Saga (Seidi Haarla) és Jon (Rupert Grint) Finnországba, a nő régi otthonába költözik, hogy a nyugodt, természetközeli közegben alapítson családot. Hamar össze is jön a baba, ám valami nincs rendben vele. Sokkal szőrösebb az átlagosnál, gyorsan fejlődik és étvágya sem merül ki az anyatejben vagy a tápszerben.

Hanna Bergholmot láthatóan nagyon érdeklik a családdal, gyermekneveléssel járó viszontagságok, illetve az ebben rejlő horror. Előző filmje, a Keltetés is hasonló formulát követett, ott egy kislány sorsát követtük, aki az elnyomó édesanyja elől menekült, majd talált egy hatalmas tojást, amit gondozni kezdett. Bergholm a Keltetésben azt akarta bemutatni, hogy milyen fontos a szülői felelősség, illetve mennyire káros, ha anyuka vagy apuka a saját álmát hajkurászva kihasználja a gyermekét. Az ötletes koncepcióban egyszerre vegyült mély tartalmiság és kegyetlen testhorror, noha a végeredmény azért messze nem lett tökéletes. Az éjszaka szülötte szinopszisát olvasva nem kell agysebésznek lenni ahhoz, hogy kitaláljuk, itt sem egy szimpla szörnybébiről van szó.

Beszélnünk kell Sagáról

Bergholm első blikkre a szülés utáni depresszióról készített allegorikus horrort, mely részben helytálló, de a végeredmény ennél sajnos többet akar adni. Azért sajnos, mert a téma önmagában is pokolian erős, nincs szükség arra, hogy felhabosítsák, illetve más módon próbálják meg izgalmassá tenni.

A Rosemary gyermeke talán a legnagyobb klasszikus ebben a témában, de a Beszélnünk kell Kevinről című Lynne Ramsay alkotás is alapműnek számít, nem véletlenül. Az éjszaka szülötte láthatóan inspirálódott ezekből a címekből, de van annyira egyedi a felütése, hogy ne lehessen olcsó utánzatnak bélyegezni.

Saga és Jon szeretik egymást, boldogok, de amint megszületik a kisfiuk, a nőben megváltozik valami. Nem képes kötődni a gyerekhez, úgy érzi kiszipolyozza képletesen és szó szerint is, ráadásul a kicsi testi elváltozásai is fenyegetőek, de valamiért ezt mindenki figyelmen kívül hagyja. A felvezetés nem rossz, a nézőben felvetődik a kérdés, hogy csak Saga látja-e ilyennek a babát, vagy itt valami természetfeletti erő dolgozik a háttérben. Ez utóbbira is sok utalást látunk, Bergolm erősen épít a finn folklórra, és misztikus háttérrel ruházza fel a házat körbeölelő erdőt. Nincs ezzel gond, a folk-horror egyébként is reneszánszát éli, legyen akkor ez a megoldás. Csakhogy a rendező inkább mindenbe csak belekap, de nem ás a miértek mélyére, mintha a végén maga se tudná, hogy műve miről akart szólni.

Mire gondolt a költő?

A szülés utáni depresszió allegóriája? Finn folk-horror fa trollokkal? Egzisztencialista dráma, melyben az igazi szörny nem a gyerek, hanem a szülő? Olyan érzésem volt, hogy Bergholmnak volt három filmre való ötlete, de csak egyre kapott pénzt, ezért összegyúrta őket. Külön-külön lehetséges, hogy jobban működtek volna, így azonban az összkép csúnyán szétesik. Seidi Haarla erős alakítást nyújt, egy-egy veszekedős jelentnél talán nem a leghitelesebb, de összességében jól hozza a téboly határán táncoló anyukát. Rupert Grint visszafogottabb karaktert kapott, de remekül áll neki, ő képviseli a józanságot, amire elég nagy szükség van ebben a közegben.

Hanna Bergholm nem rossz rendező, ezt már a Keltetéssel is bizonyította, és Az éjszaka szülötte sem feltétlenül ezen csúszott el. Hajlamos hatásvadász lenni és ismét bevet a testhorrorra jellemző, gusztustalanba hajló elemeket, de a gond inkább az írásban keresendő. Hiába tud részleteiben működni, ha a végén inkább csak a szétszórtság érzése marad meg, holott ebből a témából olyan velős horrort lehet alkotni, ami felmossa az emberrel a padlót. Ez most nem sikerült, de az is tisztán látszik, hogy Bergholm nem menthetetlen eset.

5,5/10