EgyébSzerző: index 6 napja 12 percnyi olvasás
A munkásőrség egykori központja helyén jelenleg építési gödör tátong.
A Gellért-hegy nyugati lejtőjén tátong egy üres építési gödör, amire a politika rendszeresen rásütötte a bélyegét. A szocializmus idején Spiró Éva és Pázmándi Margit kényszerű megbízásból tervezte meg a Munkásőrség központját, annak bontása után Ferencz Marcel álmodott ide nagyszabású oktatási palotát, amelynek megvalósulása bizonytalan.
„Az épület a Gellért-hegy városképi szempontból exponált pontján fekszik. Amikor a megbízást 1981-ben megkaptam, két lehetőség között választhattam: vagy másnak adom tovább a megbízást, és a társasházaktól »elszlömösödött« hegyoldalra újabb épületeket nem tervezek, vagy vállalom a feladatot, ami a kevésbé népszerű, nehezebb, sok támadást involváló – de úgy érzem –, becsületesebb megoldás” – kezdte V. Pázmándi Margit a Gellért-hely oldalában megépült, óvatosan csak „irodaháznak” titulált épületének ismertetését a Magyar Építőművészet hasábjain 1986-ban. Szűk évtizeddel és egy rendszerváltással később egy életútját összegző beszélgetésben hasonlóan tekintett vissza sokak által vitatott épületére:
A Munkásőrség Országos Parancsnokságához úgy jutottam, hogy akinél előzőleg volt ez a megbízás, másfél évig nem haladt vele előre, mire a Megbízó megdühödött és a 43. sz. ÁÉV- vel házgyári toronyházat terveztetett. És ez aztán oda biztos, hogy nem illett volna. Akkor úgy éreztem, hogy becsületbeli dolog, hogy elvállaljam és megcsináljam. Azt hiszem, ez a ház is úgy ül ott a Somlói úton, mintha mindig ott lett volna. Később újra megkerestek.
Az utókor és az épület bontásáért – sikeresen – kardoskodók előszeretettel rántották elő a tervezőnő óvatos mentegetőzését, ezzel is alátámasztva a komplexum eltüntetésének jogosultságát. A méretes és roppant értékes saroktelken korábban álló két, a maga módján markáns tömb túlélésének esélyét nem segítette leromlott műszaki állapotuk, rossz történelmi-politikai konnotációik és a korszak építészetével szemben megjelent negatív közvélekedés sem. Ez utóbbi két megközelítéssel az Építészfórum többször, több formában is foglalkozott, mire az 1970-es és 1980-as években felhúzott épületkettős, a Virtuális leletmentésnek köszönhetően digitálisan fennmaradva, lassan a feledés homályába merült.
A Gellért-hegy nyugati lankáinak ezen szegletében, az Alsóhegy utca és a Somlói út kereszteződésében kirajzolódó, szabálytalan körvonalú, nagy kiterjedésű és erőteljesen lejtő telek sokáig érintetlen maradhatott, elkerülte a hegy intenzív beépítésének hulláma. A Gellért-hegy a Budai-hegység egyik legalacsonyabb, igazából leginkább dombnak nevezhető kitüremkedése, amely a Dunával való szoros kapcsolata miatt vált drámai hatású városképi elemmé. Míg a Buda belseje felé néző oldala eleve is barátságos volt,
keleti, sziklás, vad oldalát az útépítések miatt mesterségesen meg kellett bontani.
A hegy – amelyet a Duna jobbparti településére utalva a 15. századig Pest-hegynek neveztek – környéke a kedvező földrajzi adottságok miatt már évezredek óta, az újkőkor idejétől kezdve lakott volt; a régészek réz-, bronz és vaskorszakból származó emlékeket is találtak a területen. A hegy tetején a török időszakban fellegvár épült, majd 1813-ben ezt egy csillagda egészítette ki, amely az 1848-49-es szabadságharc és forradalom idején megsemmisült. 1850 és 1854 között egy tervezett budai erődláncolat első és végül egyetlen elkészült elemeként jött létre a ma ismert Citadella, amely története során nem sok katonai jelentőséggel bírt.
