BulvárSzerző: index 10 órával ezelőtt 17 percnyi olvasás
A feleségek kölcsönösen megköszönték, hogy a férjeik nem lőtték le egymást.
Féktelen bulik zajlottak az almádi Pannónia Étterem falai között, szólt a jazz, ami egyébként be volt tiltva Magyarországon: bárhol hallgatták, játszották, az az ellenséggel való cimborálásnak számított, és keményen szankcionálták. A Pannóniában viszont, ahol a Puma vadászrepülő osztálynak törzsasztala volt, senki nem mert szólni, mivel egyedül ezek a pilóták álltak éles harcban az amerikai kötelékekkel. Itt játszott az összes akkori sztárzenekar, Glenn Miller és Cole Porter dalai szóltak – a kor népszerű színészei, énekesei, táncosnői nemes egyszerűséggel leköltöztek Almádiba.
A zenés, táncos »pesti éjszakai élet« ’44 nyarán Almádiban volt, a Pannóniában, mert máshol nem lehetett. Hány fürdővendég jött csak emiatt Almádiba? Hány eget rengető, óriási buli volt, amiből csak morzsák maradtak fent – ezt mindenkinek a fantáziájára bízom
– mondja Papp Attila régész, A Pumák nyara, avagy az amerikai szezon című kiállítás szervezője.
A Pannónia Étterem már nem létezik, a helyén álló Pannónia Kulturális Központ és Könyvtár sokkal csendesebb hely. A földszinti kiállítótérbe lépve azonban egy másik világba csöppenünk, ahol mosolygós, de elszánt fiatalemberek néznek ránk a korabeli fényképekről: egy elit csapat, fizikumukat és lelki alkatukat tekintve is válogatott társaság. Beljebb haladva pedig repülőgép darabok, térképek és overallok hozzánk elénk a repülés világát, és azt a nyarat, amikor egy nap volt az élet, mert a Balatonalmádiból a veszprémi katonai replőtérre induló pilóták soha nem tudhatták, hogy visszatérnek-e az Almádiban várakozó menyasszonyaikhoz, feleségeikhez.
„Minden település identitásának fontos része, hogy büszke lehessen a történelmére, Balatonalmádit azonban megfosztották ettől” – mondja Papp Attila, aki olyan mély elkötelezettséggel és lelkesedéssel beszél a Pumák világáról, hogy érezzük: nem csupán szakemberként ejtette rabul a repülés világa, és azoknak a hős vadászpilótáknak az élete, akik 1944 nyarán Almádi utcáin sétáltak, a szállodáiban laktak. Azért itt, mert Veszprémben nem volt elég szálláshely, a repülőtéren pedig veszélyes lett volna lakniuk, hiszen
a gépet lehet pótolni, az embert nem.
Almádi kávézóiban, éttermeiben üldögéltek tehát, de naponta mentek Veszprémbe, készültségben voltak, és amikor jött a riasztás, hogy a levegőbe kell emelkedni, akkor gondolkodás nélkül indultak.
„Ezt csak munkaként nem lehet csinálni, ez teljes kattanás” – erősíti meg a feltételezésünket Attila, aki most nem a pilótákra céloz, hanem a saját tevékenységére, szakmájára. A régészetre, amelyben új fejezet kezdődött 2025. szeptember 1-én: ekkortól lettek a repülés emlékei is – a hadtörténeti örökség régészeti módszerekkel kutatható részeként – védettek. „Ekkor értünk el arra a pillanatra, amikor a hobbim és a hivatásom összeért” – mondja a kiállítás szervezője, akinek eltökélt célja, hogy Almádi identitásának, történelmi emlékezetének részévé tegye 1944 nyarát.
Ehhez mára gyakorlatilag csak a visszaemlékezések maradtak, az a minimális oral history, aminek a 24. órája utolsó percében vagyunk, mert akik kisgyerekként látták ezeket a pilótákat, lassan ők is távoznak az élők sorából
– mondja. De miért is ilyen nehéz a visszatekintés? „A katonai objektumokat nem volt olyan egyszerű eltüntetni, azok emlékezete valamilyen szinten mindig jelen volt. Almádiban viszont csak a civil, a bevetésen kívüli életüket élte az akkori fiatalság krémje: szimpatikus, vagány, snájdig pilóták. Az a pozitív kép, amit magukról hagytak, nagyon nem fért bele a későbbi narratívába, ezért a háború utáni forrásokban nyomuk sem maradt” – meséli Attila. Van olyan ismerőse, akinek a repüléshez is van köze, a felmenői között is volt egykori Puma-pilóta, itt nőtt fel Almádiban, és ő sem tudott róluk. Ez tehát olyan település-identitási elem, aminek a fontosságát helyben is egyre többen felismerik, és ami olyan pluszt hozna Almádinak, ami sehol máshol nincs.
