GazdaságSzerző: portfolio 2 napja 13 percnyi olvasás
Éles szakmai vita bontakozott ki az euró magyarországi bevezetésének feltételeiről és a monetáris politika szigoráról a 64. Közgazdász-vándorgyűlésen. Barabás Gyula pénzügyminisztériumi államtitkár az euróövezeten kívüli lét költségeit hangsúlyozta, számítása szerint a csatlakozás akár évi 2000 milliárd forintos megtakarítást hozhatna a kamatkiadások csökkenésén keresztül. Halmai Péter akadémikus túlzottan szigorúnak nevezte a jegybanki kondíciókat és példátlanul magas reálkamatról beszélt, míg Banai Péter Benő MNB-alelnök az inflációs várakozások letörésének fontosságával és a magyar gazdaság rendkívüli energiaérzékenységével védte az óvatos monetáris politikát. A résztvevők egyetértettek abban, hogy a 2030-as eurócéldátum rendkívül ambiciózus, és a kormány októberre ígért középtávú gazdasági programja, valamint már a 2027-es költségvetés is döntő próbája lesz a csatlakozási törekvések hitelességének.
Varga Mihály, a Magyar Nemzeti Bank elnökének és Kármán András pénzügyminiszter előadásai után ült le a 2026-os Közgazdász-vándorgyűlésen Barabás Gyula, a Pénzügyminisztérium államháztartásért és gazdaságpolitikáért felelős államtitkára, Banai Péter Benő elemzésekért, pénzforgalomért és jegybanki programokért felelős MNB-alelnök, az MKT Államháztartási Szakosztályának alelnöke, valamint Halmai Péter akadémikus, egyetemi tanár, az MKT Gazdaságpolitikai és Gazdaságelméleti Szakosztályának elnöke. A beszélgetést Madár István, a Portfolio vezető elemzője, az MKT elnökségi tagja moderálta.
A vita középpontjába az euró magyarországi bevezetésének feltételei, a költségvetési konszolidáció, a növekedés és a termelékenység mellett egyre inkább a monetáris politika került:
Halmai Péter túlzottan szigorúnak nevezte a jelenlegi kondíciókat, Banai Péter Benő viszont az inflációs várakozások letörésének fontosságával és a magyar gazdaság rendkívüli energiaérzékenységével érvelt az óvatos jegybanki politika mellett.
Barabás Gyula szerint a 2020-as évekre három olyan alapvető körülmény változott meg, amely új megvilágításba helyezte Magyarország euróövezeten kívüli helyzetét. Véget ért az olcsó pénz időszaka és jelentősen emelkedtek a kamatok, a világgazdasági és geopolitikai változások gyorsabbá és szélsőségesebbé váltak, miközben a magyar költségvetési politika is elszállt: jóval magasabb hiány és növekvő államadósság alakult ki. Barabás ebből azt a következtetést vonta le, hogy „az euróövezeten kívül lenni veszélyes és költséges.”
A sebezhetőségre a Hormuzi-szoros körül kialakult turbulenciát hozta fel példaként. Az euróövezethez tartozó régiós országok állampapírhozamai szerinte mindössze ötödakkora mértékben emelkedtek, mint Magyarországéi, vagyis a magyar hozamemelkedés ötszöröse volt az eurót használó régiós gazdaságokban tapasztaltnak. A finanszírozási költségeknél arra hívta fel a figyelmet, hogy Magyarország a GDP közel 4 százalékát fordítja kamatkiadásokra. Az euróövezeti országok közül csak Olaszország előzi meg Magyarországot, miközben az olasz államadósság-ráta közel 140 százalékos.
Barabás számítása szerint
az euróövezeti tagság és a jelenlegi drágább adósságelemek fokozatos kifutása után akár évi 2000 milliárd forintos nagyságrendű megtakarítás is elérhető lehetne.
Az államtitkár érzékeltetésként hozzátette: ez az összeg nagyjából az oktatásra fordított teljes kiadás 40 százalékának felel meg. Következtetése ezért egyértelmű volt: a megváltozott világgazdasági környezetben az euró bevezetését „az egyik legjobb befektetésnek” tartja.
Halmai Péter az euró legnagyobb előnyét a makrogazdasági stabilitás intézményes megerősödésében látta. Az eurórendszerhez történő adaptáció szerinte
olyan beépített stabilitási mechanizmusokat teremt, amelyek önmagukban növelhetik egy sérülékeny, makrogazdasági egyensúlytalanságokkal küzdő ország hitelességét.
