A Kolon-tó több mint húszezer éve vizes élőhelyként része a térségnek, 2026-ra azonban teljesen kiszáradt. A jégkorszak után a medret különböző arányban borították zárt nádasok és nyílt vízfelületek, ám a természetes vízviszonyokat az elmúlt évszázadokban egyre több emberi beavatkozás változtatta meg írja a BAON. 

A változások már a 19. század végén elkezdődtek

• 1895-ben megépült a Kecskemét–Fülöpszállási vasútvonal, amely miatt megszűnni kezdett a Kolon-tó felszíni kapcsolata az északi területek nagy vizes élőhelyeivel.
• Ezt tovább erősítette az 1930-ban megépített Kecskemét–Dunaföldvári főút.
• A legnagyobb csapást azonban az 1927–28-ban megépített lecsapoló csatorna jelentette. Ez a tavat a Duna-völgyi-főcsatornával kötötte össze, és a víz elvezetése miatt a Kolon-tó majdnem teljesen kiszáradt. A beavatkozás a környező művelt területekre is súlyos negatív hatással volt. 

Később a szakemberek több alkalommal is megpróbálták részben helyreállítani a Kolon-tó korábbi állapotát

• 1989–1990-ben egy 6,3 hektáros, 1,4 méter mély nyílt vízfelületet alakítottak ki.
• 2010-ben tizenkét kisebb, csatornákkal összekötött tavacskát hoztak létre.
• 2011 és 2013 között egy újabb, mintegy 20 hektáros, szigetekkel tagolt nyílt vízfelületet kotortak ki a záródott nádasok helyén.

A kotrásoknak az is előnye volt, hogy csökkentették a párolgási veszteséget, mivel a nyílt vízfelületről kevesebb víz párolog el, mint a sűrű mocsári növényzettel borított területekről.

2020 előtt még egészen más kép fogadta a látogatókat

A csapadékosabb, jó vízállású években a több millió köbméteres tárolókapacitású tómeder mintegy 5,5 kilométer hosszú és 1,5–2,5 kilométer széles részét víz borította.

2020 után azonban már gyakorlatilag csak a Nagy-víz és az Öreg-víz kikotort medreiben maradt meg állandó vízborítás.

2025-ben már tavasszal sem volt víz a nádas alatt, csak a korábbi kotrásokban maradt valamennyi. 2026-ban pedig elérkezett a legrosszabb: a nyílt vízfelületek kialakítására korábban elvégzett élőhely-rehabilitációk is kiszáradtak.

A mintegy 1200–1400 hektáros vizes élőhely főként nádasból, mocsárból és lápos területekből áll. Bár a korábbi lecsapoló csatorna zsilipjét már évtizedekkel ezelőtt lezárták, hogy megakadályozzák a víz elvezetését, ez mára már nem volt elegendő a kiszáradás megállításához.