szülőfalujában a Dózsa-sztár. Akadtak is, akik segítettek rajta. Délelőttönként kétkezi melósként dolgozott, délutánonként pedig a környékbeli kis srácoknak tartott edzéseket.

– Egyszer meglátogattam munkaidőben, és ő mosolyogva ölelt át. Nem panaszkodott, és nem szégyellte, hogy segédmunkásként keresi a kenyerét. Még talált is maga mellé egy nőt, aki megpróbált vigyázni rá, de a pia akkoriban is hű társa volt – mondta a brátja.

Amikor Katona György meghallotta, hogy egykori csapattársa a jászberényi kórházba került, azonnal bement hozzá.

– Még beszélgettünk, nosztalgiáztunk, de ott belül már pontosan tudtam, hogy az én barátomat, ezt a lesoványodott férfit utoljára látom. Így is történt. A gyilkos kór megtámadta a máját, és Rostás Sándor, aki óriási karriert futhatott volna be, tulajdonképpen magányosan ment el ebből a világból. Hiszen a gyerekével sem tartotta a kapcsolatot – emlékezett Katona.

Szülőfalujában temették el. A sírjánál az újpesti öregfiúk álltak könnyeiket törölve, egy korszakos egyéniséget búcsúztatva. S azt már csak halkan tesszük hozzá, hogy az újpesti klub semmilyen formában nem képviseltette magát a temetésén, s később ezt azzal magyarázták: „hiszen kitettük a fekete zászlót a klubházra...”