EgyébSzerző: magyarnemzet 6 napja 16 percnyi olvasás
Zrínyi tudta, hogy nincs remény…
Szulejmán az 1520. szeptember 30-i trónra lépése után még annak az évnek a végén, decemberben követséget küldött II. Lajos udvarába Behrám csausz vezetésével. E követjárásról nem sokat tudni, csupán feltételezések, találgatások övezik, miszerint az új oszmán uralkodó meg akarta hosszabbítani az apja, I. Szelim és a budai udvar között korábban megkötött és többször meghosszabbított fegyvernyugvási megállapodásokat. Mindez abból a szempontból lehet érdekes Mohács előtörténetének részeként, hogy a szultán szándéka ekkor talán még egy olyan vazallusi szerződés tető alá hozása lehetett a Magyar Királysággal, ami az ország meghódítása, illetve fegyveres megszállása nélkül adott volna lehetőséget Szulejmán nagy célja, az osztrák területek elleni hadjárat előkészítéséhez. Előkerült-e bármilyen olyan levéltári forrás, akár török, akár hazai archívumokból a közelmúltban, amelyek alapján tisztázható, de legalábbis megalapozottan sejthető, hogy mi volt az 1520 -as budai török követjárás valódi célja?
FP: Régóta vitatott kérdés, ami a mai napig nem jutott még nyugvópontra. Ahogy a kérdésében is utalt rá, egyesek nagyívű koncepciót építettek az állítólagos török békefeltételekre (az ún. „szulejmáni ajánlatra"). A baj csak az, hogy a korszak diplomáciai forrásainak gondos átfésülése után sem került elő olyan irat, adat, amelyből a sejtéseken túl bármi kihámozható volna.
Tény, hogy 1521. december 10-én már Budán tartózkodott az új szultán, Szulejmán követe, Behrám csausz (Lajos király későbbi utalásai alapján elképzelhető, hogy nem egyedül érkezett), de hogy milyen ajánlatokat hozott magával, arról érdekes módon a király és a magyar diplomaták szinte sehol sem nyilatkoztak részletesen.
Legtöbbször általánosságban beszéltek a török ajánlatokról, amelyeket olykor a kereszténységre nézve károsaknak neveztek, de azt nem mondták meg, hogy miért. A forrásokból annyi deríthető ki,
hogy a török követek valószínűleg az 1519. március 28-án aláírt magyar-oszmán békeegyezmény megújítására tettek javaslatot.
Ebben a magyarok hivatalosan is lemondtak azokról az erősségekről, amelyeket a törökök az előző évtizedben foglaltak el a szerberniki bánságban és Boszniában, és hozzájárultak ahhoz, hogy a király beleegyezésével az oszmán csapatok átvonuljanak az ország területén, ha nyugati portyákra mennek. Valószínűleg ez a kikötés tűnhetett károsnak sokaknak, így V. Károly császárnak is, aki többszöri tárgyalás után végül azt tanácsolta a magyaroknak, hogy kössék meg a békét – ellentétben a pápával, aki határozottan ellenezte azt.
A kérdés csak, hogy mit is tartalmazott volna a béke. Néhány „kósza” adat és későbbi krónikás utalásai alapján Perjés Géza arra a következtetésre jutott, hogy a „szulejmáni ajánlat” lényege az volt, hogy ha Magyarország megengedi, hogy a török csapatok átvonuljanak nyugat felé, a meghódolás jeleként vazallusi adót fizet, és vállalja, hogy nem választ Habsburg-házi uralkodót, akkor megmaradhat régi állapotában.
Bárány Attila vizsgálatai azonban tisztázták, hogy az állítólagos ajánlat fő elemei félreértésből kapcsolódtak a magyar udvarhoz.
Valójában a horvát nemesség vezetői, hangadói voltak azok, akik a velencei és német birodalmi segítség kikényszerítése érdekében használták ezeket az érveket. 1521 tavaszán mind a Velencébe küldött, mind a két 1521-es német birodalmi gyűlésen megjelent képviselőik azt állították, hogy a törökök már régóta szorongatják őket azzal, hogy ha alávetik magukat és átengedik csapataikat nyugat felé, akkor megtarthatják birtokaikat.
Azt is kijelentették, hogy ha nem kapnak segítséget, kénytelenek lesznek kiegyezni a törökökkel. Mivel Horvátország ekkor még Magyarországgal egy entitásnak számított, a birodalmi gyűlés részvevői a horvát érveket és fenyegetéseket szinte azonnal Magyarország egészére vonatkoztatták, s ebből keletkezett a félreértés.
