GazdaságSzerző: portfolio tegnap 5 percnyi olvasás
Az elmúlt negyedszázad jó részében a „terrorellenes háború” volt az amerikai kül- és védelempolitika vezérfonala. Ez lélektanilag érthető, stratégiailag azonban végzetes hibának bizonyulhat. A 2001. szeptember 11-i terrorakció okozta nemzeti trauma egyedül Pearl Harbor hatásához hasonlítható, de még annál is drámaibb változatban: a támadás az Egyesült Államok végképp sebezhetetlennek hitt kontinentális területét, annak is a jelképes szívét érte, közel 3000 fős nem katonai, hanem civil áldozattal. Az azonnali kemény válaszcsapás borítékolható volt, ahogy a felelősök mind egy szálig történő „levadászása” is. Az amerikai nemzetbiztonsági doktrína és hadigépezet totális és tartós átprogramozása viszont meglepetésként ért mindenkit. Olyan stratégiai fókuszvesztés történt, aminek a teljes súlyát csak manapság – Iránnal szemben, Kínával és Oroszországgal a láthatáron – kezdjük felmérni.
Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A szeptember 11-i terrortámadás eleve különleges helyzetben találta Amerikát. A Berlini Fal leomlását követően egyedüli szuperhatalomként maradt a porondon, hasonló kaliberű vetélytárs a kilencvenes évek folyamán kilátásban sem volt. A Pentagonnál a „mindent elsöprő fölény” magától értetődő kiindulópont lett, a külpolitikát pedig a „mi nyertünk, itt a történelem vége” mentalitás jellemezte. De a korábbi minták és beidegződések alapján a Védelmi Minisztérium tervezői nem engedték el teljesen a hagyományos követelményeket: hivatalosan két nagyszabású háború csaknem egyidejű megvívására és mellettük apróbb bevetésekre kellett készen állnia az amerikai hadseregnek. Szeptember 11. után viszont a fejük tetejére álltak a prioritások. A 2002-es Nemzetbiztonsági Stratégia szerint ma már „Kevésbé flották és hadseregek fenyegetnek bennünket, mint inkább az, hogy katasztrofális pusztításra képes technológiák néhány elkeseredett ember kezébe kerülnek”.
Az ezt követő stratégiai dokumentumok a terrorizmus elleni hosszú háborút, az irreguláris hadviselést, illetve az afganisztáni és iraki műveletek fontosságát hangsúlyozták egyik a másik után. Mindezt arra az alapvetésre építve, amit a 2005-ös Nemzetvédelmi Stratégia úgy fogalmazott:
Nem lesz velünk egyenrangú globális versenytársunk, és a hagyományos katonai képességek terén továbbra is páratlanok maradunk.
Obama elnök második ciklusában ímmel-ámmal történt próbálkozás némi felemás iránymódosításra, ám ez akkor még nem volt összefüggő stratégiába ágyazva. Az igazi váltást a 2018-as Nemzetvédelmi Stratégia hozta. Eszerint ugyanis „nem a terrorizmus, hanem az államok közötti stratégiai versengés áll az Egyesült Államok nemzetbiztonságának fókuszában”.
Ideje volt. Richard Haass, a jóhírű Council on Foreign Relations korábbi elnöke, George W. Bush elnöksége alatt a külügyminisztérium politikai tervezési igazgatója a 20. évfordulón úgy írt: „Irak és Afganisztán komoly stratégiai elterelődésnek bizonyult”. Mialatt ugyanis az Egyesült Államok ezekkel volt elfoglalva, „Európában és Ázsiában egyaránt az USA számára kedvezőtlen irányba tolódott el a geopolitikai erőegyensúly, egy agresszívebb Oroszország, és egy mind magabiztosabb Kína felemelkedése folytán”. A stratégiai úttévesztés ráadásul nem csak időt és teret hagyott az ellenfelek megerősödéséhez, de aktívan gyengítette velük szemben az USA-t.
A Kongresszus által felállított kétpárti, független Nemzetvédelmi Stratégiai Bizottság 2018-ban azt állapította meg:
Amerika katonai fölénye veszélyes mértékben leépült.
„A terroristák és felkelők elleni műveletekre helyezett hangsúly oda vezetett, hogy Amerika elveszíti előnyét a hadviselés kulcsfontosságú területein, s gyakran elsorvadt az a szakértelem, amely a komoly katonai képességekkel rendelkező ellenfelek – különösen Kína és Oroszország – elleni műveletek megtervezéséhez és végrehajtásához szükséges”. Ég és föld ugyanis a különbség a kétfajta hadviselés között. Az elsőben a fő feladat megtalálni és megsemmisíteni a kis létszámú, szétszórt ellenséget egy olyan, úgynevezett megengedő környezetben, ahol a szemben álló fél nem képes érdemben akadályozni az amerikai erők műveleteit. Ez épp az ellentéte egy államközi konfliktusnak, amely vitatott műveleti környezetben zajlik: az ellenfél számottevően képes veszélyeztetni az amerikai haderő bejutását, harcképesen maradását és tevékenységét.
