Krausz Ferenc Nobel-díjas fizikus „Requiem egy vállalásért” címmel búcsúzott augusztus végén az Élvonal Alapítványtól és attól a nagyszabású vállalkozástól, amelynek megvalósítására éveket szánt az életéből. Mit is siratunk valójában?

Szinte minden együtt volt a sikerhez

Az Élvonal történetének éppen az ad különös jelentőséget, hogy nem a szokásos magyar hiánytörténetek egyike. Volt kiváló ötlet, nemzetközileg hiteles kezdeményező, aki a világ vezető tudósai közül többeket az ügy mellé állított, nem hiányzott a támogató politikai akarat, és a kivételes nagyságrendű finanszírozás is rendelkezésre állt legalább huszonöt évre. A kedvezményezettek pedig valahol Magyarország tudományos rendszere és tagjai, végső soron a magyar társadalom. Csak az asztal hiányzott, amely körül össze lehetett volna gyűlni, hogy mindez közös vállalkozássá váljon.

A hiányzó asztal

Képzeljük el, hogy Krausz Ferenc előáll a programjával, hogy a magyar tudományos rendszer tagjaival megvitassa: hogyan lehet ebből a lehető legjobb magyar program? Nem azért, hogy a többiek szétszedjék vagy elorozzák a kezdeményezését, hanem azért, hogy megértsék és együtt nagyobbá tegyék. A nagy ötletet nemigen kellett volna átszabni, hanem a nagyobb közösség ügyévé tenni, úgy, hogy közben kezdeményezőjének szabadsága és felelőssége megmaradjon.

Nem azért, hogy átvegye a program felügyeletét. Nem is azért, hogy vétójoga legyen, és végképp nem azért, hogy saját programjává tegye a kezdeményezést. Hanem azért, mert az MTA egyik, más által el nem látható országos (nemzeti) funkciója éppen az lenne, hogy legyen hol megbeszélni, amikor a magyar tudomány egészét érintő ügy kerül elő.

Az akadémia tudományos köztestületi szervezete valamennyi tudományterületet átfogja, és elvileg képes megszólítani az egyetemeken, kutatóintézetekben, közgyűjteményekben és vállalati kutatásban dolgozó szakembereket is. Az MTA országos integrátori (nem döntnöki) szerepe kézenfekvő, nem is kell feltétlenül megvárnia, hogy valaki felkérje erre. A magyar tudomány egészét érintő ügyekben kötelessége lenne kezdeményeznie a párbeszédet, és asztalt kell ehhez ajánlania. Az Élvonal története arról is sokat elárul, hogy az akadémia miért nem töltötte be ezt a szerepét.

Miért erre? Miért ennyi? Miért így?

Az üresen maradt asztalnál kényes kérdéseknek is el kellett volna hangozniuk. Miért éppen ezt a programot finanszírozza Magyarország ilyen nagyságrendben? Miért 261,7 milliárd forint az első hat évre? Mi indokol legalább huszonöt éves állami elköteleződést? Mely meglévő képességeket kell felhasználni, és mit kell valóban újonnan létrehozni? Milyen más tudományos lehetőségekről mondunk le, ha erre fordítjuk ezeket az erőforrásokat?

Ezek nem Krausz Ferenc kezdeményezése ellen irányuló kérdések. Ezek Krausz Ferenc programjának védelmét biztosító kérdések is lehettek volna. Minél kivételesebb egy közpénzből finanszírozott vállalkozás, annál erősebb indoklásra és legitimációra van szüksége. A tudományos kiválóság önmagában nem válaszolja meg azt a közpolitikai kérdést, hogy véges közforrásokból mire, mennyit és milyen feltételekkel fordítsunk. Négy Nobel-díjas és egy Abel-díjas részvétele rendkívüli tudományos hitelességet jelent. De nem helyettesíti az átlátható döntéshozatalt, a közpénzügyi felelősséget és a magyar tudományos rendszerrel való egyeztetést.

A politikai befogadás, az intézményi konstrukció és a finanszírozási elköteleződés gyorsabban haladt előre, mint a szélesebb tudományrendszeri (és társadalmi) befogadás.