A magyar önálló monetáris politika értékét ugyanakkor jóval kritikusabban ítélte meg. Egy kis, nyitott, teljes konvertibilitás mellett működő gazdaság monetáris autonómiája szerinte eleve erősen korlátozott. Halmai úgy fogalmazott, hogy ha a 2001 és 2025 közötti negyedszázad magyar monetáris teljesítményét vizsgáljuk, az
nem igazolja az önálló monetáris politikának azt a többletteljesítményét, amely a magyar gazdaságnak javára válhatna.
A maastrichti feltételek teljesítése ugyanakkor Halmai szerint önmagában kevés. A formálisan nominális kritériumok mögött implicit reálgazdasági feltételek is meghúzódnak: a gazdaság alkalmazkodóképessége, termelékenysége, szerkezete és fenntartható növekedési képessége nélkül egy gyors monetáris konvergencia súlyos növekedési áldozatot okozhat. Emiatt nem csupán költségvetési pályára, hanem hiteles, középtávú makrogazdasági programra lenne szükség.
Banai Péter Benő három különböző szempontot választott szét az eurócsatlakozás értékelésekor. Jogi értelemben Magyarország számára a csatlakozás nem lehetőség, hanem kötelezettség, legfeljebb annak időzítése kérdéses. Az MNB mandátumából pedig szerinte az következik, hogy amennyiben a kormány megkezdi a csatlakozáshoz szükséges lépéseket, a jegybank – az árstabilitás és a pénzügyi rendszer stabilitásának figyelembevételével – támogathatja a kormány gazdaságpolitikáját.
Gazdasági szempontból Banai jóval óvatosabb képet rajzolt. Felidézte, hogy 2004 után erős politikai szándék volt Magyarországon az euró bevezetésére, még nemzeti átállási terv is készült, a kritériumokat azonban nem sikerült teljesíteni. A 2010 utáni időszakban ezzel szemben körülbelül hat olyan év volt, amikor Magyarország szinte minden feltételnek megfelelt, politikai szándék viszont már nem volt a belépésre.
A 2010-es évek óvatosságát Banai szerint a görög válság tapasztalatai is magyarázták. Görögország három évtizedes uniós tagság, hosszú nettó költségvetési kedvezményezetti időszak és euróövezeti tagság után jutott csődközeli helyzetbe, miközben a válság során nagyságrendileg 25 százalékos GDP-veszteséget szenvedett el. Az eset megmutatta az euróövezet akkori intézményi hiányosságait és azt is, milyen súlyos következménye lehet annak, ha egy gazdaság saját árfolyam híján csak belső leértékeléssel – például bérek csökkentésével – tud alkalmazkodni.
A Covid-járvány és az energiaválság viszont ismét átírta a mérleget. Banai adatai szerint 2020-ról 2021-re az Európai Unió átlagos inflációja körülbelül megháromszorozódott, majd 2021-ről 2022-re újabb háromszoros emelkedés következett, vagyis két év alatt több mint kilencszeres növekedés történt. A járvány alatt ráadásul az Európai Bizottság maga ösztönözte a tagállamokat a költségvetési költekezésre, miközben a hiány- és adósságszabályokat felfüggesztették.
A munkahelyek megőrzésében ennek kézzelfogható eredménye volt, az ára azonban magasabb hiány, majd az infláció megugrásával együtt drágább finanszírozás lett.
Banai ezért egyetértett Barabással abban, hogy a 2010-es évekhez képest ma az euróhoz kapcsolódó alacsonyabb finanszírozási költség jóval nagyobb súllyal esik latba.
Az önálló valuta megítélése is árnyaltabbá vált. Saját monetáris politika és saját árfolyam válsághelyzetben lehet az alkalmazkodás eszköze, a legutóbbi válságok tapasztalata szerint azonban maga is továbbíthatja a külső sokkot. A 2022-es energiaválság Európát az Egyesült Államoknál és Kínánál erősebben érintette, Magyarország pedig energiaintenzív és energiaimportnak kitett gazdaságként különösen sérülékeny volt. A forint gyengülése ezen keresztül tovább növelte az inflációt.
