Sajtóilag nehéz barbárabb döntésnek minősíteni olyasféle szituációkat – kivált itt, Európa közepén –, amelyek azt célozzák, hogy egy újság (televízió, rádió) ne csupán megszűnjön, hanem elérhetetlenné váljon.

Politikailag persze indokolható, ha a fenntartó úgy dönt: egy terméket nem finanszíroz tovább. Pláne, ha ezt azért teszi, mert – álláspontja szerint – az adott újság (televízió, rádió) permanens propagandakiadványként üzemelt.

De úgy kivégezni egy újságot (televíziót, rádiót), hogy annak tartalma ne legyen hozzáférhető: letűnt korokat idéző megoldás.

Ezért is kezdtem mintegy neutrális síkon gondolkodó állampolgárként szívtájékot masszírozni, amikor azt tapasztaltam: a www.mandiner.hu elérhetetlenné vált.

Az első gondolatom az volt: „Ezek ugyanazok?”

Nem állítom, hogy a Mandinert – a szó klasszikus értelmében – újságnak tekintettem volna. Leginkább azért nem, mert a termék az Orbán-kormányok színtiszta politikai kiadványaként üzemelt. A Mandiner része volt annak a szisztematikusan kiépített sajtó- és médiabirodalomnak, amely egysíkú közléspolitikát alkalmazott. Szövegei – jelentős részben – a hatalom dicsőítését beszélték el, miközben az azon kívüli világnak még a létezését is megkérdőjelezték. Ennek nyomán mind szakmai, mind érzelmi viszonyulásom negatív volt hozzá, mégis: teljes eltüntetése ellen a legmesszebbmenőkig tiltakoztam volna, azt kiabálva, hogy rákosista módszer, orbáni tempó.

Mert hát ezek a szövegek – bármit is gondoljunk róluk – korlenyomatok; az adott időszak társadalmi berendezkedésének, politikai, intézményi, kulturális helyzetének, állapotának pontos és fontos dokumentumai. Ilyeténképpen akkor is fenntartandók, a nyilvánosság számára akkor is kötelezően hozzáférendők, ha fordulatai összeegyeztethetetlenek mind a hírlapírásról, mind a világról alkotott véleményünkkel.  

Csodálatosképpen alig egy nap után köszönt be a hír: visszaállt Mandiner online, legalábbis az oldal azt az állapotot rögzíti, amelyben a története véget ért.

„Tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Mandiner tartalomszolgáltatása megszűnt, azon kizárólag korábban közzétett archív tartalmak érhetők el”

– olvasható a címlap tetején, alighanem azt üzenve: bár más világot akarunk, fontos, hogy visszakereshető, kutatható legyen ez a termék is, minél mélyebb tudást kínálva arról a korszakról, amelyben – tizenhat éven át – éltünk. Micsoda pikantéria, hogy a jelenlegi, gyakorta propagandázó miniszterelnök – nem is olyan rég – még ennek a propagandalapnak nyilatkozott az előző rendszer képviseletében. 

Mindenesetre nem, „ezek” nem „ugyanazok”, abban az értelemben semmiképpen sem, hogy – nem minősítve a Mandiner bezárását – éppen azt mutatták meg, másként is lehet.

Minthogy úgy is lehetett volna, ahogyan az a – speciel nem állami pénzből működő – Népszabadsággal történt, amikor a lapot 2016. október 8-án, kormányhatásra bezárták. Egy ideig fent volt tartva a látszat, hogy legalább a Népszabadság Online működik a megszüntetése pillanatát rögzítő állapotban, de hát már részint a kivégzéskor eltüntették, illetve olvashatatlanná tették a tényfeltáró írásokat (a cikkoldal szétvibrálta magát a rájuk kattintás után), részint alapból szétcsapták az archívumot, hogy aztán simán, hónapokra lelőjék az oldalt, amelyet újabban is csak pénzért, lapcentrumos előfizetéssel lehet megtekinteni.

Ha már és legalább: talán nem a valóságtól elrugaszkodott gondolat azt az igényt előterjeszteni, amely szerint a Népszabadság Online-t is korlátlanul elérhetővé kellene tenni, hovatovább visszaállított archívummal.

Tudniillik gondoljon a lapról bárki bármit, abban feltétlenül megegyezhetünk: intézmény volt.

Nekünk, magyaroknak.

A szerző a Népszabadság utolsó főszerkesztője, az Index jelenlegi felelős szerkesztője

(Borítókép: Kolumbán Kitti / Index)