Ez nem azt jelenti, hogy nem történt előkészítés. Krausz Ferenc maga is hosszú előkészítő munkáról számol be. Azonban a nagy állami elköteleződés előtt nem volt lehetőség olyan feltáró vitára, deliberációra, amelynek eredményeképpen a Krausz Ferenc által kezdeményezett programból szélesebben vállalt magyar tudományos program válhatott volna. Pedig éppen ez védhette volna meg később. Egy több évtizedes tudományos vállalkozás nem épülhet kizárólag egy adott politikai pillanat szülte bizalomra. Olyan legitimációra van szüksége, amely túléli azt a kormányt is, amely létrehozta.

Hogyan lehet túlélni egy kormányváltást?

Nem lenne méltányos minden felelősséget a rendszerre hárítani. Egy ekkora vállalkozás kezdeményezőjének is érdeke és felelőssége, hogy keresse a kritikus szakmai visszajelzést, a szélesebb intézményi beágyazottságot és a politikai ciklusokon átívelő legitimációt. Krausz Ferenc kivételes tudományos tekintélye óriási erőforrás. De egyben veszélyt is hordoz: könnyen kialakulhatott az a benyomás, hogy amit egy Nobel-díjas és további világhírű tudósok támogatnak, ahhoz már nincs mit hozzátenni.

Minderre nem azért van szükség, mert a magyar tudományos rendszer tagjai jobban tudják Krausz Ferencnél és kiváló társainál, hogyan kell világszínvonalú kutatást művelni és szervezni. Hanem azért, mert egy ilyen egyedülálló nagyságrendű nemzeti tudományos program befogadása ezt mindenütt a világon megköveteli.

Ellenkezőleg, szövetségeseket adott volna mellé, hozzáférést a meglévő magyar képességekhez, független szakmai validációt, és mindenekelőtt levette volna róla azt a terhet, hogy saját személyes tekintélyének ilyen mértékű bevetésével kelljen hordoznia az egész vállalkozás legitimációját.

Aki ismeri a nagy intézményeket, joggal mondhatja: ha egy radikálisan új elképzelést minden érdekelt elé viszünk, abból nem jobb program, hanem bizottságosdi, intézményi féltékenység, forrásalku és vétókoalíció lesz. Ez valós veszély.

A megoldás ezért nem az lett volna, hogy Krausz Ferenc programját átadjuk a meglévő intézményrendszernek feldolgozásra. A deliberáció nem vétójog, az integráció nem kisajátítás, a kontroll nem bénítás. Mindezek mellőzése viszont, mint látjuk, hatalmas kockázatvállalás. A jó tudományos rendszer azonban képes arra, hogy egyszerre őrizze meg a kivételes kezdeményezés szabadságát és teremtse meg közös legitimációját.

Az utolsó szög

Kormányváltás történt. Az új kormány legitim módon felülvizsgálhatta az elődje által kötött, rendkívüli nagyságrendű és hosszú távú megállapodást. Nem volt kötelessége változatlanul elfogadni sem a finanszírozás összegét, sem a kekva konstrukciót, sem az intézményi struktúrát. Sőt: kötelessége volt megvizsgálni őket.

Járhatónak tűnt az az út, amelynek főbb állomásai: átvilágítás – értékelés – az értékek azonosítása, az elfogadható és a kifogásolt elemek elkülönítése – újratárgyalás – újraszervezés, megtartva mindazt, ami értékteremtő és működőképes.

Krausz Ferenc beszámolója és az alapítvány közlése szerint a lezárást megelőző átvilágítás nem tárt fel szabálytalanságot. De megvizsgáltunk-e minden komoly lehetőséget arra, hogy a vitatható konstrukció megszüntetése mellett az értékes programot megmentsük? Az egyik kormány talán túl gyorsan épített. A másik talán túl gyorsan bontott. A politikai irány ellentétes volt, a rendszerprobléma mégis hasonló lehetett: a döntés megelőzte a kellően széles mérlegelést és a befogadás lehetőségének biztosítását.