Banai az eurócsatlakozás harmadik dimenziójaként a társadalmi támogatottságot emelte ki.
Svédországban, Dániában, Csehországban vagy Lengyelországban a lakosság többsége nem támogatja az euró bevezetését, Magyarországon viszont az MNB-alelnök által idézett adatok szerint 80 százalék körüli az euró támogatottsága. Magyarország és Románia 2004 óta historikusan is a leginkább európárti, euróövezeten kívüli országok közé tartozott ebből a szempontból.
Az euró bevezetése ugyanakkor Banai szerint önmagában nem garantál gyorsabb növekedést vagy felzárkózást. Az euróhoz korábban csatlakozó országok csatlakozás előtti és utáni ötéves teljesítményének összevetése alapján nincs egyértelmű empirikus bizonyíték arra, hogy maga a közös pénz automatikusan magasabb növekedést eredményezne.
Az olcsóbb finanszírozás lehetőséget teremt a felzárkózásra, de annak kihasználásához megfelelő gazdaságpolitika kell.
A csatlakozási feltételeket Banai három csoportra bontotta:
Horvátország és Bulgária esetében például az állami vállalatok irányítási struktúrájának átalakítását is kérték. Banai szerint Magyarországnak ezért azt is tisztáznia kell majd, hogy a jelenlegi országspecifikus ajánlások közül mely területeken várnak el konkrét előrelépést.
Halmai arra is felhívta a figyelmet, hogy a magyar csatlakozás európai léptékben sem lenne jelentéktelen.
Görögország 2001-es eurócsatlakozása óta a magyarhoz hasonló méretű gazdaság nem csatlakozott az euróövezethez, az elmúlt 25 év új belépői mind kisebb gazdaságok voltak.
Egy hiteles magyar csatlakozási folyamat szerinte Csehország és Lengyelország európolitikájára is hatást gyakorolhatna.
Barabás Gyula szerint nem pusztán arról van szó, hogy egy sikeres eurócsatlakozáshoz jó gazdaságpolitika kell. „Egy felelős, tudatos és középtávra optimalizáló, jó gazdaságpolitika viszont elvezet az euróhoz” – fogalmazott. A stabilitás és a biztonság iránti társadalmi igénnyel magyarázta az euró magas magyarországi támogatottságát.
Az államtitkár az inflációban is jelentős különbséget látott az eurót használó és az euróövezeten kívüli régiós országok között.
Az általa ismertetett számítás szerint 2020 és 2025 között a magyar átlagos infláció több mint 3 százalékponttal haladta meg azoknak a környező országoknak az inflációját, amelyek már bevezették az eurót.
A jelenlegi, általa 1,3 százalékosként említett infláció mögött ezért szerinte nem szabad elfelejteni a néhány évvel korábbi extrém árdrágulást.
Barabás az eurót egyfajta biztosításként írta le. A közös valuta szerinte tompítja a világpiaci és geopolitikai sokkok hozamokra és árfolyamokra gyakorolt hatását, így „biztosításnak lehet tekinteni a Hormuzi-szorossal kapcsolatban”, de – erős politikai állítást megfogalmazva – „biztosításnak lehet tekinteni a rossz gazdaságpolitikával kapcsolatban, a Nagy Mártonokkal, a Matolcsy Györgyökkel kapcsolatban is.”
A sikeres csatlakozás gazdaságpolitikai programjában Barabás szerint a hiánycsökkentésnek és a növekedésnek kéz a kézben kell járnia.
A konszolidáció súlypontját a kiadási oldalra helyezné: a túlköltekezés, a pazarlás és az államigazgatás működési kiadásainak visszafogása mellett a beruházások szigorúbb priorizálását sürgette. A Budapest–Belgrád vasutat és a mohácsi hidat olyan példaként említette, amelyeknél szerinte erősen megkérdőjelezhető a növekedési és társadalmi hasznosság.
A vállalati szektorban kiszámíthatóbb gazdaságpolitikát tart szükségesnek. Barabás szerint a termelékenységet meghaladó bérnövekedés problémájára rendszeresen felmerül a forint gyengítésének gondolata, ez azonban nem fenntartható megoldás. Átlátható gazdaságpolitikai pálya mellett szerinte nagyobb tér nyílhatna azoknak a független, magyar tulajdonú vállalatoknak is, amelyeket az elmúlt időszakban a túlzott vállalati támogatások és a közbeszerzésekből élő cégek kiszorítottak.
