BulvárSzerző: blikk 5 napja 8 percnyi olvasás
Ötvenéves lett Bagi Iván, akinek a kerek évforduló egyszerre jelent számvetést és új kezdetet. Az elmúlt időszakban a magánéletében és a pályáján is fontos változások történtek: a Karinthy-gyűrűs humorista új szerelemre talált, bátyjával pedig hosszabb, nehezebb időszak után ismét közeledni kezdtek egymáshoz. A közmédiától való távozása után új szakmai utak nyílhatnak előtte – ő pedig ötvenévesen sem készül lassítani.
– Nem mindennap tölti be az ember az ötvenet. Hogyan ünnepli a jubileumot?
– Nem készülök nagy, látványos ünnepségre. Talán azért sem, mert az ember egy idő után rájön: nem feltétlenül a vendégek száma vagy a torta mérete tesz emlékezetessé egy születésnapot. Szűk körben ünneplünk, a barátnőm készül egy kisebb meglepetéssel, és talán néhány napra el is utazunk valamikor a jövőben. Ami különösen sokat jelent, hogy váratlanul a bátyám is megkeresett: szeretne találkozni velem a születésnapom alkalmából. Nem volt mindig felhőtlen a kapcsolatunk, az utóbbi időben különösen nem, ezért ennek most nagyon örülök. Régóta vágytam arra, hogy vele is megélhessem ezt a napot. Talán ez lesz az egyik legszebb ajándék számomra.
– Ha már említette a barátnőjét: amennyiben jol tudom, egy évvel ezelőtt még egy másik kapcsolatáról beszélt. Mi változott azóta a magánéletében?
– Anettel, akiről korábban beszéltem, tavaly ősszel lezártuk a kapcsolatunkat. Több mint három évet töltöttünk együtt, és ma is nagy szeretettel gondolok rá. Kedves ember és nagyszerű anya, de az igazat megvallva az életünk végül nem tudott igazán összekapcsolódni. A munkája, a gyerekei és az én életem mellett nagyon kevés időnk jutott egymásra, így az összeköltözésig sem sikerült eljutnunk. Ráadásul azt sem mondhatom, hogy passzoltunk volna egymáshoz. Egy idő után be kellett látnunk, hogy a kapcsolatunk nem halad tovább. Békésen váltunk el, és őszintén remélem, hogy benne is inkább a jó emlékek maradtak meg.
– Azóta új kapcsolat kezdődött az életében?
– Igen. A jelenlegi párommal nagyjából február óta vagyunk együtt. Ő nem közszereplő, ezért nem szeretnék sokat mesélni róla. Annyit azért elmondhatok, hogy hogy habár nem élünk együtt, de ez egy kimondottan boldog időszak számomra. Ötvenévesen az ember talán már nem a nagy gesztusokat keresi, hanem azt, hogy valaki mellett nyugodtan önmaga lehessen. Nekem most ez a legfontosabb.
– A magánélete tehát új fejezethez érkezett. Mi történik közben a pályáján?
– Idén nyáron lejárt a szerződésem a közmédiánál, de ezt nem végállomásként élem meg. Inkább úgy érzem, hogy egy korszak lezárult, és most több irányba is elindulhatok. Olivérrel vannak közös terveink, több elképzelésről is egyeztetünk, és biztos vagyok benne, hogy fogunk még együtt dolgozni. A kérdés inkább az, hogy hol és milyen formában.
Közben persze a saját projektjeimet is folytatom. A "Premier után" című műsort a menedzseremmel, Duhonyi Józseffel készítem, és szeretném továbbvinni a Sétatörténelem című internetes sorozatot is. Emellett készül a novelláskötetem., amely első sorban rövid szépprózákat tartalmaz majd. Vagyis miközben bizonyos ajtók bezárultak mögöttem, több új is kinyílt előttem. Ötvenévesen az ember már nem feltétlenül ugyanoda akar visszajutni, ahonnan elindult. Néha éppen az a feladat, hogy bátran továbblépjen.
– És ha jól tudom, gőzerővel készül az önéletrajzi könyve is. Mikorra várható?
– Ha minden a tervek szerint alakul, az év végén jelenik meg, Bagi Iván 50 plusz címmel. A könyvet Gauland Ágnes írja, akivel nagyon szoros együttműködésben dolgozunk rajta. Ő beszélget velem, kutatja és rendszerezi az életem különböző korszakait, és tulajdonképpen az ő szemén, kérdésein és írói munkáján keresztül áll össze a történetem. Nekem ez azért is izgalmas, mert így nem egy hagyományos önéletrajz készül, amelyben az ember utólag elmeséli és óhatatlanul valamennyire ki is színezi a saját múltját. Ágnes kívülről néz rám, és sokszor olyan dolgokra is rákérdez, amelyek fölött én talán már rég átsiklottam volna.