Mi veszett itt el valójában?

Ez az egész történet legfájóbb része. Kié volt az Élvonal? Krausz Ferencé? Az előző kormányé? Az alapítványé? Ha ezek bármelyike lenne a válasz, már érthetőbb, miért volt a konstrukció ennyire sérülékeny. A helyes válasz mindenki számára nyilvánvalóan ez kellene legyen: Magyarországé.

Nem abban az értelemben, hogy az állam, a tudományos rendszer vagy a társadalom elvitatja, elveszi a kezdeményezőtől. Hanem abban, hogy ha jól csináljuk, akkor egyre több szereplőnek válik fontossá, érdekévé a program sikere. A közös legitimáció nem ünnepi szólam, hanem védelmi rendszer, amennyiben a program mellett nemcsak az alapító és az éppen hivatalban lévő kormány áll, hanem egyetemek, kutatóhelyek, tudományos közösségek, nemzetközi szakértők, fiatal kutatók, innovációs szereplők és – esélyeit, majd eredményeit megértve – a társadalom is. Akkor egy politikai ciklusváltás esetén sem tűnhet az éppen leváltottak ügyének. Az új politikai többség módosíthatja, ellenőrizheti, csökkentheti vagy átrendezheti a finanszírozását. Ami nem működik, megszüntetheti, de ami bizonyítottan érték, azt politikailag is sokkal nehezebb megszüntetni.

Nem azért, mintha a társadalomnak kellene eldöntenie, melyik kutatási program a tudományosan kiváló. Hanem mert tudományról és közpénzről van szó. Az embereknek joguk van érthető választ kapni néhány egyszerű kérdésre: Mit akarunk elérni? Miért éppen így? Mit kap ettől Magyarország? Mikor tudjuk meg, hogy sikerült-e? És mit teszünk, ha valamelyik vállalás nem teljesül? Egy nagy tudományos program társadalmi legitimációját nem az teremti meg, hogy mindenki érti a benne folyó kutatást. Hanem az, hogy mindenki számára érthető, miért érdemes közösen vállalni.

Requiem helyett

Krausz Ferenc írása ezért valóban requiem egy lehetőség elvesztegetése miatt. Ritka pillanat volt, amiből közös siker születhetett volna. Ebben ugyan nem lehetünk biztosak, mert a tudományban és az innovációban ilyen bizonyosság nincs. De az esélyt meg kellett volna tudnunk ragadni.

Ezért Krausz Ferenc kérdésére a válasz igen: szükség van arra a vállalásra, amely Magyarországon világszínvonalú tudományt akar építeni, tehetségeket akar megtartani és hazahívni, és a tudomány eredményeit az ország javára akarja fordítani. A következő nagy magyar tudományos kezdeményezésnek azonban nem újabb kivételes eljárásra lesz szüksége, hanem olyan tudományos rendszerre, amely képes felismerni a kivételes ötletet, megőrizni alkotójának szabadságát, mellé állítani az ország tudományos közösségét, közösen megtalálni a kényes kérdésekre a válaszokat, átláthatóvá tenni a kockázatokat, és politikai ciklusokon átívelő közös üggyé tenni azt, ami erre érdemes.

Krausz Ferenc requiemje ne legyen az utolsó szó, hanem inkább annak nyitánya, hogy hogyan csináljuk legközelebb jól.

A szerző az MTA elnökének főtanácsadója. Ugyanakkor az írás kizárólag a szerzője véleményét tükrözi, az abban foglaltak nem tükrözik sem a Magyar Tudományos Akadémia, sem az MTA Elnöke hivatalos álláspontját.

(Borítókép: Krausz Ferenc Nobel-díjas fizikus, az Élvonal Alapítvány kuratóriumának elnöke az Élvonal Csúcskutatási és Tehetséggondozó Alapítvány és a megújult HUN-REN Magyar Kutatási Hálózat irányító testületének megalakulásáról tartott sajtótájékoztatón a Kulturális és Innovációs Minisztériumban 2025. november 24-én. Fotó: Hatházi Tamás / MTI)