Halmai Péter a termelékenységorientált strukturális reformokat nevezte a fenntartható növekedés és az euróadaptáció egyik alapfeltételének. A költségvetés kiadási szerkezetétől kezdve számos területen a termelékenység növelésének kellene elsődleges szemponttá válnia.
A magyar gazdaságpolitikai mixből szerinte ugyanakkor fájdalmasan hiányzik a jövedelempolitika.
A termelékenység növekedését meghaladó reáljövedelem-emelkedés Halmai szerint súlyos makrogazdasági kockázatokat hordoz. Ezeket monetáris szigorítással nem feltétlenül lehet hatékonyan kezelni, illetve az ilyen kezelés jelentős növekedési áldozatot követelhet. Az érdekegyeztetés valamilyen újjáépítésére és egyfajta társadalmi szerződésre lenne szükség annak érdekében, hogy a magyar gazdaság alacsonyabb nominális pályán tudjon haladni.
A beszélgetés egyik legélesebb szakmai vitája ezen a ponton bontakozott ki Halmai Péter és Banai Péter Benő között.
Halmai hangsúlyozta, hogy a magyar dezinflációs teljesítményt elismerésre méltónak tartja, a nagyon alacsony aktuális inflációt azonban nem tekinti önmagában egyértelmű sikernek.
A 3 százalékos jegybanki inflációs cél mellett említett mintegy 1,5 százalékos tényleges infláció szerinte már felveti az „elfojtott infláció” problémáját.
Az akadémikus azzal érvelt, hogy ársapkák, rezsiszabályozás és más, piaci mechanizmusoktól eltérő konstrukciók mesterségesen is lefelé szorítják az inflációs mutatót. Kérdésesnek nevezte azt is, hogy az inflációs várakozások ugyanolyan mértékben mérséklődtek-e, mint a mért infláció: vagyis a magyar gazdasági szereplők valóban elhiszik-e, hogy tartósan másfél százalék körüli inflációs környezet alakult ki.
Halmai szerint a további monetáris szigorítással azért is óvatosan kell bánni, mert a kamattranszmisszió Magyarországon korlátozott. Későbbi hozzászólásában ennél is tovább ment: az aktuális helyzetet „elfojtott inflációnak” nevezte a magyar gazdaság egészének állapotához képest, amelyben egyszerre vannak jelen piaci idegen konstrukciók és „egy példátlanul magas reálkamat”.
Az akadémikus a forint reálárfolyamának felértékelődésére is kitért:
szerinte Magyarországon alig több mint két év alatt ment végbe akkora reálfelértékelődés, amelyhez Csehországban mintegy tíz év kellett.
Ennek alkalmazkodási költségeit a vállalatoknak kell viselniük. Halmai szerint a jövedelempolitikai problémákat ezért nem monetáris szigorral, hanem más gazdaságpolitikai eszközökkel kellene kezelni.
Banai Péter Benő válaszában először rögzítette: az MNB jelenlegi vezetése kezdettől „türelmes, óvatos monetáris politikát” hirdetett. Ennek oka nemcsak az volt, hogy Magyarország inflációja még 2025 márciusában is az uniós tagállamok felső harmadában helyezkedett el, hanem az is, hogy az inflációs várakozások kifejezetten magasak voltak.
Különösen fontos kijelentést tett az MNB-alelnök az inflációs cél esetleges csökkentésével kapcsolatban. Megerősítette, hogy az inflációs cél csökkentése már része a monetáris politikai közbeszédnek, és olyan kérdés, amellyel a Monetáris Tanács foglalkozik, illetve a jövőben is foglalkozni fog. Banai ugyanakkor világossá tette, hogy önmagában a tényleges infláció 1–1,5 százalék közelébe süllyedése nem elegendő ok egy alacsonyabb cél meghirdetésére.
Nem mindegy, hogy az a célcsökkentés hogyan tud megvalósulni. A várakozások szintje csökken vagy sem
– fogalmazott.
