• Budapesten több tucat – hivatalos engedély nélküli – gerillatábla díszíti a házak, középületek falait
• Ezek az emléktáblák magánszemélyek, lakóközösségek beleegyezésével, jópofa vagy emlékezetes események kedvéért kerülnek ki
• A kezdeményezés prágai mintára indult, a legrégebbi budapesti ilyen emlék a Petőfi hídon található
• 2015 óta megszaporodtak a vicces, szokatlan témákat megörökítő táblák is, különösen a belvárosi bulinegyedben
• A gerillatáblák – a street art művészethez hasonlóan – színesítik a várost, és a közösségi emlékezést szolgálják

Talán csak Prágában van annyi emléktábla a házak falain, mint Budapesten. A gerillatáblák divatja is a cseh fővárosból származik: ott már az 1980-as években is elnézték, ha a hidak korlátjának szerelmi lakatjai mellett egy-egy apró emléktábla emlékeztet arra, hogy egy pár itt talált egymásra.

– Talán a Petőfi híd budai oldalán elhelyezett emléktábla a legrégebbi gerillatábla: a betonpillér belső oldalán érdemes alaposabban körülnéznie annak, aki kíváncsi Lívia és Péter megismerkedésének és lánykérésének 16 éves emlékére – magyarázta a Blikknek Lénárd Judit budapesti helytörténész. – Mivel egy apró magánakcióról van szó, kissé elrejtőzik a szem elől, szinte beleolvad a környezetbe. Egy kedves tábla, soha szó sem volt arról, hogy leszedjék, pedig engedély nem volt a kihelyezésére.

A Rumbach Sebestyén utca 6. szám alatti társasház lakói viszont beleegyeztek abba, hogy a város talán egyik legszebb kapualja fölé kikerüljön egy tábla, ami annak állít emléket, hogy egy bizonyos Dodó és Ubul 1999-ben itt csókolták meg egymást először, 2011-ben pedig már a 10 éves házassági évfordulójukat ünnepelték.

– Ubul lakott itt a házban, s most olyan 50 éves lehet. Már elköltözött innen, a nagyszüleié volt a lakás – mondta a Blikknek az itt lakó Irma néni. – Mielőtt a táblát kirakta, összehívott egy lakógyűlést, és a társasház beleegyezett, hogy ez a kedves emlék örökre itt díszelegjen. Sokan már úgy is ismerik a kapualjunkat, hogy az „Ubulos” ház, az itt levő irodákat, üzleteket is így keresik.

A vicces gerillatáblák dömpingje a 2015-ös évre tehető, ekkor került a Vértanúk terére egy űrcsata hősi halottjainak emléktáblája, ami a jövőben, 3723-ban zajlott le a ganümédeszi támadók ellen.

A Paulay Ede utcában egy magyar képzőművész, Tót Endre rakott le a járdára egy táblát annak emlékére, hogy egyszer itt állt. A Liszt Ferenc téren, a ma már megszűnt mosoda, a Patyolat egykori oldalán van egy megemlékezés, ami szerint az 1993-ban hazánkban járt amerikai költő, Alen Ginsberg itt mosatta a gatyáit. Kapott táblát egy vicces szomszéd, illetve egy homokvárat építő kislány is: utóbbit az építményeket rendszeresen leromboló, mára bűnbánóvá lett kis barátja, Bálint emeltette.

– A VII. kerületi bulinegyed kialakulása is elindított egy táblahullámot: kaptak itt táblát legénybúcsús angol srácok, egy túlméretezett italozás emléke, a rozé fröccs, vagy a „bohócnak” nevezett francia fröccs, az 1 deci bor, 6 deci szóda keveréke – folytatta a helytörténész. – Ezek a gerillatáblák ma már hozzátartoznak az utcaképhez, ráadásul az alkotók ügyeltek arra, hogy ne rongáljanak, s a falak már meglévő lyukaiba, régi táblák helyére kerültek a művek. Engedély nélkül, de újabb színt adva a városnak.

A gerillatáblák hasonlóak az utcai művészethez, a street arthoz, vagyis az engedély nélküli alkotások kihelyezéséhez, amelyek leghíresebb hazai példái Kolodko Mihály kedvelt mini szobrai.

– Emléktáblát hivatalosan Budapesten az érintett kerületi önkormányzathoz benyújtott írásos kérelemmel és az épület tulajdonosainak engedélyével lehet elhelyezni, kérelemmel, látványtervvel, közgyűlési határozattal... szóval rendkívül bürokratikus az egész, és nincs garancia arra, hogy a közel egyéves átfutási idő után meg is adják az engedélyt – elemezte az esetet Horváth László budapesti jogász. – Úgy van ezzel a város, úgy vannak a házak, mint a miniszobrokkal: ha nem zavar senkit, ha nem sért senkit, maradhat, nem az engedély számít, hanem az emlékezés.