A könyvben beszélgetések, fényképek, dokumentumok és mások visszaemlékezései is helyet kapnak. Engem különösen érdekel, hogy vajon ugyanúgy emlékszünk-e az életünkre, ahogyan az valóban megtörtént, vagy az évek során mindannyian létrehozunk magunkban egy saját alternatív történetet.
A kötetnek lesz egy erőteljes pszichológiai rétege is. Szó lesz arról, milyen megküzdési stratégiákat alakítottam ki az évek során, hogyan próbáltam együtt élni a veszteségeimmel és a nehezebb gyerekkori élményeimmel. Ágnessel abban kezdettől fogva egyetértettünk, hogy sem megszépíteni, sem fölöslegesen dramatizálni nem szeretnénk a múltamat. Sokkal inkább megérteni. Talán éppen attól lehet személyes ez a könyv, hogy nem valamiféle hőstörténetet akarunk létrehozni. Ha pedig az olvasó közben valamiben a saját életére ismer, akkor ez a történet már nemcsak rólam szól.
– Az ötvenről mégis úgy beszél, mintha kissé nehezen barátkozna meg vele.
– Kissé? Inkább kifejezetten nehezen. (nevet) Mondhatnám, hogy a kor csak egy szám, de ezt a számot én most valahogy feltűnően soknak érzem. Az ember ilyenkor különböző fogadalmakat tesz, amelyek egy részét aztán elegánsan elfelejti, de én azért még nem mondtam le erről a műfajról.
A fogyás például hosszú ideje visszatérő küzdelem az életemben. Voltak időszakok, amikor sikerült sokat leadnom, aztán újra visszajött néhány kiló, és ilyenkor az embernek nemcsak a testével, hanem saját magával is újra meg kell küzdenie. Kívülről egyszerűnek tűnik: kevesebbet kell enni, többet mozogni. A valóságban a dolog ennél sokkal nehezebb. Fegyelem, türelem és rengeteg újrakezdés kell hozzá, és nekem ez őszintén szólva nagyon nehezen megy.
Az ötven ugyanakkor óhatatlanul szembesít az idő múlásával. Most már némi nyelvi leleményre volna szükség ahhoz, hogy fiatalemberként hivatkozzam magamra. (nevet) De talán nem is az a legfontosabb, hogy minek nevezzük magunkat, hanem hogy mit kezdünk azzal az idővel, ami még előttünk áll. Az idősödés gondolata rengeteg félelmet ébreszt bennem, különösen a magánytól tartok, attól, hogy egyszer egyedül maradok. Bár a párommal boldogok vagyunk, ez a szorongató érzés is ott van bennem. Ezért próbálom jobban megbecsülni a kapcsolatokat, a munkát és azokat az embereket, akik valóban fontosak nekem.
– Ötvenévesen még rengeteg minden állhat az ember előtt. A családalapítás, a gyerekvállalás soha nem foglalkoztatta?
– Foglalkoztatott, csak bennem ez mindig több kérdéssel járt, mint bizonyossággal. A gyerekvállalást soha nem tudtam könnyedén elképzelni, mert számomra ez a legnagyobb felelősségek egyike. A saját gyerekkorom tapasztalatai miatt különösen érzékeny vagyok erre. Sokszor megfordult bennem a kérdés: vajon képes lennék-e megadni egy gyereknek azt a biztonságot, amely nekem nem mindig adatott meg?
Ötvenévesen azonban már azt is másképp látom, mit jelent családot alapítani. Nem biztos, hogy mindenkinek ugyanaz az útja, és nem feltétlenül egyetlen forgatókönyv szerint lehet teljes életet élni.
Ha valamire megtanított ez az ötven év, akkor arra, hogy az élet ritkán alakul úgy, ahogyan fiatalon elképzeljük. De ettől még nem lesz jelentéktelenebb vagy szegényebb. Sőt, néha éppen a váratlan fordulatok visznek közelebb ahhoz, akik valójában vagyunk. Én most nem lezárásként tekintek az ötvenre, hanem egy olyan pontra, ahonnan tisztábban látom, honnan jöttem, és bátrabban indulok tovább, közelebb kerülve önmagamhoz.