Fél évvel az Irán elleni amerikai és izraeli csapások után – amelyek kioltották a legfelsőbb vezető életét, utódját pedig súlyosan megsebesítették – a konfliktus bénító patthelyzetbe merevedett, ami mindkét fél számára egyre nagyobb áldozatokat követel. Bár a teheráni vezetés példátlan gazdasági ostromállapotban próbálja átvészelni a mindennapokat, szilárdan őrzi a hatalmát, abban a meggyőződésben, hogy az idő nekik dolgozik. Az augusztus közepén lejárt Iszlámábádi Egyetértési Nyilatkozat (MoU) nem hozott diplomáciai áttörést, így a térség egyre kiszámíthatatlanabb spirálba sodródott.

A Közel-Keleten tevékenykedő, az európai és a regionális piacok közötti gazdasági folyamatokat szorosan követő tanácsadóként első kézből tapasztalom, miként fojtogatja ez a geopolitikai sakkjátszma a reálgazdaságot. A diplomáciai tárgyalóasztaloknál és a helyi partnerekkel folytatott megbeszélések során egyaránt tapintható az a bizonytalanság, amely az egész régióra ránehezedik.

A fegyverek elhallgattak, a gazdaság vérzik

Washington stratégiája szintet lépett: a kinetikus hadviselésről, a rakétákról és a légicsapásokról a fókusz Irán bankrendszerére, olajbevételeire és megmaradt kereskedelmi partnereire helyeződött át. Scott Bessent amerikai pénzügyminiszter a szankciók bejelentésekor az 1944-es normandiai partraszálláshoz hasonlította a lépést, kijelentve, hogy az teljesen elvágja a rezsim pénzügyi mentőköteleit. A valóság azonban árnyaltabb. Ahogy Aaron David Miller, a Carnegie Alapítvány elemzője fogalmazott: ez nem a „D-nap”, hanem sokkal inkább a „kétségbeesés napja”. Az amerikai kormányzat kétségbeesetten keresi a kiutat egy olyan konfliktusból, amelybe saját magát is beszorította.

A teheráni hétköznapokat vizsgálva a gazdaság valóban szabadesésben van. Az infláció a nyáron elérte a 66%-ot, az élelmiszerárak pedig egyetlen év alatt megdöbbentő mértékben, 128%-kal emelkedtek. Ali Dadpay közgazdász egy sokatmondó mindennapi mutatóra hívta fel a figyelmet: a zúzott, hibás gyümölcsök vásárlása – ami egykor szigorúan a legszegényebbek kényszermegoldása volt – a lecsúszóban lévő, egykor stabil középosztály számára is mindennapos valósággá vált.

Az iráni állam lényegében a pénznyomdák beindításával tartja fenn magát, hogy ki tudja fizetni a nagyjából nyolcmillió állami alkalmazottat és a biztonsági erőket. Ez a fedezetlen pénzteremtés olyan brutális, rejtett adóként működik, amely folyamatosan felőrli az emberek maradék vásárlóerejét. Sőt, a közelgő téllel az ország energiaellátása is meginog: az elöregedett infrastruktúra és a háborús károk miatt a gyáraknak valószínűleg ismét korlátozniuk kell a termelést, hogy a lakosság hozzáférhessen a szükséges mennyiségű gázhoz.

Stratégiai rövidlátás és várakozási harc

Mindkét fél a saját narratívájának foglya. Teherán nyilvánvalóan kivárásra játszik, arra a meggyőződésre épít, hogy a fokozódó nyomás, a növekvő olajárak és az amerikai belpolitikai harcok végül meghátrálásra kényszerítik Donald Trumpot. Ez azonban súlyos tévedés lehet. Gordon Gray volt amerikai diplomata szerint az iráni vezetés félreérti a helyzetet azzal, hogy a jelenlegi állapotot az 1980-as Jimmy Carter-féle túszkrízishez hasonlítja. Trump mozgástere és motivációi teljesen mások; nincs újraválasztási nyomás alatt, így az irániak hiába várják, hogy az amerikai politikai naptár kihúzza őket a csávából.

Ezzel párhuzamosan Washington stratégiája mély sebekből vérzik. Alan Eyre volt diplomata rámutatott, hogy a 2015-ös nukleáris megállapodás előtti időszakkal ellentétben az Egyesült Államok jelenleg nem élvez széles körű nemzetközi támogatást. A másodlagos szankciók agresszív kiterjesztése – különösen Kína és India célba vétele – óriási geopolitikai kockázatot rejt magában. Az iráni tisztségviselők nyíltan kijelentik, hogy Peking nem fogja feláldozni stratégiai kapcsolatait csak azért, mert az az amerikai érdekeket szolgálja. A történelem ráadásul azt mutatja, hogy Oroszországtól Észak-Koreáig a szankciók szinte soha nem kényszerítenek térdre a puszta túlélésükért harcoló rezsimeket.

