A napokban Árpád-házi IV. Bélát alakította az Országgyűlésben fellépő Magyar Péter. Hosszúra eresztett furfangos trónbeszédéből megtudtuk, hogy neki és híveinek a puszta kezükkel, éjjel-nappal dolgozva kellett egyben tartaniuk azt, ami a magyar államból még megmaradt. Merthogy itt már réges-rég nem működött szinte semmi, a haza olyan pusztítást élt át, amely után joggal gondolhatta volna bárki, hogy ennek a gyönyörű országnak vége van.

– Amikor a hordák elvonultak, nem olyan ország maradt utánuk, amit néhány rendelettel helyre lehetett volna hozni. Ezt a hazát a semmiből kellett újjáépíteni – szavalta megindultan Béla. – Nem volt gazdája a vasútnak, a kórházaknak, elengedték a vízügyet, magukra hagyták az iskolákat, az állam lemondott a legalapvetőbb feladatáról, a polgárok védelméről és a méltóságáról.

A második honalapító után az ellentábor itt maradt, elbukott vitézei is szót kaptak. Egyikük nemes egyszerűséggel notórius hazudozónak nevezte Bélát, amiért az „kifelejtette” monológjából, hogy a tatárjárásnak gúnyolt időkben bizony egymillió új munkahelyet teremtettek, elképesztően alacsony volt a lakossági rezsi, hazazavarták az IMF-et, megnégyszerezték a minimálbért, az átlagbért megtriplázták, a nemzeti aranytartalék pedig a harmincötszörösére nőtt.

Bizony – ezt már a krónikás teszi hozzá – sokkal szerencsésebb lett volna, ha a félresikerült szónok inkább (Orseolo) Péterként számolt volna be tetteiről. Legfőképpen arról, hogy miért próbálja – mentelmi joga mögé bújva – oly eltökélten provinciává zülleszteni Mária országát.