A másik identitáselem az említett pezsgő társasági élet, ami a balatoni kisváros képét formálta, és ami szintén nyom nélkül eltűnt, pedig ez jóval túlmutat a légierő világán: lehetne például jazzfesztivált rendezni az akkori bulik emlékére. „Ez a kiállítás egyszerre szól róluk, és az általunk gyakorolt hatásról, a település virágzó életéről” – mondja a szakember.
A kiállítás rendkívül alapos és olvasmányos tablók segítségével vezet végig minket a pilóták életén, de Papp Attila még ezekhez a történetekhez is hozzá tud tenni újabb és újabb sztorikat. Ez nem véletlen, a vadászpilóták világához is hozzátartozik újra és újra megemlékezni a bajtársakról, a veszélyes helyzetekről, a sikeres légi harcokról, és arról a „földi ésszel” felfoghatatlan adrenalinlöketről, amit akkor éreznek, amikor az eget karistolják.
Beszélgetésünkben repkednek a rendfokozatok, a repülőgéptípusok és a becenevek, a pilótákat ugyanis kivétel nélkül valamilyen kedves ragadványnévvel illetik.
A 101. Puma vadászrepülő osztály – majd később ezred – a második világháború egyik kiemelkedően sikeres, hősiességéről ismert repülőalakulata volt. Akkor jött létre Heppes Aladár vezetésével, amikor hazánk égboltja fronttá vált a második világháború alatt, és elindultak az amerikai és angol bombatámadások, s nem egész egy év alatt – 1944. május 1-től 1945. május 5-ig harcoltak – legendává váltak. Századjelvényük, az üvöltő, vörös pumafej miatt mindenhol a „Pumások” néven ismerték és tisztelték a pilótákat.
Viszont a magyarországi hadszíntér perifériának számított, így világszerte sosem válhattak olyan ismertté, mint az angliai csata lengyel 303. százada, a németek Nowotny-kommandója vagy akár a Csendes-óceáni hadszíntéren repülő Fekete Bárányok. Egy dologban viszont csak ezekkel az ikonikus alakulatokkal mérhetők össze,
ez pedig a reménytelen helyzetekben, elsöprő túlerővel szemben is végletekig zajló harc, ami az ellenfelek tiszteletét is kivívta.
A Magyar Királyi Honvéd Légierő repülősei hazájukat védték az életük árán is. Hosszú a hősi halált halt fiatal pilóták listája, de voltak bőven súlyos sérültek is – lelkükben pedig nap mint nap sérültek azok is, akik épen tértek vissza Veszprémbe, és onnan Almádiba.
Vacsora után az egész társaság vagy a Vasutasok üdülőjében, vagy a Balatoni Yacht klubban gyűlt össze, és onnan gyakran egy nem messze lévő zenés étterembe ment, ahol az életben maradtak ünneplése mellett halotti torral búcsúztak azoktól, akik a bevetésről nem tértek vissza: a hősi halottaktól
– olvasható Irányi Pál főhadnagy visszaemlékezéseiben. A hősi halált halt bajtársak helyét egy vacsorára még üresen hagyták, utána viszont szétosztották a felszerelésüket.
A Pumások harcoltak az amerikai 15. Légihadsereg és a Szovjet Légierő ellen is, elsősorban Magyarország, de a háború végén Ausztria felett is. Akik az elsővonalbeli vadászok közé kerültek, mind kiválóan képzett, szédületes reflexekkel rendelkező, jó fizikai teherbíró képességű, művelt és gondolkodó fiatalemberek voltak, akiket vagányságuk, óriási életenergiájuk is kiemelt társaik közül. Ahogy a sokszor harmincszoros túlerő lassan felmorzsolta az alakulatot, úgy kerültek egyre kevesebb gyakorlattal bíró, nehezebb helyzetből induló fiatalok is a Pumákhoz, de becsülettel helyt álltak ők is, amiért sokszor a vérükkel fizettek.
