GazdaságSzerző: portfolio 2 napja 7 percnyi olvasás
A magyar egészségügy előtt álló egyik legfontosabb feladat nem feltétlenül az, hogy néhány éven belül látványosan megoldja a rendszer évtizedek alatt felhalmozódott problémáit, hanem hogy legalább megállítsa a lejtmenetet. A Portfolio Private Health 2026 konferenciájának első egészségügyi kerekasztalán - Karai Gábor, a Teladoc ügyvezető igazgatójának moderálása mellett - a résztvevők abban nagyrészt egyetértettek, hogy ehhez jelentős többletforrásra és a jelenlegi pénzek hatékonyabb felhasználására egyaránt szükség van. Abban azonban már vita alakult ki, hogy ebben milyen szerepet kaphatnak a magánbiztosítók, illetve a magán- és közellátás együttműködése.
Kóka János, a Doktor24 Csoport elnöke szerint nehéz megítélni, hogy a kormányzati bejelentésekből és a deklarált politikai szándékból végül mi valósul meg. Arra hívta fel a figyelmet, hogy ha Magyarország 2030-ra valóban az Európai Unió GDP-arányos egészségügyi költési szintjéhez, mintegy 7 százalékhoz szeretne közelíteni, akkor számításai szerint
nem évi 500, hanem inkább 1000 milliárd forint körüli többletforrásra lenne szükség.
Kóka szerint ugyanakkor nem elég több pénzt tenni az egészségügybe, azt is pontosan meg kell határozni, hogy honnan származik a forrás, és mire fordítják. A jelenlegi rendszerben ugyanis nemcsak kevés a rendelkezésre álló pénz, hanem annak elosztása is rossz: jelentős összegek mennek a kórházak működésének és adósságának finanszírozására, miközben a deklarált népegészségügyi célokra nem jut érdemi többletforrás. A Doktor24 elnöke ezért a politikai szándékok alapján lát lehetőséget a változásra, az elmúlt több politikai ciklus tapasztalata ugyanakkor óvatosságra inti.
Schaub Erika, a Generali Biztosító személybiztosítás, ügyfél- és állomány területekért felelős igazgatósági tagja szerint a biztosítási szektorban az elmúlt tíz évben folyamatosan megvolt a remény arra, hogy nagyobb szerepet kaphat az egészségügy finanszírozásában,
az áttörés azonban eddig elmaradt.
Úgy látja, a lakosság szempontjából az a legfontosabb, hogy gyorsabb és jobb minőségű ellátáshoz jusson. Ehhez azonban egyszerre van szükség hatékonyságjavításra és többletforrásokra: önmagában egyik sem elegendő ahhoz, hogy érdemi változás történjen.
Sinkó Eszter, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központ egészségügyi közgazdásza szintén úgy látja, hogy a rendszer állapotából kiindulva nehéz optimistának lenni, ugyanakkor szerinte is van esély a lejtmenet megállítására. A többletforrások jelentős részét azonban már önmagában a bérek rendezése lekötheti.
Egy 20 százalék körüli béremelés a szakdolgozóknál és más egészségügyi dolgozóknál számításai szerint mintegy 250 milliárd forintot vihet el, miközben az orvosi bérek értékének megőrzésével is foglalkozni kell.
Sinkó ugyanakkor több lehetséges bevételi forrást is lát. Az uniós pénzekből jelentős beruházásokat lehetne finanszírozni, emellett szerinte a népegészségügyi termékadó és a jövedéki adók emelésével is százmilliárdos nagyságrendű pluszbevétel teremthető célzottan az egészségügy számára. Összességében akár évi 800 milliárd forint körüli többletforrás mozgósítását is elképzelhetőnek tartotta.
A közgazdász szerint legalább ilyen fontos lenne a meglévő források jobb felhasználása. A finanszírozónak valódi szolgáltatásvásárlói szerepet kellene betöltenie, és azt kellene vizsgálnia, hogy az egyes finanszírozott beavatkozások mekkora egészségnyereséget teremtenek. Jelentős tartalékot lát az indokolatlan orvos-beteg találkozások csökkentésében is. A háziorvosok hatáskörének bővítése, a telemedicina terjedése és az alapellátás technológiai fejlesztése szerinte lehetővé teheti, hogy több beteget lássanak el ezen a szinten, csökkentve a szakrendelők és a kórházak terhelését.
Szilágyi Örs, a Dél-pesti Centrumkórház – Országos Hematológiai és Infektológiai Intézet főigazgatója az állami ellátórendszer helyzetének kiszámíthatatlanságát emelte ki. Mint mondta, nemcsak az egyes intézmények között, hanem akár egy intézményen belül is rendkívül nagy különbségek lehetnek az ellátás színvonalában. Ahhoz, hogy egy-egy területet négy év alatt valóban rendbe lehessen tenni, szerinte sokkal részletesebben kell feltérképezni az ellátórendszer jelenlegi képességeit.