Banai érvelésének lényege szerint egy alacsonyabb inflációs cél csak akkor lehet hiteles és fenntartható, ha a gazdasági szereplők várakozásai is alkalmazkodnak hozzá. A legutóbbi két hónap 1,2, illetve 1,3 százalékos éves inflációs adatát ezért nemcsak azért tekintette kedvezőnek, mert az alacsonyabb árdinamika közvetlenül segítheti a finanszírozási költségek mérséklődését. Az MNB szempontjából legalább ennyire fontos, hogy a jegybank által követett inflációs várakozások is csökkenni kezdtek.
A vita alapján tehát az inflációs cél esetleges lejjebb vitele nem egyszerű technikai célmódosításként, hanem a teljes nominális gazdasági pálya kérdéseként jelenik meg. A 3 százalékos cél alá kerülő aktuális infláció önmagában még nem bizonyítja, hogy a gazdaság tartósan képes alacsonyabb infláció mellett működni. Ehhez a bérek, az árképzés, a költségvetési politika és mindenekelőtt az inflációs várakozások megfelelő alkalmazkodása is szükséges. Banai érvelése alapján az MNB számára éppen ezért a jelenlegi 1,2–1,3 százalékos tényadatnál fontosabb kérdés, hogy az alacsony infláció mennyire épül be tartósan a gazdasági szereplők döntéseibe.
Banai a jegybanki szigor indokoltsága mellett a nemzetközi kamatkörnyezetet is felhozta. Japán államadóssága a GDP mintegy 250 százalékára, az Egyesült Államoké körülbelül 125 százalékra, Kínáé mintegy 90 százalékra tehető,
miközben ezen országok tízéves állampapírhozamai is nagyjából 200–300 bázisponttal, vagyis 2–3 százalékponttal kerültek a 2019-es átlag fölé.
A növekvő védelmi kiadásokkal és a demográfiai problémákkal együtt ez szerinte tartósan magasabb globális finanszírozási költségeket vetít előre.
Banai a vita végén az energiafüggőséget használta az óvatos monetáris politika egyik legerősebb indokaként. Kiemelte, hogy Magyarország jelentős energiaimportra szorul, miközben a gazdaság energiaintenzitása lényegesen magasabb az európai átlagnál.
Az MNB-alelnök által ismertetett adat szerint Magyarország egységnyi GDP előállításához az uniós átlagnál 70–80 százalékkal több energiát használ fel.
Ennek közvetlen inflációs következménye van. Banai számítása szerint az olajár 10 százalékos változása 0,4–0,5 százalékponttal mozdíthatja el a magyar inflációt. Egy ilyen gazdasági szerkezet mellett a jegybank szerinte nem teheti meg, hogy ne reagáljon az energiaárak változására, ha komolyan veszi árstabilitási mandátumát.
Az elfojtott infláció Halmai által felvetett másik elemére Banai azt válaszolta, hogy
a hatósági vagy szabályozott árak jelentős része nem jegybanki, hanem kormányzati hatáskör.
A háztartási energia, a csatornadíjak és számos más szabályozott ár esetében a kormány dönt arról, milyen lépések történnek. A monetáris politika ezért az adott árszabályozási rendszer következményeire reagál, magát a rendszert nem az MNB alakítja.
Halmai a 2030-as eurócéldátumot nagyon erős ambíciónak nevezte. Nem tartotta eleve teljesíthetetlennek, de arra figyelmeztetett, hogy rendkívül feszes gazdaságpolitikai végrehajtást kíván. A fiskális konszolidációban különösen nagy a házi feladat, ezért szerinte már a 2027-es költségvetés az euróadaptációs menetrend egyik első komoly próbája lesz.
A konszolidációnak ráadásul előre terheltnek kell lennie, de Halmai szerint a legnagyobb lépésekre a folyamat elején van szükség,
ha a hiánycsökkentés oroszlánrészét 2029–2030-ra halasztaná a gazdaságpolitika, a program realitása könnyen megkérdőjeleződhetne.
A hitelesség érdekében mielőbb nyilvánosságra kell hozni azt a középtávú makrogazdasági pályát is, amely pontosan megmutatja, miként jutna el Magyarország a csatlakozás feltételeinek teljesítéséig.
Barabás Gyula erre konkrét költségvetési számokkal válaszolt. Elmondása szerint
az új kormány egy nagyon nagy mértékben túlköltekező, pazarló államigazgatást örökölt, ezért szerződésről szerződésre és beszerzésről beszerzésre vizsgáljuk át a kiadásokat.
Az államtitkár szerint az első három hónapban 400 milliárd forintnyi megtakarítást sikerült elérni, a munka pedig 2027-ben is folytatódik.
