Magányról. Bizalomról. Identitásról. Kreativitásról. Oktatásról. Kíváncsiságról. Kritikusan gondolkodni tudásról. Arról, hogy mit jelent embernek lenni egy olyan világban, ahol már nem mi vagyunk az egyetlen intelligencia, amellyel kapcsolatba kerülünk.

És talán ez volt számomra az egész beszélgetéssorozat legfontosabb üzenete.

Az AI-ról szóló diskurzus végre kezd kilépni abból az időszakból, amikor szinte kizárólag azt kérdeztük: mire képes az AI? Egyre inkább azt kérdezzük: mit tesz velünk az AI? Ez sokkal kényelmetlenebb kérdés. És végre van egy konferencia, ahol teret lehet adni ennek.

Eszköz vagy valami több?

Már az egyik első gondolat megmutatta, mennyire nincs még közmegegyezésünk arról sem, hogy tulajdonképpen mivel állunk szemben. Az egyik megközelítés szerint az AI egy eszköz. Egy rendkívül fejlett eszköz, de eszköz.

Keleti Arthur szerint „az AI nem eszköz, hanem egy új, nem emberi típusú intelligencia.”

Ez a különbség elsőre filozófiai szőrszálhasogatásnak tűnhet. Pedig egyáltalán nem az. Egy eszközt használunk. Egy intelligenciával viszont kapcsolatba kerülünk. Egy eszköznek feladatot adunk. Egy intelligens rendszernek egyre inkább célt.

Talán valahol itt húzódik a határ a mai AI agentek és az előttünk álló agentic AI világa között is: task helyett goal. Nem azt mondjuk meg részletesen, mit csináljon, hanem azt, hogy mit akarunk elérni. Én magam Nagy Gergelyel egyetértve kitartok amellett, hogy az AI csak egy eszköz, de kezd egyre gyanúsabb lenni, főleg azért is mert hiszem azt, „hogy az intelligencia nem csak arról készít modellt, amit tud, hanem arról is, amit nem tud” és egyre inkább ebbe az irányba fejlődik az AI. Erről már többször is vitáztunk hármasban Arthurral az ITBN konferenciákon, és idén is biztos, hogy fogunk, és talán egyszer én magam is másképpen fogok nyilatkozni erről.

És innentől az AI-dilemma valójában már nem is dilemma. Hanem multilemma.

Technológiai, etikai, gazdasági, társadalmi, pszichológiai és emberi kérdések egymásba fonódó rendszere.

Mi történik, ha az AI mindig tudja a választ?

Az egyik legerősebb gondolat számomra az oktatáshoz és a kognitív fejlődéshez kapcsolódott. Ha az AI minden „miért?” kérdésre azonnal válaszol, az első pillantásra fantasztikus. Csakhogy Dr. Unoka Zsolt szerint „éppen a válasz keresése közben tanulunk gondolkodni. A legmélyebb kognitív fejlődésünk sem feltétlenül absztrakt szellemi problémák megoldásával kezdődik.” Gyerekként megérintjük, szétszedjük, elejtjük, felépítjük, újra megpróbáljuk. A világ ellenáll nekünk, mi pedig megpróbáljuk megérteni.

Mi történik akkor, ha ezt az ellenállást eltüntetjük? Ha minden kérdésünkre azonnal érkezik egy jól megfogalmazott válasz? Talán ezért különösen fontos az a gondolat, hogy akkor kezdjük el igazán intenzíven használni az AI-t, amikor már kialakult bennünk a kritikai gondolkodás képessége.

Mert ha nem gondolkodsz, az AI szívesen gondolkodik helyetted. És ez egészen más, mint amikor veled együtt gondolkodik. A kettő között óriási a különbség.

A minta másolása többé nem gondolkodás

Az oktatás kapcsán egy másik kellemetlen felismerés is előkerült. Sokáig úgy mértük a tudást, hogy mennyire képes valaki megtanulni, reprodukálni és megfelelő helyzetben visszaadni egy mintát. Dolgozat. Esszé. Szakdolgozat. Vizsga.

