Nem kell zsarnok nekünk!

Ha a negyvennyolcas szabadságharc után bitón végzi, neve ismertebb lenne. Nem rajta, a 160 esztendeje elhunyt Czuczor Gergelyen múlott, hogy sorsa másként alakult – az Akadémia közbenjárása mentette meg a kivételes pap-költő életét. Azét az emberét, akinek költeményei „Petőfi-hőfokon” égtek. Riadó című verse (1848) már önmagában elég lett volna, hogy Haynau halállistájára kerüljön: „Nem kell zsarnok nekünk! csatára magyarok, / Fejére vészhalál, ki reánk agyarog. / Ki rabbilincseket s igát kohol nekünk / Mi sárgafekete lelkébe tőrt verünk.”

Az „életre ítélt” Czuczorról – Jedlik Ányos természettudós unokatestvéréről – méltatlanul keveset tudunk. Szinte csak annyit, paraszti sorból került a papi pályára, majd innen indulva lett tanító, jeles nyelvművelő, ünnepelt költő. Már fiatalon kitűnően beszélt – és tanított – németül, szlovákul, latinul, görögül; verseiben mesterien használta a magyart, még arra is ráérzett, hogyan lehet anyanyelvét antik formában megszólaltatni. (Nevéhez fűződik a hatkötetes A magyar nyelv szótára is, melyet „Czuczor–Fogarasi” néven emlegetnek – halála után Fogarasi János fejezte be.)

Az egyház nem nézte jó szemmel markáns költészetét, világias életmódját, büntetésből vidéki tanításra rendelte; miközben a hatalom elkobozta frissen megjelent, a nemzeti öntudatot hirdető verseit. Ám ez csak olaj volt a tűzre, költészete ettől csak radikálisabbá lett. Amikor kitört a forradalom, nyomban mellé állt, sőt az elsők közé…

1849-ben írt Ítélőszék előtt című verséhez nem kell kommentár:

„Hogy hazámat ne szeressem,/A bitorlót meg ne vessem:/ Hatalom nem teheti!/ Hogy hazámat megtagadjam,/ Megvetés jelét hogy adjam:/ Azt se követelheti!/ Főbe lőhet, nyakaztathat,/ Bitófára fölakaszthat,/ Most erősebb, tegye meg!/ De az érzelem honában,/ Keblem titkos templomában:/ Én urat nem ismerek!”

Borítókép: Czuczor Gergely (Fotó: Wikipédia)

További tartalom Önnek