A pilóta nem a klasszikus katona archetípusa. A világ vagányai. Mert ha a vadászpilóta nem az lenne, akkor nem lenne alkalmas arra, ami a dolga. Mindenen keresztülmenő, mindent megoldani képes, tényleg csúcskategória, tehát aki odakerül, az mind fizikálisan, mind mentálisan, mind attitűdjét tekintve egy nagyon különleges figura kell, hogy legyen, mert ez szükséges a munkájához, amit nem is lehet munkának hívni. Ez egyfajta szent őrület
– meséli Attila. Az égen a győzelemhez, de néha akár csak az életben maradáshoz is ezredmásodpercek alatt meghozott döntések, a merev szabályok mellett folyamatos rögtönzés is kellett. Így ők a földön, a katonai életükben is kicsit rebellis, sokszor vakmerő emberek voltak.
A pilóták döntő többsége elsősorban repülő ember és csak másodlagosan katona. Ezért is adódhatott számos eset, amikor a már legyőzött, védekezésre képtelen ellenségből kiszolgáltatott repülő bajtárs lett, ezért születhettek barátságok a háború vége után az egykori ellenfelek között. A levegőben egymás ellen életre-halálra harcoló pilóták szívükben mind a repülő emberek nagy családjának részei voltak.
A Punka György főszervezésében megvalósuló 1992-es veterántalálkozó ezért a repüléstörténet egyik kegyelmi pillanata volt. Az egyszeri és megismételhetetlen találkozóra olyan még élő veteránokat sikerült összehívni a világ több pontjáról, akik annak idején Magyarország egén harcoltak. Magyarok, németek, amerikaiak, oroszok, románok, akik itt végre kezet rázhattak egymással, és felidézhették az akkori eseményeket.
A találkozón feleségek köszönték meg a másik félnek, hogy anno nem lőtték le a férjüket, német az orosznak, amerikai a magyarnak, minden variációban.
A kiállítási anyag szerint nagy pillanat volt az is, amikor Chester Sluder, a 325-ös Fighter Group egykori parancsnoka és Karátsonyi Mihály, a 101/3. „Drótkefe” század egykori hadnagya már jó barátként beszélték meg azt a légi harcot, amit egykor egymás ellen vívtak a Balaton mellett. A század történetét Tobak Tibor („Cica”) hadnagy örökítette meg több könyvben.
A pilóták a háború végén a pockingi katonai gyűjtőtáborba kerültek, 1945. május elejétől komoly létszámú közösség vészelte itt át a háború végének zűrzavarát. Erről szerencsére írott forrás is van, Benkő Lajos hadnagy naplóját a Veszprémi Levéltár kötetben is kiadta, ez mindenki számára elérhető. Aztán volt, aki hazafelé indult, de olyan is, aki a nyugati irány mellett döntött.
Az itthon maradottak közül többen részt vettek az új légierő felépítésében, megtartva és továbbadva a repülés eszméjét, a legendás „repülőszellemet”. Ezt támogatta is az új hatalom, egészen addig, míg ki nem épült a rendszer, és ki nem nevelték a saját embereiket.
Ezután azonban azonnal koncepciós perbe fogták a háborút megjárt pilótákat: többükre sok év raboskodás várt, válogatott kínzásokkal.
Az egyik hajdani ászpilótát (öt légigyőzelem után számított valaki annak), Tóth Lajos („Drumi”) hadnagyot példát statuálva, elrettentésül ki is végezték. A többi itthon maradt egykori pilótának is megaláztatás, listázás volt az osztályrésze.
A nyugatra menekültek pedig szétszéledtek a világ minden pontján. Sokan közülük éppen az Egyesült Államokba és az amerikai kontinens különböző országaiba kerültek, ahol megbecsült tagjai lettek a helyi társadalomnak. A ’80-as években feléledő „veteránkultusz” miatt az amerikai repülők találkozóira többször is meghívták őket, szívesen látott vendégek lettek az egykori ellenfelek.