Kovács Zsombor szerint a minták reprodukálásában a gép ma már elképesztően jó. A minta másolása régen gondolkodásnak számított. Ma már biztos, hogy nem számít annak. Ez pedig nem egyszerűen azt jelenti, hogy meg kell tiltani a ChatGPT használatát az iskolákban.

Éppen ellenkezőleg.

Azt jelenti, hogy újra kell gondolnunk, mit tekintünk tudásnak, és hogyan mérjük egy ember fejlődését. Talán egyre kevésbé konkrét tudást kell majd tanítanunk, és egyre inkább olyan képességeket, amelyek segítségével az ember képes gondolkodni, kérdezni, kételkedni, tanulni és újratanulni.

A délelőtt során két szó újra és újra visszatért. A Kreativitás. És még inkább, amiben én magam is hiszek: A Kíváncsiság. Talán ez utóbbi lesz az egyik legfontosabb emberi képesség az AI korában. Nem az, hogy mindenre tudjuk a választ. Hanem hogy akarjuk tudni, miért.

Ha az AI mindig azt mondja, amit hallani szeretnénk

A beszélgetések egy ponton sokkal személyesebb területre értek. Mi történik, amikor az AI már nem munkatárs vagy asszisztens, hanem beszélgetőtárs, coach, bizalmas? Segíthet-e az AI feloldani azt a magányt, amelyben egyre többen élünk? Nagy Gergely szerint valószínűleg igen. De éppen ebben rejlik a veszélye is.

Az emberi kapcsolatok egyik értéke ugyanis az, hogy a másik ember nem mindig azt mondja, amit hallani szeretnénk. Ellenáll. Vitatkozik. Nem ért egyet. Néha tükröt tart.

Az AI ezzel szemben rendkívül könnyen válhat olyan intelligenciává, amely tökéletesen alkalmazkodik hozzánk. Csakhogy nem mindig jó az, amilyenek vagyunk. És ha az AI-tól folyamatosan azt kapjuk vissza, amit hallani szeretnénk, könnyen lehet, hogy egyre kevésbé segít abban a sokkal fontosabb kérdésben: Milyennek kellene lennünk?

Még az önfeltárásunk tétje is megváltozhat. Egy másik embernek elmondani valamit magunkról kockázat. Bizalom kell hozzá. Sebezhetővé válunk. Ha ugyanezt egy mindig rendelkezésre álló, mindig türelmes gépnek mondjuk el, az önfeltárásnak egy idő után talán sem értéke, sem valódi tétje nem lesz. Kérdés, hogy bízhatunk-e az AI-ba?

A valóság értéke

Hasonló kérdés merült fel a kreatív tartalmakkal kapcsolatban is. Kánai András szerint hamarosan egyre nehezebb lesz megállapítani, hogy egy kép, film, hang, zene vagy akár egy ember digitális megjelenése valódi-e. De vajon számít? Ha egy zene megérint, számít-e, hogy ember vagy AI készítette? Ha egy film hatással van rám, kevésbé értékes attól, hogy részben vagy egészben generált? Erre most még hajlamosak vagyunk fekete-fehér választ adni. Pedig valószínűleg itt sem lesz ilyen egyszerű a helyzet.

Lehet, hogy éppen az AI által generált tartalom tömegessé válásával fog felértékelődni az ember által készített tartalom. Ahogy a kézzel készített tárgyak értékesebbé váltak az ipari tömegtermelés világában. Talán egyszer ugyanúgy odaírjuk majd egy zenére vagy képre: Human made és lehet, hogy nem az AI által gyártott termékre kell oda írni, hogy AI made. És ennek önmagában értéke lesz.

A kérdés ezért nem csak az, hogy meg tudjuk-e különböztetni a valódit a mesterségestől. Hanem az, hogy mit jelent majd számunkra a valóság, amikor technológiailag egyre nehezebb lesz bizonyítani, hogy valami valóban megtörtént arról nem beszélve, hogy mi van akkor, ha valaki a saját identitásunkkal él vissza? dr. Czirják-Nagy Ágota szerint ez is egy olyan kérdés, ami egyre fontosabbá kezd válni. Nemcsak magunkat kell megvédenünk attól, ahogyan az AI hat ránk, hanem azt is, ami egyedileg minket azonosít: az arcunkat, a hangunkat, a digitális identitásunkat kell megvédeni az AI-tól.

