Tótth Árpád, az Országos Kórházi Főigazgatóság országos kórház-főigazgatója szerint az adatok elsődleges szerepe jelenleg az, hogy segítségükkel végre tisztán lehessen látni, milyen állapotban van a magyar egészségügy. Az elmúlt években ugyanis

komoly kontraszt alakult ki a hivatalos kommunikáció és aközött, amit a betegek, hozzátartozók és az egészségügyben dolgozók a mindennapokban megtapasztaltak.

Az adatok segítségével nemcsak a problémák nagysága válhat láthatóvá, hanem az is, hogy hol érdemes beavatkozni, és mely területeken lehet viszonylag gyorsan, kisebb költséggel eredményeket elérni. Tótth szerint az első lépés ezért az őszinteség: szembe kell nézni a rendszer tényleges állapotával, majd világos prioritásokat kell kijelölni annak érdekében, hogy az egészségügy kikerüljön a jelenlegi negatív pályáról, és érdemben hozzá tudjon járulni a lakosság egészségi állapotának javításához.

Schiszler István, az ESZFK Egészséginformatikai Szolgáltató és Fejlesztési Központ Nonprofit Kft. ügyvezetője ugyancsak arra hívta fel a figyelmet, hogy korábban gyakran látványosan eltért egymástól az egészségügy hivatalos és informális helyzetértékelése. Az ágazati rendezvényeken

a vezetés rendszeresen arról számolt be, hogy jól működik a rendszer, miközben a folyosókon a kórházigazgatók és szakdolgozók egészen más tapasztalatokról beszéltek.

Ráadásul azt sem lehetett megtudni, milyen mérőszámok alapján jutott arra a következtetésre az ágazatvezetés, hogy megfelelő a teljesítmény.

Az ESZFK feladata Schiszler szerint nem az egészségpolitikai döntések meghozatala, hanem az, hogy megfelelő adatokkal és információkkal segítse ezeket.

Szigeti Szabolcs, a Semmelweis Egyetem EKK Egészségpolitikai Tanszékének és a Károli Egészségtudományi Intézetének oktatója három kategória – az elérhető, a nyilvános és az értelmezett adat – megkülönböztetését tartotta fontosnak. Magyarország már az 1990-es években is egészségügyi „adatbirodalomnak” számított, önmagában az adatok megléte azonban nem elegendő. Az egyik legfontosabb felhasználási területük a bizalomépítés, a másik pedig a menedzsment támogatása.

Nem több adat kell, hanem világos célok

A nemzetközi tapasztalatok alapján az egyik legfontosabb kérdés nem az, hogy mennyi adatot gyűjt egy egészségügyi rendszer, hanem hogy pontosan mit akar kezdeni vele. Tótth Árpád Norvégiát hozta példaként (hiszen hosszú éveket töltött el annak egészségügyi rendszerében), ahol az elmúlt évtizedben sok betegségregisztert építettek fel, ezekhez pedig szakmai csapatokat rendeltek. Feladatuk, hogy az adatokból rendszeresen szakmai konszenzussal kialakított indikátorokat és elemzéseket készítsenek.

Norvégiában ezen felül több mint 100 nemzeti indikátort és a különböző alcsoportokban összesen több mint 700 mutatószámot követnek. Egy intézményi vagy ágazati menedzsment azonban Tótth szerint egyszerre körülbelül 24-26 indikátort képes érdemben áttekinteni és követni. Ezért először azt kell eldönteni, mi a cél:

a várakozási idők csökkentése, a kardiovaszkuláris, onkológiai, pszichiátriai vagy gyermekellátás javítása, esetleg valami más. Ehhez kell kiválasztani a megfelelő mutatókat.

Szigeti ehhez kapcsolódva arra figyelmeztetett, hogy az adatgyűjtés önmagában könnyen öncélúvá válhat. Ha nincsenek meghatározva a betegutak, a felelősségi körök és az elvárások, akkor hatalmas adatmennyiség keletkezhet anélkül, hogy azt bárki ténylegesen felhasználná. Az adatok mellé ezért olyan menedzsmentfolyamatokat is ki kell építeni, amelyek képesek azokat döntésekre lefordítani.

