1971 nyarán született meg Parish Lesane Crooks, akit a nagyérdemű már 2Pac-ként ismert meg. Édesanyja először egy igazi, erőteljes, tiszteletet parancsoló fekete nevet választott neki, hisz a gettóban már ezzel is lehetett hatni. Ám azt követően, hogy megérkezett a kisfiú anyakönyvi kivonata, úgy döntött, mégis megváltoztatja azt. Egy nyilatkozatában kifejtette: „Azt akartam, hogy a világ forradalmár és őslakos népeinek nevét viselje. Azt akartam, hogy tudja, egy világkultúra része, és nem csupán egy városrészből származik”.

A rapper életének legmeghatározóbb személye volt az édesanyja, tekintve, hogy biológiai apját soha nem is ismerhette. Gyerekkora mégsem ezért nem volt felhőtlen, ugyanis egész rokonsága számára fontos volt az egyenjogúságért való küzdelem, hogy véget vessenek a rasszizmusnak és az elnyomásnak Amerikában egyszer s mindenkorra. Tagjai voltak a Fekete Párduc mozgalomnak, ám ezzel inkább csak bajt vontak a nyakukba. Korábban már írtunk róla, hogy nevelőapját börtönbe zárták, keresztanyját a mai napig körözik, szülőanyjának is bíróság elé kellett állnia.

Nem véletlen tehát, hogy az ellenállás, a küzdelem és az átható düh, amit a világ működésével kapcsolatban érzett, mindig is megmutatkozott a rapper zenéjében. Művészi vénája már fiatal korában megmutatkozott, kiskorától kezdve írt verseket, dalszövegeket, valamint szívesen szerepelt iskolai darabokban, a színészet is rendkívül vonzotta. Shakespeare művei teljesen lenyűgözték, de az irodalom számos más területéről is falta a szövegeket. Zenei téren is mindenevő volt, több műfajból inspirálódott, mielőtt a rap mellett tette le a voksát.

Amikor 1989-ben belevágott karrierje építésébe még New Yorkban, azt mondták róla, hogy az első pillanattól kezdve megdöbbentően tudatos volt. Remek érzéke volt a dalszövegekhez, ahhoz, mikor mit kell mondani és hogyan, hogy az elérje a kellő hatást. Atron Gregory szerződtette le a kezdeti időszakban, aki úgy fogalmazott róla:

Ez a fickó elszánt volt. Az első naptól kezdve. Talán tudta, hogy hét év múlva már nem lesz közöttünk.

Valamennyi igazság lehet ebben a gondolatban, hisz 1995-ben adott egy nagyobb, átfogóbb interjút a VIBE magazinnak (ami akkoriban a legmeghatározóbb lap volt, elsősorban a rapzenészek számára). Abban is elmondta, úgy érzi, ez az utolsó interjúja, ezért szeretne mindenről beszélni, hogy az emberek tudják meg az igazságot vele kapcsolatban. Szó esett ugyanis a Biggie konfliktusról, ami már a keleti és nyugati hiphop rivalizálás egy következő szintjén robbant ki, a szexuális erőszakkal kapcsolatos bírósági ügyéről és a börtönben töltött idejéről is.

Kendőzetlen őszinteséggel vallott arról is, hogy igenis lefeküdt Biggie feleségével, Faith Evansszel, de szaftos részleteket nem árult el. Azt viszont igen, hogy a börtönt Isten gondviseléseként fogta fel, időt kapott arra, hogy belássa, mit csinált addig rosszul az életében, most pedig lehetősége van a változtatásra. Úgy fogalmazott: „Elkezdtem átlátni a helyzetemet, és azt, hogy mi juttatott ide. Annak ellenére, hogy ártatlan vagyok a velem szemben felhozott vád tekintetében, a viselkedésem szempontjából nem vagyok ártatlan”. Hozzátette,

ha tényleg azt állítjuk, hogy a rap művészeti forma, akkor nagyobb felelősséget kell vállalnunk a dalszövegeinkért. Ha látod, hogy mindenki meghal az általad mondott dolgok miatt, akkor nem számít, hogy nem te okoztad a halálukat, csak az számít, hogy nem mentetted meg őket.

Ezzel arra utalt, hogy nagyobb felelősséget akar vállalni az üzenetért, amit közvetíteni szeretne rajongói felé. Következő lemezét például szerette volna egy teljesen tiszta, káromkodástól mentes verzióban is elkészíteni, hogy azok a felnőttek is nyugodtan hallgathassák, akiknek már kisgyermekeik vannak. Erről bővebben a CNN-nek adott interjújában beszélt, mondván, egy gyerektől nem elvárható, hogy megértse, milyen kontextusban mondja azt egy dalszövegben, hogy bitch (vagyis: r*banc). Ő csak a csúnya szót hallja ki, amit viccesnek tart, ezért mondogatja, pedig nem lenne szabad még ilyen nyelvezettel találkoznia.

Rá tehát jó hatással volt a börtön, már csak amiatt is, mert nem élvezhette ki rajongói társaságában, hogy az első helyre tört az albuma akkoriban. Felidézte, milyen rossz érzés volt számára látni, hogy minden sikerlistán vezet a lemeze, ő pedig egy cellában ücsörög, teljesen egyedül. Tupac egy volt azon személyek közül, aki rengeteget adhatott volna még a világnak, ha marad rá ideje.

Ám 1996 szeptemberében mindez füstbe ment, amikor egy elhaladó kocsiból tüzet nyitottak rá. Összesen négy találatot kapott: egyet a karjába, egyet a combjába, kettőt a mellkasába, amiből az egyik a jobb tüdejét érte. Bár korábban már sikeresen túlélt fegyveres támadást – amikor öt lövés érte, ebből egy a fején –, ezúttal nem tudták megmenteni. Egy hétig küzdöttek az életéért, végül szeptember 13-án meghalt.

A java viszont csak ezután következett. Évtizedeken át nem tudták kézre keríteni a gyilkosát, ami leginkább családjának okozott kínkeserves gyötrelmeket. Három évvel ezelőtt azonban már látni lehetett a fényt az alagút végén, amikor is letartóztatták Duane „Keffe D” Davist, akiről kiderült, feltehetően ő tervelte ki a rapper meggyilkolását. A férfit a hónap elején bűnösnek találták, ám azóta is tagad, legutóbb interjút adott a Hollywood Reporternek, amelyben azt mondta: „Én jó ember vagyok. Jó ember, és nem egy kib*szott gyilkos. És Puff sem ajánlott nekem soha egy kib*szott millió dollárt sem”.

Bármi is az igazság, a tény az marad, hogy 2Pac halálával a világ egyik legnagyobb költője és mesterelméje veszett el. Olyan férfi volt, aki ismerte a valódi értékeket az életben, kiállt a nők mellett és elsődleges céljának tartotta, hogy adjon a világnak. Ma, halálának harmincadik évfordulóján, rá emlékezünk kvízünkkel.

(Borítókép: Tupac Shakur 1994-ben. Fotó: Raymond Boyd / Getty Images)