A magyarok, úgy tűnik, ezt az érvrendszert sehol sem használták, de ettől még nem kizárt, hogy a törökök esetleg Budán is próbálkoztak a horvátoknál alkalmazott ígéretekkel és követelésekkel.
Mindenesetre a magyar udvar rendkívül szorult helyzetbe került.
A török követe(ke)t 1521 tavaszán már nem nagyon illett tovább várakoztatni, a magyar válasz kialakításához azonban előbb biztosan tudni kellett volna, hogy számíthat-e valahonnan tényleges segítségre az ország. Gyorsan eldőlt, hogy a Habsburg-francia konfliktus miatt erre nincs esély, s közben az is világossá vált, hogy a szultán május 18-án hadai élén útnak indult Magyarország ellen.
Lajos királynak keserűen kellett felismernie, hogy a törökök valójában áltatták: miközben a békéről tárgyaltak vele, teljes erővel készültek a háborúra, kihasználva, hogy a nagy keresztény országok egymással viszálykodtak. Csak egyetérthetünk a királlyal.
Az oszmán hadvezetés valójában már a követ elküldése előtt döntött a magyarországi hadjáratról, ezért teljesen mindegy, hogy Behrám milyen ajánlatokkal érkezett Budára, mivel azok egyetlen célja az volt, hogy elaltassa az ország éberségét, és késleltesse annak felkészülését.
Az oszmánok ezt mindig így tették.
Nemrégiben derült ki, hogy az 1456-os nándorfehérvári ostrom előtt II. Mehmed ugyanazokkal a javaslatokkal kereste meg a magyarokat, mint Szulejmán 1520-21 körül a horvátokat és talán a magyarokat is: fizessenek adót, engedjék átvonulni a seregeit, akkor békét kaphatnak.
Ezt a játszmát egyébként 1524–26-ban újra lejátszották. Ekkor már a mohácsi hadjáratra készülődött az oszmán vezetés, és a még szorultabb helyzetbe került magyar királyi udvar ismét kétségbeesetten próbált segítséget szerezni és egyúttal tárgyalni a törökökkel. Úgy tűnik, ekkor akár az adófizetést is vállalta volna a háború elkerülése érdekében.
Ezt azonban sem a német birodalommal, sem a magyar nemességgel nem tudta elfogadtatni.
De úgy hiszem, ekkor sem az (akármilyen) oszmán ajánlatokon múlott az ország sorsa. Hanem azon, hogy az oszmánok akkor is támadtak volna, ha esetleg színből aláírnak valamiféle megegyezést, mert mindenképpen folytatni kívánták az 1521-ben sikerrel indított nyugatellenes offenzívájukat.
Végül megjegyzem, hogy a horvátok egy része később beváltotta az 1521-ben előadott fenyegetéseket: kiegyezett a törökökkel. Újonnan előkerült, egyelőre kiadatlan oszmán levéltári forrás szerint 1533-34-ben a legfőbb horvát urak évi „fejadót” (vagyis vazallusi adót) fizettek a szultánnak, és ennek fejében megtarthatták régi birtokaikat. Köztük volt Zrínyi Miklós édesapja is, aki évi 700 arannyal váltotta meg „Zrinski vilájet”-nek nevezett uradalma békéjét.
Az 1526. augusztus 29-i mohácsi győzelem után, október elején a szultáni had úgy vonult ki az ország területéről, hogy akárcsak egyetlen helyőrséget is hátrahagyott volna, azaz a magyar királyi sereg súlyos veresége ellenére, az ország lényegében szabad maradt. Éppen ezért önkéntelenül is megfogalmazódik – kapcsolódva az első kérdéshez –, hogy ha Szulejmán az oszmán győzelem ellenére sem szállta meg az országot, akkor mi lehetett a Porta részéről is komoly költségeket felemésztő 1526-os hadjárat politika célja? Az ötszázadik évfordulóhoz kötődő kutatások során előkerültek-e olyan levéltári források, amik segítenek megvilágítani ezt a kérdést, illetve, mi a történettudományi álláspont ezzel kapcsolatban?
