Nem minden interjúszituáció szüli meg a pillanatot, de minden interjú elkészül valahogy. Van,  hogy az ember napokon át képzel el egy jól sikerült beszélgetést, melytől nagy, nagyobb, sőt hatalmas mondatokat remél a beszélgetőpartnerétől, aki sokkal gyakrabban szelídül interjúalannyá, mintsem megengedne valamiféle lelki kapcsolódást. Aztán nagy ritkán, vagy ahogy a beszélgetés kezdeményezője halad előre korban, tapasztalatban, s talán bölcsességben, egyre gyakrabban születik meg a pillanat. A pillanat – és itt hadd váltsak személyesre –, amelytől mindketten tudjuk, hogy bejutottam a maga köré húzott fal mögé, de legalábbis belátok egy, a falon felejtett repedésen. Ebben a pillanatban elkezdődik a tánc. A szavaké... Bodrogi Gyulát hol könnyű, hol nehezebb „táncba vinni”. Hiszen 92 éves és bár a lelke örök fiatal maradt, néha a teste mondja meg, éppen milyen hangulatban van. Miközben szerveztük ezt a hosszabb beszélgetést, napok teltek el, időpontot keresve. Többször beszéltünk telefonon hol ezért, hol azért. Eközben Bodrogi Gyula mindvégig kedélyesen, már-már csevegő modorban intézte hozzám rövid mondandóit. Ezzel pedig előre jelezte, elhiszi az állításomat, akad olyan kérdés, amit sok évtizedes pályája során még egyszer sem tettek fel neki. Vagy ha igen, akkor nem volt még rá valódi válasza…