Mit jelentett ez konkrétan? A kiképzéstől a doktrínákon, személyzeti és szervezeti döntéseken keresztül a beszerzésekig minden az utcai harcokban való helytállásra, a rajtaütésekkel szembeni védekezésre összpontosult. A szárazföldi erőknél a dandár lett a központi harcászati kötelék, a hadosztályszintű összehangolás háttérbe szorult. Az önmagukat alapvetően biztonságban tudó – ellenséges légierőtől, nagy távolságú rakétáktól, műholdas felderítéstől nem veszélyeztetett – logisztikai egységeknél kevésbé volt fontos a rejtőzködés, szétszóródás, jelkibocsátás nélküli működés. A megfigyelő és csapásmérő amerikai drónok, a Predator majd a Reaper, ráérős tempóban, lopakodó álca nélkül, gondtalanul repkedhettek. Az olyan kevés kivételtől eltekintve, mint az akna- és rajtaütésvédett páncélozott MRAP harci járművek, elég volt békeidős ütemben legyártani évente néhány csúcstechnológiás fegyvert – hasonló képességű ellenfél híján ezek igen lassan használódtak el.
A Pentagon és az amerikai hadiipar egésze elkényelmesedett.
A 2010-es évek közepétől hiába körvonalazódott a felismerés, hogy a megváltozott nemzetközi erőtérben mindez vajmi kevés – közvetlen pofon híján a váltás nyögvenyelősen ment.
Optimista olvasatban az iráni háború – és az amerikai hadigépezet ott nap mint nap előtűnő hiányosságai – lehet az a sokk, amire Washingtonnak a rohamtempójú átálláshoz szüksége volt. Más dolog ugyanis elméletben tisztában lenni vele, hogy a terrorellenes küzdelem eszközei, módszerei és üteme alkalmatlanok egy államközi konfliktushoz – és más a harctéren szembesülni vele. Az iráni háború, bár kicsiben, de olyan kihívásokkal szembesíti az amerikai hadsereget, mint amelyek vele közel egyenrangú ellenfelekkel szemben is felmerülnének – az elmúlt huszonöt év alacsony intenzitású csetepatéiban viszont nem.
Az iráni konfliktus ugyanis korántsem „megengedő” környezet. A térségbeli amerikai bázisok légvédelmének túlterhelése, a repülőgép-hordozók távoltartása, a Hormuzi-szoros elaknásítása, parti rakétákkal és drónokkal fenyegetése, a logisztikai utánpótlás megnehezítése (a közel-keleti kikötők és támaszpontok rakétafenyegetettsége miatt) új, a jövőre nézve hasznos tapasztalat a Pentagonnak. Az amerikai hadsereg a konfliktusban eddig legalább 45 darab Reaper-drónt veszített el, vagyis a teljes állomány egynegyedét: a terrorellenes háború sztárfegyvere túl lassú és könnyen észlelhető, amint nem terroristák, hanem egy állam az ellenfél. Minden egyes fegyvernem szélsebesen vonja le a tanulságokat: a kommunikációs rendszerek nehezen szállíthatók, a logisztika sebezhető, a lőszer- és rakétakészletek vészes ütemben apadnak, a hadihajókat sokkal nagyobb élelmiszer-, pótalkatrész- (és WC-papír) készletekkel kell útnak indítani. A katonai beszerzésekben leáldozóban van a méregdrága, ám csak „megengedő” környezetben brillírozó fegyvercsodák napja; az új jelszó a „megfizethető tömegképesség”.
Innen nézve az elmúlt huszonöt év – az útszéli rögtönzött robbanószerek, az öngyilkos merénylők és a kézifegyveres rajtaütések okozta veszteségek dacára – stratégiai értelemben luxus volt. A következő huszonöt év azon múlik, hogy Amerikának sikerül-e, és elég gyorsan sikerül-e visszatornáznia magát, s immár nem terroristákat, hanem nagyhatalmi vetélytársakat meggyőzni róla, hogy továbbra sem érdemes vele ujjat húzni.
Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját. Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A megjelent cikkek itt olvashatók.
Címlapkép forrása: Gary Hershorn/Getty Images
Napi