A déli és nyugati, jó adottságú, napos lankákon már a 13. század óta szőlőligetek és gyümölcskertek alakultak ki – ezek jellemezték szinte az egész hegyet egészen a 19. század végi filoxéra járványig, amely egycsapásra véget vetett az idillikus gazdálkodásnak. A szőlőültetvények kényszerű kiirtása után kezdődött el a hegy felparcellázása, építési telkek és méretes parkok kijelölése: megindult a város első villanegyedének kialakulása.
Az 1944-ben készült légifelvételen is jól kivehető, hogy a nyugati oldalon, az ominózus útkereszteződés által közrefogott területen a – korábbi térképeken is ábrázolt – kiparcellázások ellenére beépítés nem történt. A telek az 1970-es években már a Fővárosi Tanács birtokában volt, ekkor jelölték ki, hogy az 1957-ben alapított Munkásőrség számára megfelelő központot hozzanak itt létre.
Az 1919-es Tanácsköztársaság, majd az 1944 előtti, főleg illegális kommunista mozgalmak a szegényparasztságból és a munkásságból kívántak egy erős fegyveres testületet toborozni, amelynek elsődleges szerepe a rendszer „önkéntes” támogatása volt. Az 1957-ben ténylegesen elinduló szervezet egyfajta párthadseregként működött, közvetlenül az állampártnak alárendelve. Az első évben húszezren léptek be a párthű és rettegett fegyveres alakulatba, amelynek létszáma fénykorára hatvanezerre duzzadt.
A végül fegyveres harcra nem, helyette leginkább erődemonstrációra és a belső ellenségek felkutatására használt szervezet parancsnoksága és kiképzőközpontja eleinte a belvárosi Arany János utcában volt. Az 1960-as évek végére ezt kinőve vetődött fel egy újonnan építendő országos központ létesítése, amelyre a Gellért-hegy oldalában levő, eredetileg zöldterületnek fenntartott, de a korabeli leírások szerint elhanyagolt telket szemelték ki, amely a Belvároshoz közeli, a maga módján mégis rejtett terület volt.
A program első részét egy kollégiummal kiegészített oktatási intézmény képezte. A tervezési feladatot az akkor már igen tapasztalt Spiró Évára és nála lényegesen fiatalabb Horváth Boldizsárra, a LAKÓTERV építészeire bízták. Az Építész-tervező Nők Világszövetségének alelnökeként is aktív, nemzetközi kapcsolatokkal is rendelkező, emberközpontú Spiró Éva már a tervezési feladat elején – akárcsak későbbi pályatársnője, Pázmándi Margit az épületegyüttes folytatásakor – komoly dilemmával találta szemben magát:
Iskolaépület céljára való alkalmasságát néhányan vitatták azzal a meggondolással, hogy a programnak megfelelő nagy volumenű építmény nem illeszkedhet a környező társasházak és villaépületek együttesébe. Mikor a döntés mégis megszületett, komoly problémát okozott, hogy olyan tömeget hozzunk létre, amely a Gellért-hegy megszokott képét nem bontja meg, a vélt harmóniát – amit ugyan már több sikertelen társasházépítkezés „sikeresen” eltorzított – nem teszi disszonánssá
– olvasható a Magyar Építőművészetben (1973).
A Spiró által felrajzolt alapelrendezés figyelembe vette a rétegvonalak adottságait, azok irányában határozta meg az épület főtengelyét. A teraszos kialakítás a domboldal lejtőjéhez illeszkedett, ezáltal az Alsóhegy utca felől az épület több szintje is majdnem rejtve maradt. Az épület két, egymással párhuzamos szárnyra tagolódott: a hegy felé nézőben helyezték el a tantermeket, a nyugati irányban feltárulkozó panorámájúban pedig a kétágyas, fürdőszobás és gardróbbal ellátott kollégiumi szobákat, előttük pihenő park terült el. Mindkét irányban teraszsor húzódott az ablakok előtt.
Az épület bejárata a Somlói útról nyílt, innen szimmetrikusan indult el a két szárny. A portával indító központi térségben még egy nagy előadótermet, valamint egy éttermet is elhelyeztek konyhával és egy kiülős terasszal.
