A magániskolákról a legtöbb embernek ma egy jól kinéző, kis létszámú osztályokkal működő intézmény jut eszébe, ahová a tehetősebb szülők azért viszik a gyereküket, mert elégedetlenek az állami oktatással. A valós helyzet ennél azonban jóval összetettebb. A magánfenntartású intézmények között vannak gimnáziumok, szakképzők, óvodák, korai fejlesztők, alapfokú művészeti iskolák és sajátos nevelési igényű gyerekeket befogadó intézmények.

A szektor képviselői szerint ráadásul éppen az a probléma, hogy a közbeszédben a „magániskola” szó összeforrt az elitoktatással, miközben ennek a szférának a része sok alapítványi vagy egyesületi, közösségi fenntartású, nonprofit módon működő intézmény, amelyek nem üzleti vállalkozásként, hanem valamilyen hiányzó szolgáltatás pótlására jöttek létre.

Ritkább, hogy jön egy üzletember és bizniszt csinál belőle. Sokkal gyakoribb, hogy van egy közösség, amely számára egyáltalán nincs, vagy ha van is, nem megfelelő az ellátást

– fogalmazott az Indexnek Dobos Orsolya, az Alapítványi és Magániskolák és -óvodák Egyesületének (AME) társelnöke.

A rendszerváltás után, különösen a kilencvenes években indult meg a magánfenntartású oktatási intézmények látványosabb felfutása. A szektor azóta folyamatosan alakul, voltak intézmények, amelyek megszűntek, másokat egyházi fenntartásba adtak, és vannak olyanok is, amelyek hosszú távon életképtelennek bizonyultak, oktatáspolitikai, jogi vagy épp gazdasági nehézségek miatt ellehetetlenültek. Összességében ezért ma nagyjából 500–600 olyan intézményről beszélhetünk, amely valamilyen formában ebbe a körbe sorolható. Ez a szám nagyságrendileg az egyházi fenntartású intézmények mintegy kétharmadát teszi ki.

Új finanszírozási modellt szeretnének

A magánfenntartású intézmények egy része valóban jelentős összegeket kér a szülőktől. Ennek azonban sokszor nem az az oka, hogy az intézmény eredendően elitnek készült. Számos iskola azért választotta a magánfenntartást, mert szakmai autonómiát szeretett volna. Az alapítók, pedagógusok és szülők azt akarták, hogy saját elképzeléseik alapján működhessenek, és az állami rendszernél rugalmasabban reagálhassanak a gyerekek igényeire.

Minél nagyobb arányban kell a szülők pénzére építeni, annál magasabb tandíjra van szükség. Minél magasabb a tandíj, annál inkább csak azok számára elérhető az intézmény, akik meg tudják fizetni.

A szakmai szervezetek szerint érdemes lenne közösen gondolkodni arról, hogyan lehetne egy olyan finanszírozási rendszert kialakítani, amely fenntartótól függetlenül támogatja a szakmailag indokolt feladatokat.

Ne az legyen a kérdés, hogy a gyerek milyen fenntartású intézménybe kerül, hanem az, hogy olyan helyen legyen, ahol megkapja azt az ellátást, amire szüksége van

– foglalható össze a szektor egyik legfontosabb üzenete.

A terület szakértői úgy látják, most megvan a lehetőség érdemi párbeszédet kialakítani az oktatásirányítással, mi több, a szféra két jelentős érdekképviseleti szereplője, az AME és a Magyar Waldorf Szövetség képviselői már találkoztak is az oktatásért felelős miniszterrel, és azóta további szakmai egyeztetéseken is részt vettek, többek között Kókayné Lányi Marietta közoktatásért felelős államtitkárral és Kereki Judit koragyermekkori jóllétért felelős államtitkárral, és már az Országgyűlés Oktatási Bizottságával is zajlik a kapcsolatfelvétel.

Mi történik, ha javul az állami oktatás?