Az aszimmetrikus fenyegetés és a Perzsa-öböl dilemmája

Mivel Irán számára már nem a nyomás túlélése, hanem a szorításból való kitörés a fő cél, a Hormuzi-szoros ismét a feszültségek gyújtópontjává vált. Ennek a vízi útvonalnak az ellenőrzése maradt Teherán leghatásosabb aduja. Az öböl menti arab államok rettegve figyelik, ahogy Irán egyre inkább átveszi a jemeni húszi szövetségeseitől tanult modellt: a folyamatos, alacsony intenzitású zavarkeltést és a globális hajózás fenyegetését anélkül, hogy nyílt háborút provokálnának ki.

A szomszédos országok logikája világos: gazdasági nyomást akarnak gyakorolni, de mindenáron elkerülnének egy újabb háborút. Attól is rettegnek, hogy Irán úgy kerül ki a konfliktusból, hogy a gazdasága romokban hever, de a katonai zsarolási potenciálja megmarad. Ezt a kényes egyensúlyt tovább bomlasztja az amerikai vezetés kiszámíthatatlansága. Donald Trump közelmúltbeli katonai fenyegetése Omán – a felek közötti legfőbb diplomáciai közvetítő – ellen jól mutatja, mennyire kapkodó és az együttműködésre képtelen az amerikai külpolitika a régióban.

Az igazi puskaporos hordó: a belföldi társadalom

Bármilyen fenyegető is az amerikai flotta, az iráni vezetésre a halálos csapást saját feszült, konfliktusokkal terhes társadalma mérheti. Maszúd Peszeskján elnök nemrég maga is elismerte, hogy a problémák egyre sokasodnak, miközben az állami bevételek zuhannak. Teheránban nagyon jól tudják: a mélyülő nyomor bármelyik pillanatban országos tiltakozáshullámot robbanthat ki.

A gépezet már beindult: Golám-Hosszein Mohseni-Ejei legfőbb bíró szigorú fellépést ígért, Hosszein Taebot – a korábbi, ezrek halálát követelő brutális leszámolások egyik fő értelmi szerzőjét – pedig kinevezték a hírhedt Baszidzs milícia élére. Az irániak pontosan tudják, hogy az utcára vonulás az életükbe kerülhet – idén már közel ezer embert végeztek ki –, a társadalom mégis a forrásponton van. Ahogy Khosro Isfahani elemző idézte édesapját: „A forradalmak nem küldenek előzetes értesítőt. Egyszerűen csak megtörténnek.”

Végjáték-forgatókönyvek

A jelenlegi, megegyezés nélküli patthelyzetből három lehetséges út rajzolódik ki a következő hónapokra. Az első a kölcsönös gazdasági fojtogatás fokozása: a „Gazdasági Kirekesztés Művelete” keretében Washington tovább szigorítja a másodlagos szankciókat, ezzel egy Kínával való diplomáciai törést is megkockáztatva, míg Irán az energiainfrastruktúra és a hajózási útvonalak további blokkolásával válaszol, globálisan elviselhetetlenné téve a konfliktus költségeit. A második opció a visszatérés a nyílt katonai eszkalációhoz. A diplomácia teljes összeomlása, egy tengeren elkövetett téves számítás vagy egy sok áldozatot (esetleg civil áldozatokat) követelő incidens azonnal kirobbanthatja a széles körű fegyveres konfliktust az amerikai, az izraeli és az iráni erők között. A harmadik, egyben legvalószínűbb, ám legkimerítőbb forgatókönyv a végtelen felőrlődés: egy elhúzódó, alacsony intenzitású küzdelem kiber- és gazdasági műveletekkel, valamint időszakos tengeri incidensekkel, ahol mindkét fél a végletekig teszteli a másik politikai és társadalmi kitartását.

Hat hónapnyi patthelyzet után – ironikus módon – a Hormuzi-szoros kínálhatja a legszűkebb, ám legreálisabb diplomáciai kivezető utat, miközben ez szolgál a konfliktus fő gyújtópontjaként is. Ez az egyetlen olyan helyszín, ahol olyan kompromisszum születhet, amelyet otthon mindkét fél eladhat a saját táborának anélkül, hogy vereségként vagy megadásként kellene bemutatnia.

A szerző nemzetközi üzletfejlesztési tanácsadó és a közel-keleti régió szakértője.

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Egy iráni kisfiú egy Amerika-ellenes plakát előtt áll egy kormánypárti tüntetésen Teheránban, Iránban 2026. augusztus 30-án. Fotó:   Morteza Nikoubazl / NurPhoto / Getty Images)