Az építéshez alagútzsalus technológiát alkalmaztak, ami szintén erősen megkötötte a tervezők kezét.
Az iskola a regionális munkásőr vezetők, szakasz- és törzsparancsnokok számára nyújtott alapképzést háromhónapos turnusokban, napi nyolc órában. A képzésre a legkülönbözőbb társadalmi csoportokból és korosztályokból érkeztek a hallgatók; a vidékieknek a kollégiumban biztosítottak szálláshelyet, igaz, a működést bemutató riport tanúsága szerint szobánként végül már három fő számára.
Itt olyan ideális körülmények között, a legmodernebb oktatási segédeszközök felhasználásával folytathatják a parancsnokok képzését, amely biztosítja a mind színvonalasabb elméleti és gyakorlati felkészítést.
– írta a Polgári Védelem (1974).
Spiró Éva, a korszak jelentős, rendszeresen közéleti szerepet is vállaló, Ybl-díjjal kitüntetett, idő előtt elhunyt építésze a kötöttségek és a párt számára kiemelt fontosságú beruházások kézivezérlése, valamint a környéken élők nem éppen bátorító hozzáállása ellenére becsületbeli ügyként próbálta a legtöbbet kihozni az iskola- és kollégiumépületből, amire kihívásként tekintett. Nem sokkal később, egyfajta „jutalomjátékként”, szintén a Gellért-hegyen, a közeli Szirtes úton, az OTP megbízásából építhetett háromszintes társasházegyüttest, amelynek létrejötte szintén küzdelmes volt, de szellős, nagyablakos, számos terasszal könnyített, téglahomlokzatú megoldását többen a tervező legsikerültebb munkájaként emlegetik.
Közel egy évtizeddel később Pázmándi Margit találta hasonló, kihívásokkal teli, kényesnek is mondható helyzetben magát, amikor szintén egyfajta becsületbeli ügyként vállalta el az oktatási központ mellé második ütemben építendő irodaház tervezését. Az első, sikertelen nekifutás után már annak a rémképe rajzolódott ki, hogy
ha nem születik megfelelő terv a telepítésre, egy tízemeletes házgyári tornyot húznak fel a hegy oldalában.
Ezt megakadályozandó az építész próbálta kihozni a lehető legelfogadhatóbb megoldást a szorongatott helyzetből. Tervében figyelembe vette az addigra már nem élő elődje munkáját, és az ahhoz való kapcsolódást. Ennek eredménye lett az a monolitikus, négyzet alaprajzú, háromemeletes, a földszinten, a nyugati sarokban, a bejárati résznél kiharapással és egy méretes felvezető lépcsővel kitárulkozó épület, amely nem igazán nyerte el a városlakók tetszését.
Az épület »Liftform« szerkezetű, acél oszlopokon felülről lefelé épülő monolit vasbeton kazettás födémrendszerű, 13,20 méteres maximális fesztávjával e szerkezetből a hazai legnagyobb megvalósult méretű példa. A homlokzat – a nagy távlatok miatt – erősen plasztikus, égtájonként változóan formált energiatakarékos előregyártott vasbeton elemekből készült
– írja épületismertetőjében a kétszeres Ybl-díjas építész a Magyar Építőművészetben (1986), majd hozzáteszi, hogy a monokróm színvilággal igyekezett a belső és a külső tereket kellőképpen összefogni, mindezt pedig a hegyoldal adta zöld adottságokban, ahogy lehet, elrejteni. Ez utóbbi egyértelműen kevésbé sikerült, mint Spiró Évának az oktatási tömbbel.
A hírhedt Munkásőrséget szinte elsők között söpörte el a rendszerváltás 1989-ben: a szervezet jogutód, a ház egy ideig gazda nélkül maradt. Később működött benne rendőrkapitányság, üzemelt bérirodaházként, idővel pedig a magyar kultúra külföldi megismerésén dolgozó Balassi Intézet központja került az épületbe. Az 1927-ben létrehozott, külföldi magyar kulturális intézmények hálózatát összefogó intézet 2016-ban szűnt meg és alakult át a hasonló küldetésű Liszt Intézetté.
