KülföldSzerző: magyarnemzet 5 napja 4 percnyi olvasás
Tömegek búcsúztatták Belgrádban a háborús bűnöst.
Ha valaki manapság Szarajevóba utazik, érdemes felülnie arra a felvonóra, amely a város fölé emelt kilátóhegyre viszi a turistákat. A bosnyák főváros csodaszép, romantikus, illatos, egy színes szalag a völgyben, jellegzetes fehér foltokkal minden városnegyedben. Azok a foltok: temetők. Három éven át lőtték nehézfegyverekkel Szarajevót a szerb hadsereg alakulatai, ott ütve tábort, ahonnan a turista most körbepillant. Valaha minden egyes hegycsúcsról pusztító tűz áradt a lenti utcákra. Aki pedig mindezt megvalósította és irányította, az Ratko Mladics volt.
Szarajevó a kilencvenes évek elején még jugoszláv regionális központ volt, amely 1984-ben még téli olimpiát is rendezett – a nem igazán gazdag Bosznia-Hercegovina igencsak büszkén feszített a tagköztársaságok sorában. Akkoriban az etnikai megoszlás még nem volt különösebben előtérben, bár a hamu alatt izzott a parázs.
De belobbanni nem engedték a hatóságok, egy kommunista diktatúrában szinte mindenki egyenlően el volt nyomva, és különben is, a vörös tan szerint nemzetközivé lesz holnapra a világ.
De ma, a háború előtt azért az emberek között ez számított. A világméretű változások, a vörös csillag lehullása azonnal előhozta az indulatokat, a délszláv térségben borzasztó folyamatok indultak el, Zágráb háborús központtá vált, Belgrád erőnek erejével próbált egyszerre szerb nacionalistát és pártatlan jugoszlávot játszani, Bosznia pedig az a terület volt, ahol mindenki egyszerre élt. Kicsi, de túlzsúfolt, balkáni, de civilizált, modern és egyben muszlim-török, a főutca két oldalán kommunista panelházak sorával. A szerb hadsereg egy hét alatt végigpusztította a jelenlegi horvát határtól Dobojig húzódó szakaszt, ott ma sem könnyű élő emberrel találkozni.
Szarajevót viszont meg akarták szerezni, ám az ott élő nem szerb emberekre nem volt szükségük.
Ratko Mladics boszniai szerb származású volt, korábban a szerb néphadseregben szolgált, majd a háborúban az újonnan felállított Boszniai Szerb Köztársaság hadseregének lett az egyik parancsnoka. Szarajevó ostroma 1992-től 1995-ig, a daytoni megállapodásig tartott, a félmilliós város lélekszáma nagyjából 350 ezresre csökkent, az etnikai határok pedig megszilárdultak. Az ostrom előtt Szarajevó lakosságának körülbelül harmada volt szerb, ma ez tíz százalék, akik külön lakónegyedekben élnek.
Pedig valaha, a háború előtt Szarajevó arról volt híres, hogy nem számított a származás, úgyis egy nyelven beszél mindenki.
A háborúban sem hitt igazán senki, az ostromot úgy csinálták végig, hogy a legendás villamosjárat nagyjából tartotta a menetrendet, az emberek fel is szálltak, pedig a mesterlövészek folyamatosan veszélyt jelentettek mindenkire. A háború végén, a megállapodás aláírása előtt is még agyonlőttek egy kisgyereket valamelyik toronyházból, amikor az édesanyjával várt a zebránál.
A háború előhozta mindenkiből a legrosszabbat, Ratko Mladics pedig kitűnt ebben társai közül is, ugyanis ő adta a parancsokat a vérengzésekre. A srebrenicai mészárlás – amely során nyolcezernél is több férfit és fiatal fiút öltek meg szerb csapatok – egyértelműen az ő számlájára írandó, nem feledve azért az ENSZ békefenntartóinak a felelősségét sem, akik, szintén úgy tűnik, nem hittek a háborúban. A holland kéksisakosok vagy túlságosan féltek a szerb csapatoktól, vagy azt gondolták, ez nem háború, hanem kedves nézeteltérés, mindenesetre a védelmükre bízott bosnyák lakosságot kiszolgáltatták Mladics embereinek.