Barabás arra is felhívta a figyelmet, hogy több olyan egyszeri tétel növeli a 2026-os költségvetési hiányt, amely 2027-ben már nem ismétlődik meg. A pazarlás és a túlárazások visszafogásával együtt ezért az idei 7,5 százalékos hiányszinthez képest jelentős csökkentést tart lehetségesnek. A 2027-es költségvetést október második felében tervezi bemutatni a kormány, és ezzel együtt a középtávú fiskális tervet is nyilvánosságra hozzák.
Banai szerint a kiadási oldali konszolidáció monetáris szempontból is előnyösebb. A bevételnövelésre, például adóemelésekre épülő kiigazítás inflációs hatásokkal járhat, míg a nemzetközi tapasztalatok alapján a kiadáscsökkentésre koncentráló programok nagyobb eséllyel bizonyulnak tartósnak és kevésbé fékezik a növekedést.
A beszélgetés végén az a kérdés is felmerült, mi történne, ha Magyarország egy meghirdetett eurócsatlakozási pályáról később letérne. Barabás szerint már az elmúlt hónapok piaci folyamatai is mutatják, hogy a hiteles európerspektíva önmagában védettséget jelent. A magyar hozamok az év elején még a román szint közelében álltak, majd jelentősen csökkentek, és egy ideig a lengyel hozamszint alá is kerültek.
A későbbi külső sokkokra viszont a magyar államkötvény egyre kisebb hozamemelkedéssel reagált.
Barabás külön kiemelte az ERM II árfolyam-mechanizmus jelentőségét. Tapasztalatai szerint az országok már az ERM II-be történő belépés után megkapják az euróövezeti tagsághoz kapcsolódó stabilitási, finanszírozási és védettségi előnyök jelentős részét, még a tényleges valutaváltás előtt.
Halmai szerint a már megszerzett „hitelességi bónusz” kizárólag akkor tartható fenn, ha Magyarország világos, megalapozott középtávú makropályát hirdet meg, majd azt rigorózusan be is tartja.
A pálya két alappillére a fenntartható növekedéshez való visszatérés és a makrogazdasági stabilitás megteremtése.
Az akadémikus ennél is határozottabb következtetésre jutott: „az eurócsatlakozásnak szerintem nincs alternatívája Magyarország számára.” A 2030-as időzítésben ugyanakkor a gazdasági realitások függvényében lehet módosulás, az euró melletti alapvető elkötelezettség szerinte nem gyengülhet.
Banai az ERM II konkrét belépési időpontját nem kívánta megjelölni. Hiteltelennek tartotta volna, hogy a kormány középtávú programjának ismerete nélkül mondjon dátumot. A mechanizmusban formálisan legalább két évet kell eltölteni, az értékelési periódussal együtt a gyakorlati minimum körülbelül két és fél év, az elmúlt évek tapasztalatai szerint azonban a csatlakozó országok többsége ennél hosszabb ideig maradt az ERM II-ben, gyakran külső sokkok miatt.
A kormány október közepére–végére ígért középtávú gazdasági programja ezért egyszerre válhat fiskális és monetáris fordulóponttá.
Banai szerint a program nagymértékben meghatározza majd, hogyan tudnak együttműködni a gazdaságpolitika különböző ágai, és mikor válhat reálissá az ERM II-be, majd az euróövezetbe történő belépés.
A panel alapján abban széles egyetértés alakult ki, hogy az euró nem helyettesíti a jó gazdaságpolitikát, a csatlakozás feltételeinek megteremtése viszont nagyrészt ugyanazokat a lépéseket követeli meg, amelyekre a magyar gazdaságnak euró nélkül is szüksége lenne: alacsonyabb hiányt, fenntartható államadósságot, visszafogott inflációt, a termelékenységgel összhangban álló béremelkedést és kiszámítható gazdaságpolitikát. A vita legnagyobb kérdése már nem az volt, hogy szükség van-e stabilitásra, hanem az, hogy ennek megteremtésében meddig kell elmennie a monetáris szigornak – és milyen gyorsan próbálhat Magyarország eljutni egy, a jelenlegi 3 százalékosnál akár alacsonyabb inflációs célhoz, illetve végül az euróhoz.
Címlapkép forrása: Portfolio
Napi