EgyébSzerző: magyarnemzet 2 napja 1 percnyi olvasás
A mai sajtó pongyola nyelvezetéről dohogunk éltes kollégámmal; két hetvenes hírlapíró mondja a frankót… Bezzeg a mi időnkben!
A mai sajtó pongyola nyelvezetéről dohogunk éltes kollégámmal; két hetvenes hírlapíró mondja a frankót… Bezzeg a mi időnkben!
De tényleg! Akkoriban, a hetvenes évek elején még tekintélye volt az olvasószerkesztőnek a redakcióban, mondhatnám, ő volt a lapcsinálás első embere. Szignója nélkül kézirat nem mehetett a nyomdába, minden írást átfésült, mindenbe belejavíthatott. Ha úgy látta jónak, visszaadta az anyagot – „jobb esetben” csak meghúzta, átíratta. Mi, huszonéves slapaj gyakornokok féltünk is tőle kellőképpen. Ha dolgunk volt vele, illő alázattal kopogtunk az ajtaján, már csak azért is, mert főként akkor volt „dolgunk vele”, ha magához rendelt, hogy közölje, mekkora szamárságot felejtettünk már megint a kéziratban, vagy, hogy lapos a mondatszerkesztés, a jelzőhasználat, és így tovább… Bár volt magasabb elöljáró is az újságnál, ám akkortájt – az átkosban vagyunk – a főszerkesztő még nemigen vett részt a lapkészítési kergekórban, legtöbbjük a rovatszobákat sem ismerte. Honnan ismerte volna egy „fentről” küldött ember?
Az is igaz, a mi időnkben, ha az embert fölvették valamelyik országos napilaphoz, tetszett, nem tetszett, nyomban el kellett végeznie a Foximaxinak gúnyolt Marxista–Leninista Esti Egyetem alapfokú fejtágítóját. Vagyis nem a magyar nyelv ismerete, nem a fogalmazástudás, még csak nem is a jó helyesírás volt a bejutás kritériuma – fontosabbnak számított, hogy tisztában legyünk a proletár internacionalizmus és a dialektikus materializmus nagyszerűségével, s persze a megbonthatatlan szovjet–magyar barátság jelentőségével.
Hogy aztán (kicsit eltértünk a témától) kiben mennyi ragadt meg ezekből az ismeretekből, arra ma sem tudjuk a választ. Az viszont mindkettőnk szent meggyőződése, hogy az ott elhangzott épületes ökörségek meggyorsították a rendszer bukását.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pixabay.com)
Napi