Ritkán látni olyan természetfilmet, amely ennyire következetesen lelassítja a nézőt, mégsem válik egy pillanatra sem unalmassá. Vincent Munier Az erdő zenéje című filmjét az idei CineFesten néztük meg; a három generáción át öröklődő természet iránti figyelem, Warren Ellis zenéje és a siketfajd keresése különleges, meditatív moziélménnyé áll össze.

Ritkán fordul elő, hogy már egy film plakátja eldönti, mit akarunk megnézni, Az erdő zenéjével azonban pontosan ez történt az idei CineFesten. Valami azt súgta, erre be kell ülni, Vincent Munier filmje pedig végül éppen azt adta, amit ígért: olyan csendet, lassúságot és figyelmet, ami nem lefékezi, hanem beszippantja a nézőt. Kevés alkotás képes úgy lelassítani az embert, hogy közben egy pillanatra se váljon unalmassá, Az erdő zenéje pedig nem sürget, nem akar mindenáron történetet gyártani, inkább fokozatosan megtanít nézni, hallgatni és várni.

Enyedi Ildikó is ajánlja a filmet.

Lélegzetelállító. Egy olyan moziélmény, amit nem elég egyszer látni.

Munier filmje három generáció történetére épül, de nem úgy, hogy erre látványos dramaturgiai szerkezetet húzna fel. Vincent az apjával, Michellel és a fiával, Simonnal járja az erdőt, közben pedig lassan kirajzolódik, hogyan öröklődik tovább egy családi hagyomány, egy életforma és mindenekelőtt az a különleges figyelem, amellyel a természethez fordulnak.

Ez a keret helyenként valóban közel kerül a kliséhez, máskor viszont éppen egyszerűsége miatt válik őszintén meghatóvá. A film nem játszik rá különösebben az érzelmekre, mégis nehéz kívül maradni azon, ahogyan megmutatja: ugyanaz a kíváncsiság és ugyanaz a természet iránti tisztelet több generáción át fennmaradhat, miközben mindenki egy kicsit másképp viszi tovább.

Az egyik legszebb pillanat ráadásul nem is egy állathoz kötődik, hanem ahhoz, amikor a család egy házban ül a kandalló mellett, teát iszik és beszélget. Elsőre jelentéktelen jelenetnek tűnhet, mégis szinte minden benne van abból, amiről a film szól: az idő, a hagyomány, a figyelem és a továbbadás. Éppen ezért a három generáció jelenléte nálam nem mesterséges keretként működött, hanem folytonosságot adott annak, amit láttunk, mert nem egyszerűen három ember nézelődik egy erdőben, hanem egy család ugyanazt a tudást és érzékenységet viszi tovább.

A siketfajd, amelyre megéri várni

Különösen erős motívummá válik a siketfajd története. Michel Munier hosszú éveken át figyelte és kereste ezt a madarat a Vogézekben, ahol mára eltűnt, a film pedig nem egyszerűen közli ezt a hiányt, hanem fokozatosan súlyt ad neki. Egyes külföldi kritikák éppen ezt a részt támadták, mert szerintük problematikus, hogy a vogézeki történetekhez végül részben Norvégiában felvett siketfajd-képeket használ a film.

Nálam viszont éppen ez működött. A film előbb megmutat egy hiányt, aztán lassan elindít minket valahová, miközben végig tudjuk, hogy az állat már nincs ott, ahol valaha volt. Ahogy halad előre a történet, azt is egyre pontosabban értjük meg, milyen messzire kell menni ahhoz, hogy még találkozhassunk vele.

Amikor végül Norvégiában valóban megjelenik előttünk a siketfajd, a találkozásnak már súlya van, mert addigra nem egyszerűen egy újabb gyönyörű természetfilmes képre várunk. Megérkeztünk valahová, és ezt a pillanatot a látvány, valamint Warren Ellis zenéje együtt olyan erővel emeli meg, hogy valódi katarzissá válik.