Szilágyi szerint már arra büszkék lehetnénk, ha a következő években sikerülne megállítani a rendszer lejtmenetét és elindítani a javulást. Ehhez mindenekelőtt a humánerőforrás-helyzet rendezésére van szükség. Ez azonban várhatóan nem lesz egyszerre gyors és olcsó: az állami intézmények jelenleg napi szinten küzdenek azért, hogy egyáltalán biztosítani tudják az ellátást.
A kerekasztal következő nagy témája az egészségügy felhalmozott beruházási igénye volt. Kóka szerint az infrastruktúrában sok ezer milliárd forintos hiány halmozódott fel évtizedek alatt, amelyet rövid idő alatt lehetetlen ledolgozni. Reális célként nagyjából 1000 milliárd forintnyi új forrás bevonását nevezte meg. Ennek egyik forrása szerinte a gazdasági növekedésből származó költségvetési többlet lehetne: javaslata szerint
a GDP-növekedésből keletkező pluszbevételek 10 százalékát egészségügyi célokra kellene elkülöníteni.
Emellett az uniós forrásokon belül is növelné az egészségügy részesedését, ami számításai szerint évi 200–250 milliárd forintos nagyságrendű forrást jelenthetne. Kóka arra is figyelmeztetett, hogy az ígért 500 milliárd forintos többlet gyorsan elfogyhat. Ha ennek nagyjából a felét elviszi a szakdolgozói béremelés, a fennmaradó részt pedig a gyógyszerkassza és a kórházi adósságok finanszírozása, akkor gyakorlatilag semmi nem marad a strukturális reformokra.
További forrást teremthetne szerinte a vállalati egészségbiztosítások elterjesztése, valamint az egészségkárosító termékek erőteljesebb adóztatása. A cukrozott üdítőitalok adóztatását példaként említve azt mondta, hogy a magyarországi teher messze elmarad a WHO által ajánlott szinttől. A dohánytermékek, valamint az ultrafeldolgozott élelmiszerek adóztatásának átalakításából ugyancsak százmilliárdos nagyságrendű forrást lát bevonhatónak.
Külön finanszírozási konstrukciót javasolt a prevenciónak is. Szerinte jelenleg félrevezető képet adnak azok a statisztikák, amelyek szerint Magyarország évente közel 200 milliárd forintot fordít megelőzésre, mert ebbe olyan tételeket is beleszámítanak, mint a foglalkozás-egészségügy. Kóka szerint valójában még azt sem lehet megfelelően követni, hogy mennyi pénz jut egészségnevelésre, megelőzésre és szűrővizsgálatokra. A vastagbélrákszűrést hozta példaként, ahol egy általa idézett adat szerint
a részvételi arány mindössze 4,7 százalék volt, miközben az uniós átlag nagyságrendileg 50 százalék körül alakul.
A vállalati egészségbiztosításokban Schaub Erika is jelentős növekedési lehetőséget lát. Elmondása szerint az egészségbiztosítási piac az MNB legfrissebb adatai alapján fél év alatt mintegy 35 milliárd forintos díjbevételt ért el, vagyis évesítve körülbelül 70 milliárd forintos piacról beszélhetünk. Tíz éve még mintegy 8 milliárd forint volt ez az összeg, tehát jelentős növekedés történt, az egészségbiztosítás súlya azonban még mindig csak körülbelül 3,5 százalék a teljes biztosítási piacon.
Schaub szerint ha a következő tíz évben ismét nagyságrendi növekedést sikerülne elérni, a biztosítások már érdemben hozzájárulhatnának az egészségügyi kiadások finanszírozásához. A piac jelenleg döntően vállalati alapú, az egyéni szerződések aránya mindössze körülbelül 5 százalék. A biztosító szerint a szabályozási és adózási környezet jelenleg visszafogja a vállalatokat abban, hogy nagyobb szerepet vállaljanak ezen a területen.
A beszélgetés egyik legélesebb vitája arról alakult ki, hogyan lehetne meghatározni a társadalombiztosítás által garantált ellátási csomagot, és erre miként épülhetnének rá a kiegészítő biztosítások.
Sinkó Eszter szerint rövid távon kevéssé reális egy részletesen meghatározott alapcsomag létrehozása. Egy pozitív lista összeállítása rendkívül nehéz lenne, hiszen ehhez akár az egyes technológiák szintjéig meg kellene határozni, hogy pontosan mit finanszíroz a közellátás. Példaként a csípőprotéziseket említette: már jelenleg is többféle implantátumot használnak a közellátásban, eltérő finanszírozással, így egy alapcsomag meghatározásánál azt is rendezni kellene, mely technológia jár közfinanszírozással, és melyikhez lehetne kiegészítő biztosítást vagy betegoldali ráfizetést kapcsolni.