Itthon csak a rendszerváltás után indulhatott el ez a folyamat, és nem is ment zökkenőmentesen.
Elsőként a kecskeméti vadászrepülők határozták el, hogy felveszik elődeik híres „Puma” nevét és felélesztik a hajdani pilóták emlékét. A megérkező MiG-29 gépekre már felkerült a legendás jelvény, és a pilóták – a német veterán repülők ajándékaként – újra viselhették a Puma jelvényt. A minden nehézség ellenére elért sikerben oroszlánrésze volt Kositzky Attila altábornagynak, aki akkor a pápai alakulat parancsnokaként átlépte a merev szabályokat, áttörte a tagadás falát, és a pilótagenerációk közötti híd megteremtésének motorja lett. Ma már Kecskeméten a Gripenek is büszkén viselik az üvöltő pumafejet, tisztelegve hős elődeik előtt.
Ahogy sétálunk Papp Attilával a kiállítótérben, eljutunk a tárgyakhoz és egy filmhez, amelyen az egykori pilóták mesélnek. A tablókon közben olvashatunk a „terrorbombázás” fogalmáról, amit a korabeli propaganda használt, jóllehet az amerikai légerő sosem bombázott civil célpontokat, a „néger pilótákról”, akiket szintén a propaganda emlegetett, ahogy az égből ledobott mérgezett babákat is a civil lakosság megtévesztésére találták ki, Páger Antal síró kislányával illusztrálva. És szó esik az amerikai kötelékben harcoló emigráns magyar pilótákról is, akik sokszor nem is tudták, hova vezénylik őket, úgy kerültek a magyar légtérbe.
Roncsok viszont tényleg hullottak az égből. A Magyarország területén található repülőgépek és roncsok nagy részét a lakosság széthordta, de a legtöbbre beolvasztás várt. A magyar, a német és az amerikai gépek megőrzése nem is fért volna össze a háború utáni kommunista hatalom propagandacéljaival, így esély sem maradt arra, hogy a hadtörténetünk számára fontos relikviákból maradjon néhány ép példány – a terepi kutatások és a történeti munkák azonban így is értékes eredményekre jutottak.
A legkorábbi kutatások még a vízügy égisze alatt zajlottak, hiszen sok repülő zuhant a folyókba, illetve a Balatonba is.
Tóth Ferenc munkásságát kell itt kiemelni, aki évtizedeken keresztül ezen dolgozva alapozta meg a feltárási folyamatot.
Az emberek egyébként amolyan égből pottyant hasznos alapanyagként tekintettek a roncsokra, így lett felniből üstház, a szárnyakból tető, kerítés vagy éppen egy kerti budi ajtaja. A kreatív felhasználás szinte végtelen variációt szült: ennek máig látható példája a zalaszegvári templomtorony, ahol az ott lezuhant B-24-es lemezeivel pótolták a sérült cserepeket a kereszt alatt, a gömb helyére pedig egy sárga oxigéntartályt applikáltak fel a kereszt tövébe. Ez máig így látható a templomtornyon – és a kiállítás egyik fotóján.
Sétánkat Papp Attilával a városban folytatjuk, ahol lépten-nyomon a pilóták lábnyomába lépünk, jóllehet, ha találomra megkérdeznénk egy-két járókelőt, valószínűleg senki nem tudna a Pumákról. Pedig a vasútállomáson, a strandon, a Liget kávézóban, a Tulipán udvarban (az egykori Abbáziában) vagy a Yacht Clubban minden akkori tégla róluk is mesél. A Yacht Clubba csak bekukucskálni tudunk, a Liget kávézó tóra nyíló, hangulatos teraszán folytatjuk a beszélgetést.
Gondoljuk csak végig, hogy amikor a bevetések poklából visszaértek ide, Almádiba, a fürdőhelyi körülmények közé, milyen lehetett, amikor kieresztették a gőzt. A »csak egy nap« szemléletét ők komolyan is vették, hiszen tudták, hogy ha másnap fölszállnak, vagy visszaérnek, vagy nem. Ami tehát itt életigenlésből, életszeretetből megjelent, az nem volt mindennapi
– mondja Attila, és sorolja, mi mindennel lehetne visszahozni a pilóták emlékét.
