Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

25 évvel ezelőtt, 2001. szeptember 11-én két elrabolt repülőgép szállt a new yorki World Trade Center (WTC) ikertornyaiba. Az Egyesült Államok válaszul háborúkat indított (előbb Afganisztán, majd Irak ellen), és átalakította teljes biztonsági rendszerét, de a terrortámadás messzemenő következményekkel járt a nemzetközi gazdaság terén is.

Az amerikai gazdaság számára a példátlan csapás sokkhatásként jelentkezett, amelyre az Alan Greenspan vezetése alatt álló központi bank (Fed) monetáris lazítással válaszolt. A gazdaságélénkítés tőkét is vonzott az Államokba, ami ugyanakkor együtt járt az amerikai kereskedelmi mérleg jelentős romlásával. Mint tudjuk, mindez – főként az ingatlanszektor felelőtlen finanszírozása miatt – az 1930-as évek óta nem látott pénzügyi válságba torkollott (2008-9), de ettől nem függetlenül megindult a világ kereskedelmi kapcsolatainak átalakulása is.

Az Obama-korszakban, amely a Nagy Recesszióval egyidejűleg kezdődött, az USA végigment a mennyiségi lazítás útján, és sokkal hamarabb kilábalt a hullámvölgyből, mint a jegybank általi gazdaságélénkítéstől egészen 2015-ig tartózkodó Európai Unió. Közben a szolgáltatások mérlegén egy nagyjából 200-300 milliárd dolláros többlet állandósult, szemben az áruk mérlegén „befagyott” 700-800 milliárd dolláros deficittel. (A kettő között a folyó fizetési mérleg 500 milliárd dollár körüli tartós hiányával.) Az adatokból nem sütött a fenntarthatatlanság kockázata, és nem is tűnt úgy, hogy Washington szembe akarna menni a nyitott világkereskedelem szisztémájával.

Donald Trump első elnöksége (2017-21) alatt azonban a világ ízelítőt kapott a kereskedelmi háborúk hangulatából. Ezt akkor még nem annyira a folyó fizetési mérleg fölötti aggódás hajtotta, hanem a 90-es években tető alá hozott NAFTA átértékelődése. A munkahelyek elvándorlása miatti bánkódás magas hőfokon izzott számos „csatatér” államban, amelyeket a republikánusok elhódítottak a demokratáktól.

Amikor Trump négy év pihenő után visszatért, a korábbinál sokkal radikálisabb vámháborút indított. Ennek nemcsak a célszerűségét, de a jogszerűségét is kétségbe lehetett vonni. A második Trump-garnitúra számára azonban a tét nem egyszerűen az export- és importtermékek áramlása meg a cserearányok alakulása volt:

a kereskedelem a globális hatalmi játszmák szélesebb kontextusában értelmeződött már.

Amerikai nézőpontból Kína és Németország olyan merkantilista (tartós külkereskedelmi többletet fenntartó) gazdaságpolitikát folytatott, amelynek köszönhetően pénzügyi pozícióik folyamatosan javultak, előnyeik kumulálódtak, és mindez a nemzetközi gazdasági erőviszonyok eltolódását eredményezte.

Trump emberei a visszatérés után nem is az USA aggregált deficitjének kezelésén gondolkodtak, hanem a bilaterális egyenlegeket nézték meg, és ezek alapján fogalmazták meg követeléseiket az egyes országokkal szemben. Míg azonban egy hasonló helyzetben, az 1985-ös Plaza Accord idején devizaárfolyam-kiigazítást (fölértékelést) vártak el a többlettel rendelkező országoktól (Japán és Németország), ezúttal annak érdekében gyakoroltak nyomást, hogy azok vegyenek amerikai termékeket, legyen az fegyver vagy energiahordozó (olaj, LNG). Trumptól nem idegen, hogy gazdaságon kívüli kényszerítő eszközöket vessen be (például az ún. kritikus nyersanyagokhoz való hozzáférés érdekében), és ez különösen hatékonynak bizonyult a biztonságpolitikai csapdában vergődő EU-val szemben.

Ha az a kérdés, hogy az elmúlt másfél évben az irányváltás hatására érdemben javult-e az USA kereskedelmi mérlege, a válasz az, hogy nem. Ha az a kérdés, hogy a vámháború visszavetette-e a globális kereskedelem volumenét, a válasz megint csak nem. Épp, hogy további dinamikus bővülésről árulkodnak az adatok. Négy-öt éves távlatban azonban azt kell majd megvizsgálni, milyen mértékben változtak meg addigra a nemzetközi kereskedelem irányai, és az egyes tömbök közötti átrendeződés vajon egy kiegyensúlyozottabb helyzetet eredményezett-e.