Éppen ezért nem érzem problémának azt sem, hogy a film erősen meg van szerkesztve. Érthető az a kritikusi érv, hogy a valódi természetmegfigyelés tele van bizonytalansággal, várakozással és sokszor eredménytelenséggel, miközben Munier rendre a legszebb pillanatokat mutatja meg, de ez végső soron film, amelynek formát kell adnia a tapasztalatnak. A szerkesztettség számomra nem elvette a megfigyelés hitelességét, hanem éppen művészi szintre emelte ezt a műfajt, mert Munier nem pusztán dokumentálja, mit látott az erdőben, hanem jelentést és ritmust ad annak.

Nem csak nézni kell

A hópárduc után könnyű lenne azt várni Munier-től, hogy ismét egy ritka állat köré építsen mindent, Az erdő zenéje azonban sokkal inkább magáról a figyelemről szól. Nem az a kérdés, mit sikerül megpillantani, hanem az is, hogy mennyire tudunk jelen lenni abban a világban, amely körülvesz bennünket.

Az állathangok végig természetesen vannak jelen, és egyszer sem éreztem, hogy bármelyik hanghatás önmagát akarná mutogatni. Inkább beleolvadnak abba a világba, amelyet Munier felépít, miközben a film lassúsága is ennek a figyelemnek a részévé válik. Nálam egyetlen pillanatra sem lett vontatott, éppen ezt a meditatív élményt kerestem benne, és valóban el is mélyített.

A miskolci Művészetek Háza Béke termében ráadásul kifejezetten hűvös volt, ami furcsa módon még inkább rásegített az élményre. A havas, ködös erdő képei mellett egy idő után szinte fizikailag is érezni lehetett azt a világot, amelybe a film bevitt, a mellettem ülő idős úr pedig időnként el is bóbiskolt – fogjuk rá, hogy ő is meditált.

Ebben óriási szerepe van Warren Ellis zenéjének, amely nem egyszerű háttérként működik, hanem a film egyik teljes értékű rétegévé válik. A kompozíciókat önmagukban is szívesen hallgatnám, a képekkel együtt azonban valami több jön létre, mert zene, fényképezés, állathangok, csend és mozgás fokozatosan összeér.

Ellis zenéje ráadásul soha nem telepszik rá a képekre, nem akarja mindenáron megmondani, mit kell éreznünk, inkább kitágítja azt, amit látunk. Különösen a siketfajd megjelenésekor válik világossá, mennyire tudatosan dolgozik együtt kép és zene.

A film végén Michel Munier felidézi, hogy fiatalon mindig a nagyobb, ritkább és látványosabb állatokat kereste, aztán egyszer észrevette az ökörszemet, ezt az egészen apró madarat a föld közelében, és rájött, hogy talán éppen ez hordoz ugyanolyan, sőt akár nagyobb értéket. Ez a gondolat különösen megmaradt bennem, mert visszafelé is átértelmezi mindazt, amit addig láttunk.

Egy egész film épül a siketfajd hiányára, ritka és gyönyörű állatokra, lenyűgöző képekre, majd a végén valaki tulajdonképpen azt mondja: lehet, hogy egész életünkben rossz helyen keressük a nagyságot.

Az erdő zenéje végig meditatív maradt számomra. A családi szál néha egy kicsit túl szép, néha közel kerül a kliséhez, de aztán mindig jön egy mondat, egy tekintet, egy madárhang vagy egy kép, amely őszintén megérint. Nem tudok olyan komoly hibát mondani, amely valóban kizökkentett volna belőle.

És talán ennél fontosabb az, amit akkor éreztem, amikor véget ért. Nem akartam rögtön visszatérni a hétköznapi tempóhoz, maradni akartam még egy kicsit a filmben, aztán pedig kimenni a természetbe. Talán ennél többet egy ilyen film nem is nagyon adhat.

8/10