Nemcsak intézményi, hanem programmenedzsmentre is szükség van. Szigeti Írország példáját emelte ki, ahol az elmúlt másfél évtized egyik fontos fejlesztése volt a horizontális és betegségspecifikus programmenedzsmentek létrehozása. Ezek nem egyszerűen adatot gyűjtenek, hanem feldolgozzák azt, célokat határoznak meg, kommunikálnak és ellátásszervezési feladatokat látnak el.

Ehhez azonban megfelelő működési forrásokra is szükség van. Szigeti szerint a magyar társadalombiztosítás működési költséghányada rendkívül alacsony, miközben nemzetközileg a társadalombiztosítók jellemzően 4-6 százalékos, a magánbiztosítók pedig akár 10 százalékos működési költséghányaddal dolgoznak. Magyarországon még jól működő betegregisztereket is előfordul, hogy a kórházaknak saját bevételeikből kell fenntartaniuk.

A magánegészségügy már régóta méri saját teljesítményét

Schiszler István szerint intézményi szinten is alapvető problémát jelentett, hogy az állami egészségügyben sok esetben nem sikerült értelmes célokat és hozzájuk kapcsolódó indikátorokat kialakítani. Korábbi vezetői tapasztalataiból példaként említette, hogy amikor állami kórházaktól kérte be minőségcéljaikat és minőségi indikátoraikat, olyan célokkal találkozott, mint a szabályzatok egységesítése, miközben az ezekhez rendelt mutatók – például a dolgozói fluktuáció vagy a boncolási arány – nem is voltak alkalmasak a cél teljesülésének mérésére.

A magánegészségügy ezzel szemben Schiszler szerint pontosan tudja, mire használható a teljesítménymérés. Egy korszerű vezetői információs rendszer végigkövetheti a teljes értékláncot: hányan látogatják a szolgáltató honlapját, hogyan teljesítenek a hirdetések, hány hívás érkezik a call centerbe, mennyi az elveszett hívások aránya, hogyan alakul az egyes orvosok forgalma, az árbevétel és a fedezet, mennyire elégedettek a betegek, illetve milyen minőségűek az ellátási eredmények. A magánszolgáltatók ezek alapján képesek javítani működésükön, miközben az állami rendszer ezt a szemléletet eddig jóval kevésbé alkalmazta.

Tótth Árpád szerint az előző időszakban az állami egészségügyben gyakorlatilag egyetlen informális KPI működött: a

balhé nélkül lehozott napok száma.

A vezetők teljesítményének egyik legfontosabb fokmérője az volt, hogy ne legyen probléma, vagy legalábbis ne váljon nyilvánossá. Ezt a szemléletet szerinte fel kell váltania a valódi teljesítménymérésnek. Egy kórház működése ugyanakkor nem írható le egyetlen indikátorral: egyszerre kell vizsgálni többek között a kezelések eredményességét, a betegforgalmat, a betegelégedettséget és a gazdasági mutatókat. Az indikátorokhoz ráadásul szakmailag megalapozott referenciaértékek is szükségesek. Önmagában például egy kórházi fertőzési adatból még nem derül ki, megfelelő-e az intézmény teljesítménye,

ha nincs mellette szakmai konszenzus arról, milyen érték tekinthető elfogadhatónak.

Az OKFŐ ennek megfelelően olyan intézményvezetői elvárásrendszeren dolgozik, amely meghatározhatja, mit kell tudnia egy modern magyar kórháznak és egy kórházigazgatónak ahhoz, hogy teljesítse az egészségpolitikai célokat. Tótth szerint ezeket az adatokat később a lehető legszélesebb körben hozzáférhetővé kell tenni: nemcsak az ellátók és a döntéshozók, hanem kutatók, civil- és betegszervezetek számára is. Az elemzések és eredmények ütköztetéséből alakulhat ki szakmai vita és végül konszenzus arról, mi számít megfelelő teljesítménynek.

