Kölyökkoromban nagyon féltem a vihartól. Az akkori nyarakon pedig alig múlt el hét, hogy ne csapott volna le a zivatar a falumra. Egyszer a házunk melletti villanyoszlopba vágott a villám, s óriási gödör maradt utána. Aztán később egy barátommal elcsavarogtunk, jártuk a mezőt, a legelőket, az erdőt, s hazafelé tartva óriási vihar zúdult hirtelen ránk. Egy közeli szeméttelepen hatalmas papírdoboz hevert, abban találtuk menedéket. Zuhogott az eső, csapkodtak a villámok, fület repesztően dörgött az ég, de akkor minden félelmem elmúlt. Valójában gyönyörű volt. Sok-sok évvel később Hamvast olvasva emlékeztem erre a napra: „A természettel még a nagy katasztrófák idején sincs baj, mert azok mindig elemiek. Ha a vulkán kitör, vagy jön a szökőár, a tájfun, lezuhan a meteor, az alvilág nem mozdul meg. Amiért az emberrel még az egyszerű dolgokban is baj van, hogy nincs olyan kicsinység, amely ne tudná az alvilágot megmozdítani.”

Ma már nem félek a vihartól, az árulástól félek. Számomra az árulás, ami leginkább megmozdítja az „alvilágot”. Azt hiszem, árulásra csak az ember képes. Nem láttam még madár­anyát, amelyik tudatosan, a fészkében összebújó fiókáihoz vezette volna a kígyót: itt vannak, egyed őket, csak én hadd meneküljek. Az emberi történelem az árulások történelme. Eddig viszont az árulókat megvetéssel nézte a normális többség. Most olyan világ jött, amikor az árulás erény, dicsőség, kérkedni kell és lehet vele, az árulók büszkén viselik bélyegüket. Némelyikből miniszterelnök lesz, miniszter, államtitkár. Mások csak egy kis pénzért tartják a markukat. Újságírók, művészek, egykor volt politikusok. Itt járnak közöttünk, a szemünkbe röhögve verik a mellüket. De még a bűnbánatuk is hamis.

Ha csak a mindennapi kenyérről lenne szó, a családjuk biztonságáról, megérthetnénk. De ezek nem éhesek, hanem falánkak. Nem a kenyér kell nekik, hanem a cukorka, ami megédesíti az életüket. De hát élet ez? Nem hinném.