Isztambulban kellemes késő nyári az idő szeptember elején. A Boszporusz felől érkező hűsítő tengeri szél miatt még öltönyben, illetve kosztümben sem túl izzasztó a város. Pedig az elmúlt években Törökországnak is kijutott a kánikulából. Tavaly júliusban 50,5 Celsius-fokot mértek Silopinál, az iraki–szíriai hármashatárnál, amivel megdőlt a korábbi országos rekord. Az lenne a meglepő, ha a sivatagban nem lenne forróság! Csakhogy a jelenség országos: egy friss kutatás szerint Törökország 75 éve nem tapasztalt ilyen hőhullámokat. A mérések szerint a 2023-as hőség hétszer, a 2025-ös tizenegyszer intenzívebb volt, mint az 1980 és 2009-es időszaké. Isztambulban most mégsem (csak) maguk miatt aggódnak.

Füstbe ment párizsi célok

Az egész világ reménykedve tekintett előre, mikor 2015 decemberében az ENSZ 21. párizsi éghajlatváltozási konferenciáján a tagállamok egyhangúan megállapodtak abban, hogy közösen állítják meg a globális felmelegedést. Aztán Donald Trump amerikai elnök egyik első dolga volt, hogy kilépjen az egyezményből.

A világ második legnagyobb károsanyag-kibocsátója nélkül a nagyszabású terv gyorsan léket kapott. No nem mintha mindent az Egyesült Államok nyakába lehetne varrni. A szén-dioxid-kibocsátás még 2025-ben is 1,1 százalékkal emelkedett globálisan, amiből az Európai Unió (+0,4 százalék) ugyancsak kivette a részét. Tíz évvel később saját bőrünkön érezhetjük: a párizsi célkitűzések messze nem teljesültek. Ideje újra nekifutni.

Idén novemberben Törökországban rendezik meg a világszervezet soron következő éghajlatváltozási konferenciáját. Csakhogy ígéretekkel és vállalásokkal már tele a padlás. Akkor mégis miben lesz ez más, mint az előző harminc? Az Isztambulban összehívott Klímafinanszírozási Csúcstalálkozón bemutatott tervek szerint a törökök merőben új megközelítést alkalmaznának. Olyan mérföldkövet fektetnének le, amely felmúlja az 1997-es kiotói, vagy a 2015-ös párizsi egyezményt is.

Murat Kurum környezetért, városfejlesztésért és klímavédelemért, a COP31-ért felelős miniszter azt ugyan határozottan elutasította, hogy az előző évek konferenciáit kudarcnak nevezze, ugyanakkor értékelése szerint míg azok inkább a diagnózist állították fel, most már itt az ideje cselekedni.

Pénz, pénz, pénz

Az – egyébként tévesen – Raimondo Montecuccoli 17. századi hadvezérnek tulajdonított mondás szerint a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Igaz ez a klímaváltozás elleni harcra is. Murat Kurum rámutatott, globálisan legalább 7,5–9 billió (!) dollárra lenne szükség, miközben csak nagyjából 1,9 billió dollár áramlik az ágazatba. Célkitűzésük, hogy rávegyék a nemzeteket, 2035-ig évente 1,3 billió dollárt mozgassanak meg. Csillagászati összeg: érzékeltetésképpen, a SIPRI (Stockholm International Peace Research Institute = Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet) számításai szerint tavaly a világon 2,9 billió dollárt, a NATO-ban 1,8 billió dollárt költöttek katonai kiadásokra. Nagyságrendileg tehát

Nem véletlen, hogy a török tárcavezető is ezt a párhuzamot vázolta fel. Ha az észak-atlanti szövetség tagjai elkötelezték magukat amellett, hogy GDP-jük 5 százalékát védelemre fordítják, akkor a világnak legalább ennyit kellene költenie a globális felmelegedés elleni harcra is.

Vaskos cech, ráadásul a legrosszabb pillanatban érkezik. Alig lábaltunk ki a koronavírus-járvány utáni válságból, érkezett az ukrajnai háború, majd a közel-keleti konfliktus. A Világbank legújabb előrejelzései az idei évre globálisan mindössze 2,5 százalékos GDP-növekedést jósoltak. Sőt, figyelmeztettek, ha az iráni háború elhúzódik, az energiaellátás nem áll helyre, akkor 1,3 százalékra lassulhat az ütem.

Ki állja a cechet?

Ki fog a zsebébe nyúlni, mikor egyébként is térdre kényszerült a gazdaság? Ennek megválaszolásában rejlik a COP31 egyik titka. Murat Kurum világossá tette, hiábavaló arra várni, hogy ekkora összegeket egyedül közpénzből elő lehetne teremteni. Ugyan különböző támogatási alapokat már a párizsi egyezménnyel életre hívtak, de ennél is többre van szükség. Egy olyan rendszerre, amely a pénzintézeteket és magánbefektetőket is bevonja a finanszírozásba. Magyarán: hogy a klímavédelembe megérje pénzt tenni, alacsony kockázattal, gyors megtérüléssel.

A török miniszter elárulta, a másik nagy probléma, hogy valójában hiányoznak a konkrét projektek. Hiába a hangzatos klímavédelmi megállapodások, és hiába akár a mögé tett pénz is, ha nincsenek megvalósítható beruházások. Ráadásul a károsanyag-kibocsátás arányaiban a fejlődő országokban nő a leggyorsabban: 2024-es adatok alapján Bolíviában 16,42 százalékkal, Üzbegisztánban 12 százalékkal, Vietnamban 10,26 százalékkal, hogy csak a kétszámjegyűeket vegyük sorra. Ezekben az államokban pedig nemcsak a pénzhiány a gond, de olykor a projektekkel is adósak maradnak.

Törökország igyekszik jó példát mutatni. Miközben bő húsz éve még szinte egyetlen napelem sem volt az országban, mára a teljes beépített kapacitás 59 százaléka megújulóból származik. Alparslan Bayraktar török energiaügyi miniszter számításai szerint csak náluk 80 milliárd dollárt kell fektetni 2035-ig az elektromos ellátás fejlesztésébe. A hosszú távú cél pedig, hogy 2053-ra teljesen karbonsemlegesek legyenek.

A közelgő COP31 céljai tehát, hogy elméletek és vállalások helyett a gyakorlatra és cselekvésre fókuszáljon, összekösse a magánbefektetőket a beruházásokkal, és oda vigye a pénzt, ahol igazán számít. Hogy a formálódó „antalyai egyezmény” új mérföldkő lesz, vagy legtöbb elődjéhez hasonlóan csak ígéret marad, valószínűleg csak egy évtized, és alighanem néhány új hőségrekord múlva derül ki.

A szerző az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány igazgató-helyettese.

(Borítókép:  A drónnal készült felvételen kiszáradt meder a Duna árterében a folyó rekord alacsony vízállásánál a szlovákiai Medve határában 2026. július 28-án. Fotó:  Krizsán Csaba / MTI)