Kontroll vagy bizalom?

Frész Ferenc szerint „a kontrol elvesztése ott kezdődik amikor a modellek bármilyen ember által elvégzett feladatott el tudják majd végezni„. A modellek nem gondolkodnak, de kérdés, hogy bízhatunk-e bennük? Végül szinte minden gondolat ugyanoda vezetett vissza. A bizalom kérdéséhez. Kiben bízunk? A modellben? Abban a vállalatban, amely létrehozta? Abban, aki az adatokat adta? Mi egyáltalán az adat? Ingóság, ingatlan vagy mi? Abban, aki beállította a rendszer működésének kereteit? Vagy önmagunkban, hogy képesek vagyunk felismerni, amikor valami nincs rendben?

A technológia fejlődésével hajlamosak vagyunk egyre több kontrollmechanizmust építeni. Szabályokat. Guardraileket. Etikai elveket. Szabályozást. Ezek természetesen szükségesek. De egyre inkább azt gondolom, hogy nem az AI etikáját kell elsőként meghatároznunk. Az emberi etikai normáinkat kell újragondolnunk, figyelembe véve az AI létezését.

Mert végső soron továbbra is emberek döntik el, hogyan építjük, hogyan használjuk, milyen célokat adunk neki, és meddig engedjük el a kontrollt.

Ezért is fogalmazódott meg bennem korábban egy gondolat, amely ezen a délelőttön új értelmet kapott: „Trust in AI begins with trust in people.” Az AI-ba vetett bizalom az emberekbe vetett bizalommal kezdődik.

És mit kezdünk a felszabaduló idővel?

Talán azonban az egész délelőtt legfontosabb kérdése volt a legegyszerűbb. Ha az AI valóban átvesz tőlünk feladatokat, növeli a produktivitásunkat, gyorsabban ír, elemez, keres, programoz és alkot… mit kezdünk az így felszabaduló idővel? Még több munkát végzünk? Még több tartalmat gyártunk? Vagy még több AI-a gyártott tartalmat kezdünk elfogyasztani? Vagy visszakapunk valamit abból az időből, amelyben lehet gondolkodni, kíváncsinak lenni, beszélgetni, vitatkozni és alkotni?

Talán ez végül sokkal fontosabb kérdés lesz annál, hogy meddig jut el az AI intelligenciája. Mert miközben mindenki az Mesterséges Intelligencia fejlődését figyeli, nekünk legalább ilyen tudatosan kellene vigyáznunk a Természetes Intelligencia fejlődésére is. Kérdezni. Kételkedni. Kíváncsinak maradni. És mindenekelőtt: gondolkodni. Mert ha nem tesszük, lesz, aki megteszi helyettünk.

És talán ez a kérdés végső soron nem is az AI-ról szól, hanem rólunk. Arról, hogy milyen viszonyt alakítunk ki ezzel az új intelligenciával, és közben hogyan őrizzük meg a saját emberi minőségünket. Orosz Györgyi szerint „egy olyan csőbe vagyunk, amiből oldalt nincs kijárat és csak sodródunk előre”. Ezért a legnagyobb kockázat talán nem az, hogy az AI túl okos lesz, hanem hogy mi kényelmesedünk el. Hogy abbahagyjuk a kérdezést, a kételkedést, a gondolkodást és csak elkezdünk sodródni. És talán ezért most nemcsak az a feladatunk, hogy megtanuljuk használni az AI-t. Hanem az is, hogy újra megtanuljunk figyelni, kérdezni és jelen lenni. Ez a fajta emberi jelenlét talán értékesebb lesz, mint valaha.

És lehet, hogy a jövő egyik legfontosabb kérdése nem az lesz, hogy mire képes az AI, hanem az, hogy mi mire maradunk képesek mi emberek az AI mellett.

Georgiu Achilles a MOL Group Adat, AI & Innováció területének vezetője.