BulvárSzerző: blikk 10 órával ezelőtt 6 percnyi olvasás
Az érzelmeket néha nehéz kordában tartani, sokszor az készteti a szülőket arra, hogy kiabáljanak a gyerekkel. Az, hogy valaki alkalmanként hevesebben reagál a stresszre vagy a frusztrációra, nem ugyanaz, mint olyan otthonban felnőni, ahol a kiabálás mindennapos jelenség. Egy ilyen környezet bizonytalanságérzetet és állandó éberséget kelthet a gyermekekben, és egyes viselkedési minták velük maradnak a felnőttkorban is.
Nézzük, mik azok, amiket azok a gyerekek visznek magukkal, akikkel rendszeresen kiabálnak.
Ha egy gyermek megtanulja, hogy az aggodalom vagy az elégedetlenség kifejezése haragot válthat ki, idővel elkezdheti elnyomni saját érzéseit. Felnőttkorukban az ilyen emberek gyakran kerülik a konfliktusokat, és a béke megőrzése érdekében elhanyagolják saját igényeiket. Nehézséget okozhat számukra, hogy nyíltan beszéljenek arról, mi bántja őket, mert még mindig haragra, büntetésre vagy elutasításra számítanak.
Azok a felnőttek, akik gyakori kiabálás közepette nőttek fel, különösen érzékenyek lehetnek a stresszre. Amikor valami nem a terv szerint alakul, vagy észreveszik, hogy valaki ideges, a legrosszabb lehetséges kimenetelre számítanak. Egyesek védekezően reagálnak vagy konfliktusokba keverednek, míg mások rendkívül nyugtalanok lesznek. Mivel gyerekkorukban, noha ez rendkívül egészségtelen, megtanulták elfojtani az érzelmeiket, hogy béke legyen a házban, nehézséget okozhat számukra a feszültség kezelése, amikor az felmerül.
Ha gyermekkorukban a hibákat gyakran kiabálással és büntetéssel fogadták, akkor felnőttkorukban még a jó szándékú kritika is úgy hangozhat számukra, mintha ismét „bajba kerültek” volna. Ahelyett, hogy a kritikát tanulási lehetőségnek tekintenék, nagyon személyesnek vehetik, és azonnal önmagukat kezdik hibáztatni. Egy ilyen reakció az önbizalom hiányához is köthető.
Azok az emberek, akik gyakran hallottak kiabálást, különösen érzékenyek lehetnek arra, amikor valaki felemeli a hangját. Kutatások kimutatták, hogy a gyermekkori verbális agressziónak való kitettség összefüggésbe hozható a hang- és nyelvfeldolgozásban részt vevő agyi régiók eltéréseivel. Ennek következtében a hangosabb hangnem egyesek számára fenyegetésként hat, és automatikusan kellemetlen gyermekkori helyzetekre emlékezteti őket, még akkor is, ha tudják, hogy a jelenlegi helyzet nem ugyanaz.
Ha azok a szülők, akiktől a gyermek biztonságot és védelmet vár, egyúttal félelem forrását is jelentik, nehéz mások felé bizalmat építeni. Az ilyen emberek felnőttkorukban nehezen tudnak megnyílni anélkül, hogy sebezhetőnek éreznék magukat. Néha arra számítanak, hogy mások bántani, bírálni vagy elutasítani fogják őket.
Azok a gyerekek, akikkel gyakran kiabálnak, azt tanulják meg, hogy elkerülhetik a konfliktust azzal, hogy magukra vállalják a felelősséget, bocsánatot kérnek, vagy saját igényeiket háttérbe szorítják. Ami gyermekkorban a kiabálás elkerülésének eszközeként szolgált, felnőttkorban viselkedési mintává válhat. Ennek eredményeként gyakran mások hangulatát és igényeit helyezik a sajátjuk elé, és igyekeznek mindenkinek kedvezni.
Ha a szülők – mint elsődleges tekintélyfigurák – félelem forrását jelentették, később előfordulhat, hogy a gyermekek nem bíznak meg más, hatalommal rendelkező személyekben – például a munkahelyi feletteseikben, holott az emberek fele a munkahelyét sem szereti. Lehet, hogy a tekintélyt haraggal, büntetéssel vagy kiszámíthatatlan viselkedéssel társítják, ami megnehezíti számukra, hogy teljes mértékben ellazuljanak és megbízzanak az ilyen személyekben.
Sokaknak, akiknek nem volt lehetőségük megtanulni, hogyan fejezzék ki érzelmeiket egészséges módon, később nehézséget okoz, hogy beszéljenek az érzéseikről. Előfordulhat, hogy akkor is bocsánatot kérnek, ha felesleges, mindenáron elkerülik a legkisebb konfliktust is, ez egyébként kilenc szokással együtt jár, vagy azt mondják maguknak, hogy „ez nem fontos”. Egy ilyen viselkedési minta a kapcsolataikra is hatással lehet, mivel gyakran háttérbe szorítják saját érzéseiket és igényeiket.
(index.hr)
Napi