Trump számára Európa is csak egy azon szereplők közül, akiket a bunkósbotként használt vámtarifák segítségével a helyükre kell tenni. Az Európai Unió – mint jogállami alapokon álló, szabálykövetéshez szokott közösség – eleinte határozott választ fontolgatott és ígért az amerikai provokációra, később azonban az Európai Bizottság megszeppenve fogadta el Trump diktátumát, és az emlékezetes skóciai (Turnberry) találkozó alkalmával látványosan behódolt. A britek is „megtisztelve érezték magukat”; az ő esetükben Trump az EU-nál enyhébb vámokat rótt ki, nehogy ez ösztönző legyen az Egyesült Királyságnak a vámunióba való visszatérésre.

Kanadával szemben az Egyesült Államok olyan feltételeket támasztott, amelyeket az semmiképp sem fogadhatott el az állam stabilitásának kockáztatása nélkül. Az USA-Kanada viszony történelmi mélypontra süllyedt, és Mark Carney, Kanada miniszterelnöke Európában keres szövetségeseket. Míg azonban Carney az év elején Davos-ban vastapsot kapott, egyáltalán nem biztos, hogy harcos kiállását az európaiak követni akarják vagy tudják, hiszen az európai jobboldali kormányok egy része azonosul Trump programjának számos elemével, vagy kénytelen-kelletlen a kisebbik rossznak tekinti az amerikai elvárások teljesítését.

A kialakult helyzetben nem segít, hogy az EU akarva, akaratlanul kétfrontos harcot folytat, hiszen a másik oldalon belebonyolódott a kínai kérdésbe is. Az EU külkereskedelmi mérlegében a 2026-os év fontos változást hozott, ugyanis a második negyedévben az EU kereskedelmi egyenlege – 2023 óta először – többletből hiányba fordult, ami mögött jórészt az ún. második Kína-sokk áll. Kína malmára nemcsak az európaiak és az USA korábbi botladozása hajtotta a vizet, de anyagi értelemben nyertese lett az orosz-ukrán háborúnak is (bár az USA-Irán háború következményei már nekik sem kedveznek). Ami azonban ennél is fontosabb: Kína innovációs képességekben fölülmúlt minden várakozást, és növekedési modellje csak nem akar kifulladni.

Az EU-nak módjában áll nagy partnerországokkal és tömörülésekkel több évre szóló kereskedelmi megállapodásokat kötni. Az elmúlt egy év ebből e szempontból siker, hiszen születtek ilyen megállapodások Japánnal, Indiával, és – ha nyögvenyelősen is – de életbe lépett a dél-amerikai országokkal (Mercosur) kötött megállapodás is. Egy dologra azonban nem számíthat Európa: nincs visszaút a 90-es évekbe. Ha formálisan fenn is marad a WTO (az 1995-ben létrehozott Kereskedelmi Világszervezet), olyan már nem lesz, hogy a nemzetközi kereskedelemben résztvevő országok és tömbök közös erővel egy vámmentes világ létrehozását tekintsék céljuknak és a multilaterális intézmények küldetésének.

Túl kell lépni a globális szabadkereskedelem illúzióján.

A multipoláris kereskedelem rendszerébe érkeztünk, ami nem jelenti a multilaterális intézmények teljes elsorvadását, de azt valószínűleg igen, hogy alárendelt szerepbe kerülnek, és jó esetben egy jogi és szakértői infrastruktúrát fognak majd biztosítani. Az EU a régióközi kereskedelmi tárgyalások során tudja – áruinak és szolgáltatásainak piacbővítése mellett – érvényre juttatni elkötelezettségét a szociális modellje, környezetvédelmi normái, és kulturális hagyományai melletti elkötelezettségét, mint ahogy sokan mások is hasonló célfüggvényekkel dolgoznak.

E negyedszázad fontos tanulsága, hogy a nemzetközi kereskedelemnek nemcsak a szabadságára, de egyensúlyára is kell vigyázni valamilyen formában. Ez egyébként nemcsak a világgazdaságra, hanem magára az EU-ra is igaz, hogy amikor a gazdasági kormányzás mai rendszere kialakult (az 1990-es évek elején, ld. Maastrichti Szerződés), a kereskedelmi egyenlegekről mintha mindenki megfeledkezett volna. Aztán kiderült, hogy ez a tényező is a pénzügyi és gazdasági stabilitás megrendítőjévé tud válni.

A 2010 utáni, a tagországok államháztartásának folyó hiányán túl az általánosabb makrogazdasági egyensúlytalanságokkal foglalkozó uniós mechanizmusok már tekintetbe vették a folyó fizetési mérleg trendjeit, de anélkül, hogy mindez összhangba lenne hozva az EU által összefércelt, egymástól eltérő növekedési modellek működőképességével. Európán belül minden bonyolultabb, mint akár az USA-ban, akár Kínában. Annyi biztos, hogy az európai megoldóképletnek részét képezi a kohéziós politika, amelynek a nyitott kereskedelem és a gazdasági hadviselés korában nem a gyengítésére, hanem az erősítésére volna szükség.

Címlapkép forrása: A 9/11 Memorial Museum egyik emlékmedencéje. A két medence a World Trade Center egykori ikertornyainak helyén található. NEW YORK – 2026. szeptember 2. (Fotó: Spencer Platt/Getty Images)