Arra is rámutatott, hogy az alapcsomag pontos meghatározásának hiánya önmagában nem akadályozta meg a magánszolgáltatások gyors terjedését. Számos ellátás ma már párhuzamosan jelenik meg a köz- és a magánrendszerben, sőt
egyes szolgáltatásokhoz a betegek a gyakorlatban csak magánúton tudnak időben hozzáférni, még akkor is, ha azok elvileg a társadalombiztosítás által finanszírozott ellátások közé tartoznak.
Schaub Erika ezzel kapcsolatban azt hangsúlyozta, hogy a biztosítók számára nagy segítséget jelentene, ha egyértelműen meghatároznák azt az alapszolgáltatást, amelyre kiegészítő biztosítás építhető. Szerinte a kötelező konstrukciók jóval gyorsabban képesek érdemi forrást bevonni a rendszerbe, mint a tisztán fakultatív megoldások.
A résztvevők között már komolyabb véleménykülönbség alakult ki arról, hogy a magánellátás terjedése valóban tehermentesíti-e az állami rendszert.
Sinkó Eszter szerint ez legalábbis a járóbeteg-szakellátásban nem magától értetődő. Ezen a területen ugyanis a szolgáltatók képesek új keresletet generálni: egy beteg egyetlen problémával érkezik, majd további vizsgálatokat és szakrendeléseket ajánlhatnak neki. Más a helyzet egy olyan beavatkozásnál, mint a csípőprotézis-műtét, ahol értelemszerűen nem lehet ugyanilyen módon keresletet teremteni.
Ugyanakkor még egy magánban elvégzett csípőprotézis-műtét sem feltétlenül rövidíti automatikusan a közellátás várólistáját – érvelt Sinkó. Ha ugyanis a szolgáltatói érdekeltségi rendszer nem megfelelő, a rendelkezésre álló kapacitások egy része a fizetőképes magánkereslet felé mozdulhat el ahelyett, hogy a közfinanszírozott ellátás teljesítménye nőne.
Szilágyi Örs szintén óvatosságra intett. Szerinte jelenleg az alapcsomag garantálása is komoly kihívást jelenthet egy olyan rendszerben, ahol akár egyetlen ápoló nyugdíjba vonulása miatt is veszélybe kerülhet egy szolgáltatás fenntartása.
A legfontosabb kérdés ezért az, hogy milyen garanciát tud adni a rendszer arra, hogy az elvileg járó ellátások ténylegesen mindenki számára hozzáférhetők legyenek.
A főigazgató a közellátás stabilizálását tekintené elsődlegesnek. Arra figyelmeztetett, hogy a humánerőforrás szempontjából jelenleg lényegében zéró összegű játék zajlik a köz- és a magánellátás között: ha több beteg és több pénz áramlik a magánszektorba, az könnyen tovább gyengítheti az állami ellátást.
Kóka János ugyanakkor hangsúlyozta, hogy szerinte külön kell választani a finanszírozási és a szolgáltatói oldalt. A vállalati egészségbiztosítások bővítése nem szükségszerűen jelenti azt, hogy a pénz a magánszolgáltatókhoz kerül. A biztosítók szerinte állami intézményektől is vásárolhatnának ellátást, vagyis a vállalati forrásbevonás szektorsemleges módon az egész ellátórendszert finanszírozhatná. Kóka ezért
a TAJ-finanszírozás magánszolgáltatókhoz történő „hordozhatósága” helyett a kötelező kiegészítő vállalati egészségbiztosításban látna jobb megoldást.
A biztosítási modell hatékonyságáról Sinkó és Kóka között is vita alakult ki. Kóka szerint a biztosítók éppen azzal teremthetnek hatékonyabb rendszert, hogy korlátozzák az indokolatlan keresletet, szervezett betegutakat alakítanak ki, és ellenőrzik a szolgáltatások igénybevételét. Úgy vélte, ez az aktív korosztály ellátásának javítása mellett több közfinanszírozott kapacitást hagyhatna az inaktív csoportok számára.
Sinkó ugyanakkor arra figyelmeztetett, hogy egy kötelező vállalati biztosítás adózási könnyítése az állami bevételek oldalát is érintheti. Kóka ezt vitatta: szerinte nem egy jelenleg létező, több százmilliárdos piac adóbevételéről mondana le az állam, hanem egy ma még nem létező piacot teremtene meg.
Címlapkép forrása: Bácsi Róbert, Portfolio
Napi