A transzparencia a kapacitások átalakítását is megkönnyítheti. Ha egy ellátási kapacitást meg kell szüntetni vagy át kell szervezni, adatokkal lehet igazolni, hogy az új rendszer valóban megfelelőbb ellátást biztosít-e. Tótth szerint a számok akkor töltik be igazán szerepüket, ha a betegek által megtapasztalt valóságot tükrözik, és ezáltal növelik a rendszer iránti bizalmat.

Megmutatnák, hol állnak üresen a kórházi ágyak

Az OKFŐ már megkezdte több korábban nehezen hozzáférhető adat nyilvánosságra hozatalát. Tótth példaként említette a rezidensek szakterületenkénti és intézményenkénti számát. Miután a Semmelweis Egyetem közérdekű adatigénylésben kikérte ezeket az információkat, az OKFŐ úgy döntött: ha az adatokat egyszer már összegyűjtötték, akkor legyenek mindenki számára hozzáférhetők.

Az adatokat a tervek szerint háromhavonta frissítik.

A következő körben a sürgősségi osztályok forgalmi és várakozási idejének nyilvánosságra hozatalára is készülnek. Terveik között szerepel a humán reprodukciós ellátás eredményességének bemutatása, valamint az ágyszámok és a ténylegesen rendelkezésre álló kapacitások transzparensebb közlése is.

Tótth szerint különösen fontos adat, hogy a magyar fekvőbeteg-kapacitás mintegy 20-25 százaléka folyamatosan szünetel. Ennek hátterében jellemzően humánerőforrás-problémák – például orvos- vagy ápolóhiány –, illetve más működési feltételek hiánya állnak.

A szünetelő ágyakat térképen is meg lehet mutatni, és szerinte ezt nyilvánosságra is kell hozni.

Az országos kórházi főigazgató úgy fogalmazott: tudatosítani kell, hogy a tíz évvel ezelőtt még működő rendszer kapacitásának jelentős része ma már nem hozzáférhető. Ezért újra kell gondolni, érdemes-e továbbra is olyan kapacitások fenntartására fordítani a szűkös humán- és pénzügyi erőforrásokat, ahol nem keletkezik megfelelő egészségügyi érték. Ez azonban Tótth szerint

nem azt jelenti, hogy intézményeket akarnának bezárni.

A cél az, hogy az intézményrendszert hozzáigazítsák a mai technológiai, közlekedési és egészségügyi környezethez. A jelenlegi struktúra egy része még egy száz évvel ezelőtti logisztikai, úthálózati és orvostechnológiai világra épült, miközben a digitalizáció és a telemedicina ma már lehetővé teszi, hogy a szakorvosi tudás fizikailag távolról is elérhető legyen. Egy intenzív terápiás szakember például videókapcsolaton keresztül is támogathatja egy másik intézmény vagy akár egy mentőegység döntéseit.

Az ESZFK közben átfogó fejlesztési roadmapen dolgozik. Schiszler István szeptember végére várja annak összeállítását, hogyan fejlesszék tovább az Egészségablak lakossági szolgáltatásait, a kórházakat és az ágazatvezetést kiszolgáló rendszereket, az adatbázisokat és a szabványos adatmodelleket.

A lakosság számára is gyorsan érzékelhető fejlesztéseket keresnek.

Az Egészségablakban például a receptek mellett megjelenhetne, mennyibe kerül az adott gyógyszer, vannak-e helyettesítő készítmények és azok milyen áron érhetők el. Hosszabb távon akár gyógyszertárat is lehetne választani az alkalmazásban, majd értesítést kapni arról, amikor a gyógyszer átvehető, így elkerülhető lenne a felesleges sorban állás vagy az, hogy a beteg csak a patikában szembesüljön a készlethiánnyal.

Schiszler szerint az EESZT fejlesztésének egyik fontos iránya, hogy egyre több strukturált adat álljon rendelkezésre az ellátásokról. Ennek azonban alapvető feltétele, hogy az új adatküldési kötelezettségek ne növeljék tovább az orvosok és más egészségügyi dolgozók adminisztrációs terheit.

Címlapkép forrása: Portfolio