Jax (Harriet Slater) gyászolja a nővérét, holott nem volt túl rózsás a kapcsolatuk. Hősünk visszahúzódó, félénk természet, míg testvére két kanállal habzsolta az életet, ez is lett a veszte. Jax eltervezi, hogy teljesíti nővére bakancslistáját, amivel lerója a tiszteletét és bocsánatot kér, amiért elhamarkodottan ítélkezett felette. A kihívás azonban kicsit bonyolult: egy thaiföldi hegy oldalán kell végigsétálni olyan pallókon, amiket csak a szentlélek tart egyben. Jax újdonsült ismerősével és egy rejtélyes túravezetővel karöltve nekivág az útnak.

A Zuhanás nem volt kiemelkedően jó film, a karakterek döntései, az ok-okozati összefüggések és a logikai bakik rányomták a bélyegüket a végeredményre. Ami azonban működött, az nagyon. Például a koncepció és a feszültség. A két főszereplő felmászott egy 600 méteres rádiótoronyra, majd egy baleset miatt ott is ragadtak. 

Nem nyugodhattunk meg egy percre sem, Scott Mann rendező pedig remekül átadta a kétségbeesés érzését. Valami hasonlóra lehetett számítani a Tériszony esetében is, de a rendezőváltás nem tett jót az összképnek, ugyanis Mannt a Spierig testvérek váltották a direktori székben. Ez önmagában rendben lenne, ugyanis nem rossz az ajánlólevelük. Ők rendezték az Időhurok, illetve a Daybreakers – A vámpírok kora című műveket, noha tény, hogy akadtak mellélövéseik is, mint a Fűrész kilencedik része. A Tériszonnyal ha nem is érték el a mélypontot, de elég alacsonyra rakták a lécet.

Nem túl szédületes élmény

A felvezetés nem hosszú, ám annál felszínesebb. Kapunk egy gyorstalpalót az első részből, majd a gyászoló Jaxet látjuk, aki nővére egykori iskolatársával útra kel Thaiföldre. Teljesen logikus, hogy egy vadidegennel elmész a világ végére, hogy részt vegyél egy életveszélyes kalandban. Haladjunk, jöjjön a lényeg. A lányok és túravezetőjük szépen halad a veszélyes szakaszon, csakhogy közbeszól az eső és egy kőzápor, ami elvágja az utat. Hőseinknek ebből a szituációból kell kiverekedniük magukat.

Természetesen a film ekkor él igazán, akadnak feszültebb jelenetek és a rendezőpáros igyekszik követni az első felvonásban látott formulát. A különbség annyi, hogy itt sokkal jobban látszik a digitális háttér, így a magasság is kevésbé szédítő és fenyegető. Ennek ellenére lehetne kreatívan játszani a néző idegeivel, mégsem sikerül. 

Helyette a cselekmény önismétlővé válik, erőlködve próbálja fenntartani a figyelmet, majd egy ponton indokolatlanul stílust vált.

Indiana Jax kalandjai

Jax egy rémálom után úgy dönt, a sarkára áll és pillanatok alatt egy női Indiana Jones válik belőle. Lényegtelen, hogy korábban alig mozdult ki otthonról, mert már hisz magában és képes mindenre. Még arra is, hogy rozoga fémcsöveken ugráljon kilométeres magasságban. Hab a tortán, hogy Spierigék behoztak még egy drogcsempészős mellékszálat, amire az égvilágon semmi szükség nem volt, de legalább Jax újfent bizonyíthatta, mennyire megedződött, miközben napokat töltött étlen-szomjan néhány fadeszkán.

A Tériszony sajnos egy összecsapott, felszínes és buta thriller lett, ami csak majmolja az elődjét, miközben meg sem közelíti, holott a Zuhanás sem tekinthető mesterműnek. A rendezés, a színészek, a látvány maximum közepesek, a forgatókönyv gyatra, ha pedig egy feszültségre építő zsánerfilm nem képes valódi izgalmakat generálni, akkor bukott ügyről beszélünk. Kár érte, pedig nem lett volna bonyolult legalább egy korrekt szintet hozni, mégis olyan érzést kelt Spierigék műve, mintha csak egy felesleges átvezető lenne a harmadik részhez, amire ezek után nem tudom kinek van szüksége.

4/10