Ahogy arról nemrég beszámoltunk, szinte teljes „nagytakarítást” hajtott végre a kormány a közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványok, vagyis a kekvák által fenntartott egyetemek vezetőtestületeiben. Az Oktatási és Gyermekügyi Minisztérium közlése szerint a nyári, nyílt pályázatra több mint 1200 jelentkezés érkezett, közülük 660 felelt meg a tartalmi és formai követelményeknek. A kuratóriumokban és a felügyelőbizottságokban összesen 168 helyet töltöttek be, amivel a tagság 98 százaléka lecserélődött.

Lannert Judit oktatási miniszter a szenátusok véleményének figyelembevételével, az Állami Számvevőszék feddhetetlenségi, függetlenségi és pártatlansági vizsgálata után jelölte ki a tagokat, összeférhetetlenségüket pedig az Integritás Hatóság ellenőrzi. A tárca szándéka szerint a testületekben a felsőoktatási tapasztalat mellett jogi és pénzügyi tudásnak is meg kell jelennie.

(Tanács Zoltán tudományos és technológiai miniszter nemrég arról beszélt, hogy a kekvák megszüntetésével 110 milliárd forintnyi vagyon kerül vissza az államhoz.)

Addig az alapító okiratokat úgy módosítják, hogy a kuratóriumok jogkörei a törvényi minimumra szűküljenek, több lényeges döntés pedig visszakerüljön az alapítói jogokat gyakorló államhoz. Az új testületek fő feladata az átvilágításhoz szükséges adatszolgáltatás, a megszüntetéssel járó teendők elvégzése és a rendezett átmenet támogatása lesz. Ezzel párhuzamosan felülvizsgálják az egyetemek alapító okiratait, valamint szervezeti és működési szabályzatait is. A deklarált cél az akadémiai szabadság, az intézményi önállóság és az elszámoltathatóság erősítése. A minisztérium oktatókkal, hallgatókkal, szakszervezetekkel, intézményekkel és más felsőoktatási szereplőkkel folytat egyeztetéseket az új modellről.

Az ELTE KRTK (Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont) tudományos főmunkatársa az Index cikkére reagálva arra hívta fel a figyelmet, hogy „látványos személycsere önmagában még nem ad választ a legfontosabb kérdésre: milyen szervezeti racionalitása van egy majdnem teljes vezetőtestületi cserének egy olyan konstrukcióban, amelyet tizenegy hónappal később felszámolnak?” – tette fel a kérdést Podruzsik Szilárd.

Stratégiai testület, felszámolási megbízással

A szakértő szerint a helyzet megértéséhez abból kell kiindulni, hogy az egyetemek irányítása több erő folyamatos egyensúlykeresése. Felidézte, hogy Burton Clark klasszikus modellje az állami irányítást, az akadémiai önkormányzást és a piacot emeli ki. De Boer, Enders és Schimank későbbi megközelítése ennél részletesebben vizsgálja az állami szabályozás, az intézményi vezetés, az akadémiai önkormányzás, a külső szereplők és a verseny súlyát.

– veti fel Podruzsik Szilárd, aki szerint épp itt jelenik meg az első paradoxon. „A kuratóriumoktól rendszerint hosszú távú stratégiaalkotást, a gazdasági fenntarthatóság biztosítását, a vezetők elszámoltatását és a külső kapcsolatok kezelését várják. A most kinevezett tagok mandátuma ezzel szemben 2026. szeptember 1-től 2027. augusztus 1-ig tart, feladataik jelentős része pedig átmeneti, ellenőrzési és megszüntetési természetű” – mutat rá.

Formálisan tehát stratégiai testületekről beszélünk, ténylegesen viszont „egy kifutó rendszer működtetésében és lezárásában kapnak szerepet”. Podruzsik Szilárd hangsúlyozta: ez önmagában nem feltétlenül észszerűtlen, hiszen egy intézményi konstrukció felszámolása is megkövetelheti a szigorú ellenőrzést és a szakszerű irányítást. Jól látható azonban az eltérés a tisztség hagyományos funkciója és a mostani, rövid időre szabott megbízatás között.

Az általa idézett Meyer és Rowan intézményi elmélete szerint a formális szabályok és a tényleges működés elválhatnak egymástól. Egy szervezet bevezethet új eljárásokat és ellenőrzési formákat úgy, hogy közben a mindennapi döntési, illetve hatalmi viszonyok alig módosulnak. „A nyílt pályázat, a szenátusi véleményezés, az ÁSZ vizsgálata és az Integritás Hatóság ellenőrzése kétségtelenül erősítheti a kiválasztás formális hitelességét. A változás mélységét azonban az mutatja majd meg, hogy ténylegesen átrendeződnek-e a jogkörök és a felelősségek, valamint bővül-e az egyetemek autonómiája” – hangsúlyozta.

A szenátus részvétele még nem autonómia

Ebben különösen fontosnak ítéli a szenátusok szerepét. A pályázók rangsorolásába való bevonásuk elvileg erősítheti az akadémiai önkormányzást. A tudományos főmunkatárs ugyanakkor felidézte, hogy

Több rangsorban olyan pályázók szerepeltek előkelő helyen, akiket a rektori vezetéshez lojálisnak tartanak. Egyedi esetekből nem lehet a teljes felsőoktatásra következtetni, de azok felvetik a kiválasztás tényleges függetlenségének kérdését.

