2001. szeptember 10-én este hatalmas bulival ünnepelte a globális divatvilág New Yorkba sereglett krémje a Louis Vuitton akkori kreatívigazgatójának, a neves amerikai divattervezőnek, Marc Jacobsnak a 2002-es tavasz-nyári kollekcióját; a Hudson folyón lévő mólóról szép panoráma tárult a World Trade Center ikertornyaira is. Sok divatszakembernek nem indult így könnyen a reggel, de az aznapi első nagy márka, az Oscar de la Renta bemutatója úgyis csak tíz órakor kezdődött. Előtte csak egy tervező volt a naptárban, az ismeretlenebb Liz Lange, akiért azonban voltak, akik felkeltek idejében, mivel ez volt a világon az első kismama kollekció, amelyet egy divathét hivatalos programjaként mutattak be, így történelmi show-nak ígérkezett. És végül az is lett.

Bár csak 9 órakor kezdődött, és az első repülő már 8:46-kor becsapódott az északi toronyba, a bemutató még rendben lement. Az Oscar de la Renta modelljein a színfalak mögött már az utolsó simításokat végezték a sminkesek és a fodrászok, amikor okostelefon híján késve eljutott a szervezőkhöz a hír, hogy 9:03-kor a déli tornyot is találat érte, így nyilvánvalóvá vált, hogy nem balesetről van szó, hanem terrortámadás történt. A négy közül kereskedelmileg a világ egyik legfontosabbjának számító New York-i divathetet (NYFW – New York Fashion Week) szervező Council of Fashion Designers of America (CFDA – Amerikai Divattervezők Tanácsa) azonnal leállította a divathetet és kiürítette az eseménynek évi kétszer otthont adó manhattani Bryant Parkot.

A CFDA továbbra is tisztelettel adózik a szeptember 11-i támadások áldozatainak emléke előtt azzal, hogy lefoglalja a hivatalos NYFW programban a reggel 9 órás időpontot. Ezen a napon mindig megállunk, elgondolkodunk és emlékezünk

– írja honlapján a szakmai szervezet, amely szerint a terrortámadás jelentősen változtatott az amerikai divatiparon is. Az olyan nagy márkák, mint a Ralph Lauren, a Tommy Hilfiger, a Michael Kors, Calvin Klein vagy a Donna Karan megtehették, hogy az elmaradt bemutatóikat a tágas showroomjaikban pótolják sokkal csendesebb módon, szűk körben, úgynevezett prezentáció formában. (A prezentáció a divatiparban azt jelenti, amikor egy márka az új kollekcióját nem a kifutón mutatja be, hanem egy térben rendez ennek apropóján mondjuk egy partit, ahol a ruhák és kiegészítők jobbára próbababákon vagy sztendereken vannak prezentálva a divatszerkesztők, stylistok és az áruházak beszerzői, azaz a buyerek számára, de persze, modellek is viselhetik őket. – a szerk.)

Rávilágított a nemzeti divatipar sérülékenységére is

Az ijedelem azonban nagy volt a feltörekvő divattervezők közt, akik gyakorlatilag bukták a megtakarításaikat azzal, hogy egy olyan show-ra fizettek be, amely nem lett megtartva. Mint többen is nyilatkozták, számos bimbózó vállalkozás került így végzetes krízisbe: ha nem tudják bemutatni az új kollekciókat a városban tartózkodó divatsajtónak és buyereknek, akkor lehúzhatják a rolót. Ezt a Vogue amerikai kiadásának akkori nagy hatalmú főszerkesztője (jelenleg a lapot birtokló kiadóvállalat, a Condé Nast igazgatósági tagja és globális tartalomigazgatója, valamint a divatmagazin nemzetközi lapigazgatója), Anna Wintour is érzékelte, így rábeszélte Carolina Herrerát, hogy a híres divattervező nyissa meg a showroomját a fiatalok előtt.

Az An American View nevű kezdeményezés keretében csoportos és egyéni bemutatókat rendeztek olyan később ismertté vált tervezőknek, mint többek közt Rebecca Taylor, Peter Som, Maria Cornejo vagy Behnaz Sarafpour, ezzel megmentve a vállalkozásaikat. A ma már szintén neves dizájnernek számító Victor Glemaud úgy emlékszik vissza, hogy igazán egyedi és különleges volt az, hogy az alapvetően egymással versengő márkák összefogtak, világhírű divatházak segítették az újonc konkurenseiket túlélni a katasztrófát. „Hirtelen nem volt piac, nem lehetett megrendeléseket leadni, nem lehetett kommunikálni. A tervezőknek nem voltak meg az eszközeik, amelyekre szükségük volt ahhoz, hogy életben maradjanak. A város teljesen leállt. Azt hiszem, ez megváltoztatta mindannyiunk üzleti szemléletét, megértettük, hogy történnek előre nem látható tragédiák, és ellenállónak kell lennünk a pusztítás idején” – nyilatkozta Roopal Patel, a Saks Fifth Avenue luxusáruházlánc alelnöke.