Az épület 2001-ben, fokozatosan került a Mathias Corvinus Collegium (MCC) tulajdonába, és innen koordinálták a Kárpát-medencei tehetséggondozó programokat. 2020-ra a kollégiumot működtető Tihanyi Alapítvány már akkora költségvetéssel rendelkezett, amely lehetővé tette számukra, hogy az időközben műszakilag elavult épületegyüttes helyére új központot terveztessenek. Az MCC saját felmérésére hivatkozva ezt nemcsak az épület állaga, hanem a környező lakosoknak a két építésznő munkájával kapcsolatos ellenérzése is indokolta, ezért a bontás mellett döntöttek.
Az új épületre kiírt pályázatra tizenegy pályamű érkezett be, amelyekből a zsűri megosztott első helyet hirdetett a tervezést végül elnyerő Napur architect Kft. és a Hello Wood Zrt. vezette, a ZDA-Zoboki Építészirodával közös konzorcium számára. A tervek a korábbihoz képest nagyobb arányú beépítettséggel és akár 32 méteres párkánymagassággal is számolhattak, ami ismét felvillantotta a korábban sikeresen megakadályozott magasház képét. A Napur architect terve valóban egy masszív, váltakozó tömegű, a területet nagymértékben beépítő, kevésbé rejtőzködő, Mátyás korának palotaépítészetéből is táplálkozó megoldást mutatott, amelyet a tervezést vezető Ferencz Marcel így foglalt össze:
Az MCC központja az az épület, amely Mátyás óta keresi a helyét, hiszen az ő korában jött létre a kárpát-medencei tudásközpont. Tiszteletére azt az építészetet hozzuk előtérbe, a magyar, és nem az itáliai reneszánszt, ami kevert, lendületes, izgalmas. Amit csak mi, magyarok tudunk.
Az Építészfórum is rendszeresen beszámolt a folyamatokról: a székház tervezésével párhuzamosan az MCC egy házi építészműhelyt is létrehozott Erhardt Gábor vezetésével, majd az első sikertelen nekifutás után, a második közbeszerzési eljárást követően, 2023-ban elindult a bontás. A két korábbi épületet mára teljesen eltüntették, azok emléke csak a Kiscelli Múzeum kitűnő kezdeményezésében megvalósuló Virtuális leletmentésnek köszönhetően maradt fenn.
Ugyanebben az évben, a szükséges engedélyek birtokában megkezdődött a kivitelezés előkészítése, a generálkivitelezésre pedig nyílt közbeszerzési eljárást indított a beruházó. Az MCC ekkor még abban bízott, hogy az új központ a 2025-2026-os tanévben már fogadhat diákokat. A hallgatók számára az átmeneti időszakra a Feneketlen tó mellett álló Flamenco szálloda (tervezője: Brjeska István) teljes épületét bérelte ki az alapítvány.
A 2026. áprilisi kormányváltás után azonban az MCC kuratóriuma mérlegelt és az előkészületek felfüggesztéséről döntött, amit azzal indokolt, hogy a kivitelezésre kapott legkedvezőbb ajánlat is jelentősen túlmutat az építkezésre előirányzott költségvetésen. A július elején meghozott döntés értelmében a kuratórium tovább vizsgálja az alapítvány pénzügyi helyzetét, majd ennek szellemében határoz a projekt jövőjéről. Addig, akárcsak oly sok más hely, a Gellért-hegy is egy beláthatatlan időre félbehagyott munkagödörrel „gyarapodott”.
A szerző az Építészfórum munkatársa.
Források:
Magyar Építőművészet, 1973 (22. évfolyam, 4. szám)
Magyar Építőművészet, 1986 (35. évfolyam, 2. szám)
Magyar Építőművészet, 1995 (86. évfolyam, 5. szám)
Műszaki Tervezés, 1971 (11. évfolyam, 8. szám)
Pesti László - Tarjányi Ferenc: Parkok és kertek Pesten és Budán ( https://mek.oszk.hu/17900/17973/html/index.htm)
Polgári Védelem, 1974 (16. évfolyam, 10. szám)
https://welovebudapest.com/cikk/2023/03/17/latnivalok-es-kultura-epitesznok-budai-epuletek/
Napi