BulvárSzerző: blikk 22 órával ezelőtt 6 percnyi olvasás
A gyakori kiabálás nemcsak az adott pillanatban lehet megterhelő egy gyermek számára, hanem hosszabb távon is hatással lehet arra, hogyan kezeli az érzelmeit és a konfliktusokat. Más azonban, ha egy szülő időnként, stressz vagy frusztráció miatt emeli fel a hangját, és egészen más, ha a kiabálás a mindennapi családi élet részévé válik. Az ilyen közeg bizonytalanságot és állandó készenlétet válthat ki a gyerekekben, és egyes viselkedési minták később, felnőttkorban is megmaradhatnak.
Ha egy gyermek megtanulja, hogy az aggodalmak vagy az elégedetlenség kifejezése haraghoz vezethet, végül elnyomja a saját érzéseit. Felnőttként az ilyen emberek gyakran kerülik a konfliktusokat, és figyelmen kívül hagyják saját szükségleteiket a béke megőrzése érdekében. Nehéz lehet számukra nyíltan beszélni arról, ami bántja őket, mert továbbra is tartanak a haragtól, a büntetéstől vagy az elutasítástól.
Azok a felnőttek, akik gyakori kiabálás közepette nőttek fel, különösen érzékenyek lehetnek a stresszre. Amikor valami nem a tervek szerint alakul, vagy észreveszik, hogy valaki más fel van háborodva, gyorsan a legrosszabbat feltételezik. Vannak, akik védekezően reagálnak, míg mások rendkívül izgatottá válnak. Mivel gyerekként megtanulták elnyomni az érzéseiket a „béke” megőrzése érdekében, nehezen birkózhatnak meg a felmerülő feszültséggel.
Ez is érdekelheti
Azok a felnőtt gyerekek, akik végül megszakítják a kapcsolatot a szüleikkel, általában nem hirtelen felindulásból döntenek így: ez a legtöbbször egy hosszú folyamat vége. Nem arról van szó, hogy ne szeretnék a szüleiket, hanem arról, hogy úgy érzik: a kapcsolat több fájdalmat okoz számukra, mint amennyi örömöt ad.
Ha a gyermekkori hibákat gyakran követte kiabálás és büntetés, felnőttkorban még a jó szándékú kritikára is úgy tekinthetnek, hogy ismét „bajban vannak”. Ahelyett, hogy a kritikát tanulási lehetőségnek vennék, személyes támadásként élik meg, és azonnal elkezdik hibáztatni magukat. Az ilyen reakció az önbizalomhiányhoz is kapcsolódhat.
Azok a felnőttek, akikre gyerekkorukban gyakran kiabáltak, különösen érzékenyek lehetnek, ha valaki felemeli a hangját. Kutatások szerint a gyermekkori verbális agresszió hatással lehet azokra az agyi területekre, amelyek a hangok és a beszéd feldolgozásában vesznek részt. Emiatt egyesek a hangos beszédet fenyegetőnek érezhetik, és az ilyen helyzetek kellemetlen gyermekkori élményeket idézhetnek fel bennük, még akkor is, ha tudják, hogy a jelenlegi szituáció teljesen más.
Ha a szülők, akiktől a gyermek biztonságot és szeretetet vár, egyben a félelem forrásai is voltak, az jelentősen aláássa a bizalmat. Az ilyen felnőtteknek az is nehéz lehet, hogy megnyíljanak, mert attól tartanak, hogy megbántják, kritizálják vagy elutasítják őket.
Azok a gyerekek, akikre gyakran kiabálnak, megtanulják, hogy elkerülhetik a konfliktusokat, ha magukra vállalják a hibát, bocsánatot kérnek, vagy a saját szükségleteiket háttérbe szorítják. Ami gyermekkorban a kiabálás elkerülésének egyik módja volt, az felnőttkorban viselkedési mintává válhat. Ennek eredményeként mások hangulatát és szükségleteit helyezik a sajátjuk elé, és megpróbálnak mindenkinek a kedvében járni.
Ha a szülők voltak az első tekintélyek, akik félelmet keltettek bennük, később bizalmatlanság alakulhat ki más, hatalmi pozícióban lévő személyekkel, például a munkahelyi felettesekkel szemben. A tekintélyt haraggal, büntetéssel vagy kiszámíthatatlan viselkedéssel társíthatják, ami megnehezíti számukra, hogy teljes mértékben megbízzanak az ilyen emberekben.
Sokan, akiknek nem volt lehetőségük megtanulni megfelelő módon kifejezni az érzéseiket, később nehezen tudnak beszélni arról, hogy mit éreznek. Túl sokszor kérnek bocsánatot, kerülhetik a konfliktusokat, vagy azt mondhatják maguknak, hogy „nem számít”. Ez a minta a kapcsolataikra is kihat, mert háttérbe szorítják saját érzéseiket és szükségleteiket.
(via)
Napi