A mostani időszaki tárlat nyomán, amit 2026. szeptember végéig lehet megtekinteni, születhetne egy állandó kiállítás – ehhez már érkeztek is felajánlások. Volt egyébként, hogy két pilóta leszármazottai a kiállítótérben találkoztak össze, teljesen véletlenül.
Megdöbbentően nagy pillanat volt, amikor egymástól függetlenül, öt perces különbséggel érkezett meg Szentgyörgyi Dezső unokája és Varjas Tibor lánya. Szentgyörgyi Dezső a Magyar Királyi Honvéd Légierő legeredményesebb vadászpilótája, Varjas Tibor pedig sokáig a kísérője volt. A leszármazottaik egymást személyesen még nem ismerték, itt lett egy nagyon-nagyon jó hangulatú beszélgetés közöttük. Deus ex machina, ez így csodálatos
– meséli Papp Attila, akinek számos további ötlete van még. A Liget kávézóban például árulhatnának olyan süteményeket, amilyeneket egykor a pilóták is ettek, és nagy terve a Csatlakozás elnevezésű pálinka „feltámasztása”.
A Csatlakozás történetét szintén Irányi Pál főhadnagy visszaemlékezéseiből ismerjük. A történet szerint a kényelmes elszállásolás lehetővé tette a családtagok (feleségek, „menyasszonyok”) elhelyezését is, így naponta megismétlődött a kép: a fiatal férj vagy vőlegény reggel csókkal vált el szeretett társától, és bizony gyakran már nem tért vissza Veszprémből.
Kezdetben – 1944 június-júliusában – a pilótákkal még jól feltöltött osztálynál megengedhető volt, hogy századonként egy-két pilóta pihenőben maradjon Almádiban.
Ők a hölgyekkel együtt figyelték úgy 11-12 óra között a Veszprémből bevetésre startoló gépeket, segítettek az asszonyoknak az elhúzó kötelékből kikeresni férjeik gépeit, és amikor azok eltűntek, aggódással teli szívvel indultak el a kis vasútállomáshoz, amelynek restijében egy legalább 55 fokos jóízű pálinkával zsongították idegeiket. Ez segített agyonütni az aggódó várakozási időt, míg a gépek – visszatérőben – újra meg nem jelentek
– írja Irányi Pál.
Az aggódás és az izgalom ekkor újra a tetőfokára hágott, mivel a bevetésre indulóknak rendszerint csak egy része tért vissza, ráadásul ekkor már nem volt meg a lehetőség arra, hogy a gépekben ülőket felismerjék szeretteik, bajtársaik. Amikor estefelé visszaérkeztek a pilóták Veszprémből Almádiba, az autóbuszt egy aggódással teli, de egy kissé túl csillogó szemű csoport fogadta.
„Ezek a csillogó szemek annyira feltűntek, hogy egyik alkalommal a bevetésről visszatérő Bejczy »Joe« (Bejczy József százados, a 101/3 Drótkefe század parancsnoka – A szerk.) kissé felháborodva kérdezte: – Hát ti meg mit csináltatok, míg mi bevetésen jártunk? – Semmit, csak kint voltunk az állomáson, és kerestünk egy »csatlakozást« – volt a válasz. Így lett a kiváló, de túl erős pálinka »csatlakozás« néven az egész osztály kedvenc itala.”
Filmbe illő jelenet ez is, ahogy a Puma vadászrepülő osztály egész története, Tom Cruise is megnyalhatná mind a tíz ujját a fess magyar pilóták láttán. Csak drukkolni tudunk, hogy ha film nem is, legalább egy köztéri szobor hirdethesse a hős Pumások emlékét.
A századjelvény még 1938-ban, az 1/3. vadászrepülő századnál született meg. A század parancsnokhelyettese, Heppes Aladár tervezte, magát a grafikát, az üvöltő pumát Baráth László készítette el. A jelmondat, ami később köriratban felkerült rá, a század parancsnokától, Nagy Mihály századostól származik. A „Vezérünk a bátorság, kísérőnk a szerencse” a későbbi véres harcok során a honi légvédelem vadászpilótáinak ars poeticájává vált.
(Borítókép: Szentgyörgyi Dezső, Tóth Lajos (Drumi), Krascsenics Lajos és Karcsai János, a 2. század, a Retek pilótái. Fotó: Punka György gyűjteménye)
Napi