„A felsőoktatás irányításáról szóló elméletek ugyanis megkülönböztetik az akadémiai közösség önálló döntéshozatalát az intézményi vezetés által meghatározott irányítástól. A szenátus részvétele önmagában még nem bizonyítja, hogy az oktatói-kutatói közösség érdemi befolyást szerzett. Ha a testület lényegében az aktuális egyetemi vezetés álláspontját közvetíti, az új kiválasztási rendben is tovább élhetnek a korábbi hatalmi viszonyok” – mondta.

Erre világít rá Pierre Bourdieu megközelítése is: az akadémiai intézmények nem csupán tudást, hanem pozíciókat és kapcsolati tőkét is újratermelhetnek. Vagyis megváltozhatnak a szabályok anélkül, hogy a meghatározó személyi és informális hálózatok érdemben átalakulnának.

„A második paradoxont a megbízó–ügynök probléma adja. A kuratóriumnak ellenőriznie és stratégiai szinten irányítania kell az intézményt. Ha azonban az egyetemi vezetés komoly befolyást gyakorol arra, kik kerülnek az irányító és ellenőrző testületekbe, részben összemosódhat az ellenőrző és az ellenőrzött szerepe” – hívja fel a figyelmet.

A csaknem teljes személycsere ugyanakkor az ellenkező irányból is kockázatot hordoz. Az új tagok nem feltétlenül rendelkeznek azzal a helyismerettel és intézményi tudással, amelyre éppen az átvilágítás során lenne szükség. Podruzsik Szilárd szerint kényes egyensúlyt kell megtalálni: „Ha túl sok régi szereplő marad, fennmaradhatnak a korábbi érdek- és kapcsolati hálók; ha viszont szinte mindenkit lecserélnek, fontos tapasztalat veszhet el, miközben az újak betanulása időt és erőforrást emészt fel az eleve rövid mandátumból.”

Közel egymilliárd forint – de mi lesz az eredmény?

A kérdés közpénzügyi oldala még kézzelfoghatóbb. A pályázati feltételek szerint a kuratóriumi és felügyelőbizottsági tagok legalább havi bruttó 500 ezer forint javadalmazást kapnak. A 168 betöltött tisztséggel és tizenegy hónappal számolva ez legalább 924 millió forint bruttó tiszteletdíjat jelenthet. Ehhez társulnak a pályáztatás, a kiválasztás, az ellenőrzés és az átállás további költségei – mutat rá a tudományos főmunkatárs.

Oliver Williamson tranzakciós költségelméletére hivatkozva úgy véli, ezt a mérleget nem lehet pusztán a tiszteletdíjak összeadásával megvonni. Számításba kell venni az információszerzés, a koordináció, az ellenőrzés és a szervezeti átmenet ráfordításait, de azt is, milyen veszteségeket képesek megelőzni, illetve milyen megtakarításokat hoznak ezek az intézkedések.

Az értékeléshez ezért előre rögzített és utólag ellenőrizhető mutatók kellenének: például a feltárt kockázatok értéke, az elkerült veszteségek összege, a felülvizsgált vagy módosított szerződések száma, valamint a 2027 után felálló rendszer működési költsége.

Az adófizetők szempontjából tehát nemcsak az számít, mennyibe kerül a kuratóriumok utolsó tizenegy hónapja, hanem az is, milyen pénzügyi és társadalmi eredmény marad utánuk. A formális személycsere önmagában nem igazolja az intézményi reformot. Ha azonban nő az átláthatóság, szigorúbbá válik az összeférhetetlenség ellenőrzése, valóban módosulnak a szenátusi jogkörök és a vagyongazdálkodás szabályai, akkor a kiadás egy érdemi átmenet költségeként is értelmezhető.

Podruzsik Szilárd arra is rámutatott, hogy a folyamat már most túlmutat a névsorok átírásán: az alapító okiratok módosítása, a kuratóriumi jogkörök szűkítése és az egyetemi szabályzatok felülvizsgálata elvileg a működés alapjait is átrendezheti. Hogy ez valóban az akadémiai szabadság és az intézményi autonómia erősödéséhez vezet-e, azt azonban csak a 2027 utáni rendszer alapján lehet megítélni.

A döntő kérdés szerinte az lesz, miként oszlanak meg a hatáskörök az állam, az intézményi vezetés, az akadémiai közösség és a külső szereplők között.

Ha a kuratóriumok eltűnése után lényegében ugyanazok a döntési viszonyok élnek tovább új szervezeti formában, a mostani személycserék hosszú távú hatása csekély maradhat. Ha viszont világosan elválasztják a fenntartói, akadémiai és gazdasági jogköröket, és mindehhez átlátható felelősségi szabályokat rendelnek, a rövid időszak valódi intézményi átmenetté válhat.

Az új testületek megbízatása így akkor igazolható, ha kézzelfogható eredményt érnek el az átvilágításban, a vagyonvédelemben és az új rendszer előkészítésében. A mérleghez azt kell majd megvizsgálni, nőtt-e az egyetemek tényleges döntési önállósága, kimutatható-e a közpénzügyi haszon, és a 2027 utáni modell megoldja-e a jelenlegi működési problémákat, vagy csupán más formában viszi tovább őket. Mérhető eredmények és valódi felelősségi változások nélkül joggal marad fenn Podruzsik Szilárd kérdése: miért volt szükség egy költséges, országos pályázatra olyan testületek újjászervezéséhez, amelyeknek eleve kevesebb mint egy év jutott?

(Borítókép: Hallgatók az ELTE épülete előtt. Fotó: Shutterstock)