A Vogue felhívására olyan kaliberű topmodellek mutatták be ingyen a fiatal tervezők munkáit, akiket azok nem tudtak volna megfizetni, és mint később Wintour nyilatkozta, az An American View rávilágított arra, hogy az amerikai divatiparnak sürgősen többet kell tennie a feltörekvő tehetségek támogatását illetően az amerikai divat jövőjének biztosítása érdekében. Ez vezetett aztán a CFDA / Vogue Fashion Fund 2003-as létrehozásához, amely egy úttörő program, amely finanszírozást és felbecsülhetetlen értékű mentorálást biztosít a fiataloknak. Azzal, hogy a feltörekvő tehetségekre helyezte a hangsúlyt és gondoskodott a jövőjükről, az alapítvány megváltoztatta az amerikai divat dinamikáját: New York a 2000-es évek elején, a terrortámadás következményeként a tehetségek felfedezésének központjává vált, amire az akkori európai divatfővárosok közt nem akadt példa.

„Soha nem fogom elfelejteni 9/11-et, de nem is akarok rá mindig emlékezni.”

A városban ragadt divatújságírók és -szerkesztők pedig új szerepkörben találták magukat. Mivel a polgári légiközlekedés teljesen leállt az USA-ban, így kollégáik Európából nem tudtak a helyszínre utazni tudósítani, így a szerkesztőségek az egyébként szabásvonalakról, mintákról, stílusokról, táskákról és cipőkről író kollégáikat vetették be a helyszínen. A Guardian brit napilap így értékelte ezt a furcsa helyzetet 2011-ben: „Ezeket a beszámolókat nem olyan szakemberek írták, akik hozzászoktak a terrorizmushoz hasonló témák kezeléséhez, hanem olyan emberek, akik kezdetben szóhoz sem jutottak, de kénytelenek voltak megkeresni azokat. Bizonyos értelemben talán az, amit ezek a cikkek tíz évvel később feltárnak, sokkal emberibb, mint a hagyományos frontvonalbeli tudósítások.”

Mint a Daily Mail brit napilap friss cikkében írja Laura Craik, az Evening Standard divatrovatának akkori szerkesztője, a divathét sátrait tábori kórházzá, illetve családi központokká alakították át, azaz a szeretteiket kereső családtagok az eltűntektől származó tárgyakat hoztak ide az azonosítást lehetővé tévő DNS-vizsgálathoz, míg a Marc Jacobs-bemutató helyszínéül szolgáló Chelsea Pier 54 ideiglenes halottasház lett a nagy számú áldozat miatt. A divathét végül szeptember 17-én folytatódott, melyet azzal indokoltak, hogy a show-nak folytatódnia kell tovább New York gazdaságának védelmében.

Jo Elvin, a Glamour magazin brit kiadásának akkori főszerkesztője máig emlékszik rá, hogy 8.46-kor amikor zuhanyozott a hotelben és megremegett a falhoz rögzített zuhanyrózsa, elmosolyodott, és arra gondolt, másnaposabb, mint gondolta, jól felöntött a garatra a Marc Jacobs-bulin. A szakember a cikkben őszintén vallott arról, hogy sokáig poszttraumás stressz-szindrómában szenvedett, a szorongást az is kiváltotta nála, ha egy egyedül álldogáló férfit látott hátizsákkal a metrón. „Minden reggel, amikor felöltözöm, megkérdezem magamtól, hogy el tudok-e futni a választott cipőmben, vagy legalább gyorsan le tudom-e rúgni.” Az úgynevezett „terror sikk”, azaz a támadás divatra gyakorolt hatása már röviddel az események után látható volt, ennek ikonikus mementói voltak a magassarkú cipők, amelyeket az ikertornyokból menekülő nők hagytak el. Vannak olyan vélemények, hogy a hosszú nadrágok és a lapos talpú cipők, a futáshoz is alkalmas ruhák nem véletlenül váltak a manhattani divat kötelező darabjaivá.

(Borítókép: Amerikai zászlók, az áldozatok hozzátartozói által írt transzparensek és divathirdetések a New York-i Times Square-en, 2001. szeptember 15-én. Fotó: Richard Baker / Getty Images)