Mondják, a hírlapírót a közélet kálváriái éltetik. Tévedés. Ha akadnak is kivételek, a fejét írásra adó embert nem a politika sodorta az írógép, a klaviatúra elé. A hír, az újságcsinálás alappillére kapcsol össze bennünket; csak hát akkor is írnunk kell, ha az a hír épp a politika híre. Tartósan borús időkben, mint amilyen a mostani, a szépíró is haditudósítóvá kényszerül. Hisz háborúban hallgatnak a múzsák. Ám, ha szignálja is a szerző a csaták híradásait, nem biztos, hogy kedvét leli bennük. Sőt, biztosan nem.

Most, a világi zavarodottság e torz éveiben valóban megkérgesedett a hangunk, nem vitás. Rossz társaságba keveredett a hírlapírói pálya, és ez senkinek sem jó.

Vajon mit rontottunk el? Vagy talán a nagyvilág a hibás, amely már réges-régen túllépte a megengedett sebességet, s elragadt magával mindent, mindenkit? Néha hosszan elmerengek, vajon ebben az egymásnak ugrasztott, agyonpolitizált világban el tudnánk-e még beszélgetni egymással mindenféle mesterkélt tabufékek nélkül? Miért ne tudnánk? Még csak az sem kell, hogy elfogadd a másikat, már azzal több leszel, ha meghallgatod. Attól, hogy ő úgy látja a világot, én meg így, még összeérhet a vállunk. A nehéz idők összehozzák az embereket. Talán úgy kellene csinálnunk, ahogyan jó Mikszáth Kálmán, aki a T. Ház című újságrovatában hol humorral, hol finom iróniával alkalmazta a keleti bölcsek életfilozófiáját. Tőle tudjuk, „Ha nagyon bele vagy keveredve valamibe, hátrálj ki belőle, nézd az egészet kívülről, messzebbről, akkor leszel hiteles”. 

Tartok tőle, az olvasókat sem érdeklik igazán a politikusok és az ő botrányaik, ahogyan bennünket, újságírók sem. Elegük van belőlük és zavaros dolgaikból. A kétkezi olvasó emberre szabott szelíd olvasmányokat szeretne látni az újságban, olyanokat, mint régen, a jámbor ántivilágban. Megjegyzem, magam is szívesebben írok a mindennapok szelíd folyásáról, mint az utálatos politikáról, az egymásnak feszülő, bősz nagyokosok acsarkodásairól. Egy megindító kutyatörténet százszorta jobban inspirál, mint bármekkora leleplező sztori. Az ember a békességre szomjazik. („Sokszor elgondolkodtam már azon, főként olyankor, amikor sehogyan sem sikerült egy-egy gondolatnak a megfelelő formáját megtalálnom, hogy miféle fajta korban élek is én. Minek a kora ez? Nem az irodalomé, az bizonyos” – ezt nem én írtam, hanem még jó Csurka István.)

Helyét keresi az író és az olvasó. Illetve dehogy keresi! Nagyon is tudja, hol a helye. Önnön lelkébe bújik, a múlton mereng, újraolvas egy történelmi regényt, Bibliát lapoz, idézetek után kutat. Más inkább a tapintható valóságról szeretne olvasni, önmagáról, szeretteiről, vágyairól. Békére szomjazik. Visszalassuló, élhetőbb életet kér minden porcikánk. Valamennyien így vagyunk ezzel, ha nem mondjuk is ki. Mert mindnyájan foglyai vagyunk ennek a lármás, űzött, tekervényes világnak.

A gyorsuló világ a hibás, amely már réges-régen túllépte a megengedett sebességet, az ragad magával mindent és mindenkit. Visszalassuló, élhetőbb életet kér minden porcikánk, csakhogy mindnyájan foglyai vagyunk ennek a követhetetlen, robogó jelennek, ahonnan kiszállni, ha csak percekre is, visszatérni a nyugalmasabb múltba, lehetetlen. Hiába kíván csendes, megélhető életet valamennyi porcikánk.

Szeptember végén pár napra Koltóra utazom. Ahol még nyílnak a völgyben a kerti virágok. 

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels.com)