A Magyar-kormány néhány hónapja elegendő indokot szolgáltatott a lélekgyógyászoknak szakmai ismereteik bővítésére, kevesebbet mért azonban azoknak, akik a rendszerideológia lényegét, áthallásait, külföldi előzményeit mérik fel. Amit egyelőre látunk: a rendszer maga Magyar Péter, egy személyben. Akik felépítették ezt a projektet, kezdettől fogva létező modellek, kipróbált szisztémák szerint igazgatták a Tisza Pártot, és különféle okok miatt egyeduralkodót emeltek a tábor élére. Magyar Péter politikai kiművelésében, hatalmi keretrendszerének megrajzolásában két fontos tájékozódási irányt szabtak meg: a Tusk-féle lengyel globaloatlantizmust és Emmanuel Macron el nem kötelezett semmittevését.

A lengyel kapcsolat külön írás tárgya lehet, mi azonban a macroni példára vetünk egy pillantást. Magyar Péter rögtön kinevezése után, júniusban az Élysée-palotába utazott, ahol arról beszélt, hogy hazánknak és Franciaországnak „eminens közös érdekei” vannak, ami nem pusztán szellemi rokonságot, hanem tanítói-tanítványi viszonyt sejtetett a francia elnökkel.

Mit értett meg Magyar a macronizmusból?

Mindenekelőtt a személyes karizmának álcázott magamutogatás fontosságát, hogy tudniillik a külsőség és a látszat pompásan elfedi az emberi hiányosságokat. Megértette továbbá, hogy szakpolitikai, napi ügyekben, amelyekben gyors reakciók és határozott döntések szükségesek, a kivárás, az elfedés és a halasztás az ő módszere. A paksi ügy kezelése – használjuk mi is bátran a furcsa szót – eminensen bebizonyította, hogy az elitista sármőrködés, a közös szelfizés ezerszer fontosabb saját karrier­történetében az ügy szakmai megoldásánál.

Megértette továbbá a macronizmusból, hogy soha nem kötelezheti el magát egyetlen világnézet vagy ideológia mellett sem, inkább hintáztatja a valóságot, egyszer idekacsint, aztán pedig a másik irányba. Macron szocialista kormányban dolgozott miniszterként, néhány évvel később pedig szemrebbenés nélkül azt állította, hogy nem szocialista. A világbajnoki döntőn megjátszott izgalommal, a díszpáholy revütáncosaként alakította a francia hazafit, hogy aztán lelketlen és nihilista globalistaként szolgálja tovább a háttérerőket. Bár Macront rendre liberálisként határozzák meg az elemzők, 2015-ben ő azt vallotta magáról, hogy nem ultraliberális, nem jobb- vagy baloldali, azonban pártolja a kollektív szolidaritást (bármit is jelentsen, esetleg ne jelentsen ez). Olykor arra célozgat, hogy a baloldaliság nem áll messze tőle, de a progresszív jelszóval is kacérkodik, másfelől pedig konzervatív is bizonyos ügyekben. Vagyis: megfoghatatlan. Magyar Péter ennek a torzabb, Lajtán túli verzióját alakítja. Nála nem pusztán elitizmusának menetrendszerinti kisülései, de az állampolgári biztonság és az emberek tapasztalatai iránti teljes érzéketlenség a legszembetűnőbb. Vagyis macronizmus a felsőfokon: magányos násztánc a semmivel, könnyed pozőrködés, mindez azonban hallatlan agresszivitással és kíméletlenséggel megspékelve.
Magyar ugyanúgy kitartóan hazudik, ahogyan Macron: ha rajtakapják őket, azonnal továbblépnek, mintha mi sem történt volna. A hazugság nem eszköze, hanem az alapja politikájuknak, mindig, minden körülmények között hazudnak, hiszen alapok nélkül építkeztek, felelős államférfi létükre protesthangulatot szítanak, Macron az „elitisták” (jó kérdés persze, hogy nála tipikusabb elitista van-e Franciaországban), Magyar pedig az előző kormányzat ellen. Ennek a játszmának természetesen idő- és ízlésbeli korlátai is léteznek. Macron esetében kifulladt a közérdeklődés, Magyar még útja elején jár, de aligha képes huzamos ideig visszafelé mutogatni. Mindenesetre amikor Magyar Péter a Gyurcsány- és az Orbán-korszak egyidejű meghaladásról beszél, hajszálpontosan a Macron-receptet alkalmazza, magát pedig a 2017-es macroni „egyszerre jobboldali és egyszerre baloldali” szerepben mutatja fel.

Rendkívül feltűnő hasonlóság továbbá, ahogyan Magyar igyekszik közvetlenül kommunikálni a választókkal, a hatást pedig modern, digitális kampányeszközökkel, valamint a világhálós közösségi tér maximális kihasználásával erősíti fel. Ezt kétségtelenül Macrontól lesték el segítői, megértették, hogy nem a gyűlés, demonstráció nagysága, hanem a jelenlét számít. Ha pedig a jelenlét nem meggyőző, akkor úgy kell torzítani, felnagyítani különféle hatáselemekkel, hogy a világhálón odakapcsolódó választó erőt és támogatottságot érezzen. Ha valamiben, ebben a látványos szemfényvesztésben a Tisza valóban megértette az idők szavát, és már akkor lekörözte a Fideszt, amikor ott még veszélyként sem érzékelték Magyar Péter fellépését.

Együtt és egymásért a rosszban is: amire Magyarnak nagyon figyelnie kellene, abban is Macront mutatja a példát. Az En Marche (később Renaissance) 2017-ben ugyanúgy szétrobbantotta a hagyományos pártrendszert, ahogyan idén áprilisban a Tisza Párt. Jelenleg a Renais­sance tagja egy többpárti, liberális kényszerkoalíciónak, támogatottságuk húsz százalék körüli, de már nem tényezők. 2024-es összeomlásuk (ekkor 14,5 százalékot szereztek az EP-választáson) után Le Penék valósággal átgyalogoltak rajtuk, egyszerűen azért, mert a francia jobboldal beágyazottabb és érvényes válaszokat ad Macron tabutémáira, a bevándorlásra, a woke-ügyekre, a családok felbomlasztására, a globalizmus előidézte problémák sokaságára. Másrészt Macront belső ellenzéke is megroppantotta, a többpárti koalícióban és saját mozgalmában egyaránt komoly vetélytársai akadtak. Nem használt megítélésének számtalan magánéleti botránya sem, ezek sorában feleségével folytatott pofozkodós-vitatkozós repülőtéri kalandja rontotta legjobban a megítélését. Magyar Péternek tehát egy időben kell majd figyelnie a jobboldali ellenfél visszatérésére, saját lázadóira, rossz magánemberi hajlamaira, és akkor a világgazdasági nyomásról, kitettségről, valamint a sokasodó belpolitikai problémákról, megoldandó ügyekről, válsághelyzetekről még nem is beszéltünk.

Nagy csata várható, de a macroni példa alapján úgy véljük, az összeomlás hamarabb bekövetkezhet, mint sokan várják. A keleti Macron hanyatlása máris megkezdődött, bár ez a körülmény egyelőre mérhetetlen, sokak számára láthatatlan. Mi is csak azért szóltunk, hogy amikor a rezsim majd váratlanul összeomlik, ne higgyük, hogy a fecsegő felszín egy pillanatra is elfedte a mélység titkait.