A vérengzés egyike volt azon ügyeknek, amelyek kapcsán konkrétan perbe tudták fogni a volt hadseregtábornokot a hágai Nemzetközi Törvényszéken, és amelyért 2017-ben végül is életfogytiglani börtönre ítélték.
Ez persze semmit nem segít már azoknak, akiket belőttek a tömegsírokba, és az is valószínűtlen, hogy Mladics újra elkövetné ezeket a gyászos tetteket, ha kiszabadult volna. De valami elégtételnek kellett volna lennie, amely nem jött el Mladics esetében. A szerb utca népe ugyanis nem feltétlenül úgy gondol Ratko Mladicsra, mint Szarajevó vagy akár Budapest átlagembere. A háború vérzivatarában sokan azt a nyolcezer embert potenciális katonának látták, akiket „semlegesíteni” kellett, mivel ellenkező esetben rájuk fognak támadni. Csakhogy a háborúnak is vannak írott és íratlan szabályai, ezek pedig nem engedik a fegyvertelen, sokszor fiatalkorú „potenciális katonák” kivégzését.
A szerbek a boszniai háborúban szinte mindent elveszítettek. Az egykor Belgrádból irányított Jugoszláviát, a tőlük félő és velük jól-rosszul együttműködő különböző délszláv nemzeteket, a szerb többségű, Szerbián kívül található területeket, a gazdasági potenciált, még a futballt is. De ezzel együtt a világ szimpátiáját is elveszítették, pontosan az olyan katonai vezetők miatt, mint Ratko Mladics, így amikor 1999-ben a NATO bombázni kezdte Szerbiát, szinte senki sem törődött a szerbekkel vagy azzal, hogy az a támadássorozat igazságos volt-e.
A háborús és erkölcsi vereség pedig dacot szült.
Most, Mladics halálakor a boszniai Szerb Köztársaság vezetése méltatta a volt tábornokot, a szerb elnök állami temetést tervez neki, a Crvena zvezda szurkolói pedig transzparenseken éltették a „szerb hazafi” tetteit, amiért az UEFA vizsgálatot is kezdett.
Azért tudjuk, hogy a boszniai utcákon a szerbek szerbebbek az otthoniaknál, ahogy a horvátok is horvátabbak
– mondta lapunk kérdésére Nikowitz-Holló Márton. A Magyar Külügyi Intézet vezető kutatója rámutatott: a jelenlegi Bosznia-Hercegovina életképtelen állam, amelynek létrehozása arra volt megfelelő, hogy a háború befejeződjön, de hosszú távon nem jelent megoldást. Ahogy a háborút követő jóvátétel is elmaradt, a szerbek dacosabbak, a horvátok elégedetlenebbek, mint valaha, a bosnyákok pedig nem saját országuktól várják a segítséget, hanem külföldről, az iszlám testvériségtől. Mladics halálára reagálva a zágrábi veteránügyi minisztérium jelezte, bánja, hogy a háborús és emberiesség elleni bűnökért elítélt volt katonát soha nem tették felelőssé a skabrnjai mészárlásért, amely a horvát függetlenségi háború idején történt.
A szerbek számára máig sérelmes, hogy a horvát tábornokokat, Ante Gotovinát és Mladen Markacot nem ítélte el a nemzetközi törvényszék. Inkább úgy tekintenek erre, mint egy szerbek elleni bíróságra
– mondta Nikowitz-Holló Márton, aki szerint Hága hatékonysága épp az ilyen ügyek miatt is rendkívül kérdéses. Ratko Mladics emlékezete így minden vizsgálat és bírósági döntés ellenére is kettős marad, mivel Bosznia-Hercegovina rövid és véres múltja, törékeny jelene és kilátástalan jövője nem teszi lehetővé, hogy egyetlen igazságot fogadjanak el az ott élők.
Borítókép: Mesterlövész miatt görnyedve járó szarajevóiak az ostrom idején (Fotó: Chris Helgren)
Napi