Adja magát a kérdés: ha az új oktatásirányítás valóban olyan irányba mozdul, amelyben nagyobb hangsúlyt kap a befogadás, a differenciálás és az együttműködés, akkor nem veszélyezteti-e ez a magániskolák létét?

Dobos Orsolya önmagában ettől nem tartana, hiszen a magánszektorban annyi tudás és tapasztalat halmozódott fel, amit nehezen lehet egyik napról a másikra pótolni. Úgy véli, a nagyobb veszélyt inkább a demográfiai csökkenés jelentheti. Egyre kevesebb gyerek születik, ez ugyanakkor a már ezen a területen is érzékelhető szakemberhiányra nem jelent egyenes arányos megoldást. Különösen a hiányszakmákhoz kapcsolódó pedagógusok megtalálása jelent nehézséget. „Egy kisebb, akár 15–20 fős évfolyamokkal működő intézményben például nem egyszerű heti két-három órára kell fizikatanárt vagy kémiatanárt találni” – mutatott rá az AME társelnöke.

A sajátos nevelési igényű és különleges támogatást igénylő gyerekek kérdése az elmúlt években egyre nagyobb figyelmet kapott. Logikusnak tűnik, hogy a diagnosztikai rendszerek fejlődésével több olyan gyereket azonosítanak, akiknek speciális segítségre van szükségük. Ezzel együtt a szakemberek szerint az is elképzelhető, hogy korábban is sok olyan gyerek volt, aki valamilyen speciális támogatást igényelt volna, csak az akkori rendszer hamarabb kiszorította, szegregálta őket kisegítő iskolákba.

Ma már azonban egyre több olyan intézmény van, amely nemcsak befogadja ezeket a gyerekeket, hanem a szükséges szakmai segítséget is megpróbálja megadni nekik.

Ez viszont pénzbe kerül. Egy magánfenntartású iskola sok esetben azért drágább, mert több szakembert foglalkoztat, és olyan szolgáltatásokat épít be a működésébe, melyek az állami rendszerben nem vagy csak korlátozottan érhetők el. Ez az egyik oka annak, hogy egyes szülők hajlandók jelentős összeget fizetni az iskoláért, akár komoly áldozatok árán is: nem egyszerűen »jobb iskolát« vesznek, hanem olyan ellátást, amelyet máshol nem kapnának meg

– hangsúlyozta a szakértő.

Sok esetben a korai fejlesztésnél sem alternatíva a magánintézmény, hanem az egyetlen megoldás. Ezen a területen magánintézmények biztosítják az ellátás közel felét. Nem arról van szó tehát, hogy létezik egy állami szolgáltatás, csak az a szülő szerint nem elég jó. Van, ahol egyszerűen nincs megfelelő hozzáférhető ellátás, pedig a korán felismert fejlődési nehézségek esetében különösen fontos lehet, hogy a gyerek minél hamarabb szakemberhez jusson.

Hasonló helyzet alakult ki a művészetoktatásban is, bizonyos művészeti ágak képzése egyes megyékben csak magánfenntartású intézményekben zajlik. Vannak gyerekek, akik magánintézmények nélkül egyáltalán nem juthatnánk művészeti képzéshez.

Mint az a fentiekből egyértelműen látszik, a valódi kérdés nem az, hogy szükség van-e magániskolákra. Sok esetben ezt már maga a gyakorlat megválaszolta: ahol nincs megfelelő állami ellátás, ott a közösségek megpróbálják pótolni azt.

Ami ennél nagyobb fejtörést jelent, hogy vajon meddig várható el a szülőktől, hogy ők finanszírozzák azt, amire a gyermeküknek szüksége van. Kérdés továbbá az is, miként tudják a magánfenntartású intézmények megoldani azt, hogy olyan családok számára is elérhetőek legyenek, akik nem tudnak a szolgáltatásért fizetni.

(Borítókép: Vladimir Vladimirov / Getty Images)