FP: A történettudománynak mint olyannak nincs egységes álláspontja erről, legfeljebb egyes történészeknek. A mi álláspontunk szerint az 1526. évi oszmán hadjárat célja az volt, amit a hadjárati naplóban maguk a törökök leírtak: az ország fővárosának, Budának az elfoglalása. Ezért is nevezik az oszmán források a hadjáratot „szefer-i Budun”-nak vagyis „budai hadjárat”-nak, és nem mohácsinak.
Egészében véve pedig a hadjárat az 1521-ben megkezdett hódítás beteljesítését célozta.
Ugyanakkor volt egyfajta „végső leszámolás” jellege is. Magyarország a 15. század második felében és a 16. század elején különleges helyet foglalt el az oszmánok gondolkodásában.
Számukra egyre inkább Magyarország testesítette meg a „kereszténységet” (az ő szóhasználatuk szerint a "hitetlenséget”), s lett „ősellenség”, az iszlám elleni fondorlatok melegágya, a gonoszság birodalma, s mint ilyen, az 1453-ban elbukott bizánciak örököse. Az 1521. évi hadjáratban megszerezték az ország „kulcsát”, Nándorfehérvárt, s ezzel a remény is felébredt bennük, hogy hamarosan térdre kényszeríthetik az „átkozott” Magyarországot.
Ennek az évszázados álomnak a valóra váltására indultak el 1526 tavaszán, ezért a hadjárat szinte elejétől fogva apokaliptikus dimenziókat kapott: a Kelet és a Nyugat közötti döntő, a végítéletet megelőző összecsapásként élték meg,
amelyben Keletet Szulejmán, az új Nagy Sándor képviseli, aki megvalósítja az iszlám uralmát a Földön.
A kortárs oszmán krónikák nem is leplezik, hogy a győzelem utáni kíméletlen pusztítást a bosszú és az a vágy vezérelte, hogy egyszer s mindenkorra rendezzék a számlát az ősi riválissal, amely annyi bosszúságot okozott nekik a megelőző évszázadban. Hosszabb távú céljaik azonban Magyarországon túlra mutattak.
Konstantinápoly megszerzésével (1453-ban) a szultánok a bizánci (római) császárok örökösei lettek, és azt hirdették magukról, hogy őket illeti meg a világuralom, s feladatuk az egyetemes monarchia, a „Harmadik Róma” megalapítása.
A magyarokat azért kellett legyőzni, hogy megnyissák az utat Nyugat, az újabb hódítások felé. Nem véletlen, hogy a következő két nagy hadjáratban már Bécs megszerzésével próbálkoztak.
Hogy 1526-ban miért vonultak Budáról, arra részben maguk az oszmán pasák adtak magyarázatot. Szerintük a „hiányos élelem” és a „fenyegető tél” késztette őket a főváros kiürítésére. De persze más okok belejátszottak a döntésükbe. Az egyik: Buda várának váratlanul rossz állapota, amihez persze maguk is alaposan hozzájárultak a gyújtogatásokkal és a rombolásokkal.
Magyarán, a romos főváros aligha lett volna védhető egy nagyobb nyugati ostromló sereggel szemben.
Másrészt be kellett látniuk, hogy több száz kilométerre a legközelebbi déli bázisoktól (a frissen megszerzett szerémségi váraktól) csak túl nagy áldozatokkal tarthatnák meg a várat.
S végül voltak politikai-stratégiai okok is. A fölényes győzelem után a szultán és vezírei úgy értékelték, hogy a jövendő nagy nyugati hadjáratok hátországát úgy is biztosíthatják, ha Magyarország összes részeinek elhúzódó meghódítása helyett keresnek egy „szálláscsinálót”, egy magyar uralkodót, aki hajlandó meghódolni, és segíti – főleg élelmezi – őket nyugati vállalkozásaikban.
Ezért keresték nagyon Lajost a csata után (nem tudván, hogy meghalt),
s ezért bátorították később Szapolyai János királyt az együttműködésre. János aztán megtette azt, amit kívántak tőle, és ő lett az első magyar király, aki behódolt az Oszmán-háznak, amely ellen egész addigi életében keményen, vitézül küzdött.
Az egyik népszerű vélekedés szerint II. Lajos király serege az érdektelenség, a széthúzás, a rossz mozgósítás, az udvar pénzhiánya és az elégtelen külföldi segítség miatt eleve túl kicsi volt ahhoz, hogy bármilyen eséllyel szembeszálljon a jelentős létszám- és vezetési, illetve technikai fölényben lévő oszmán sereggel. A legújabb kutatások szerint mekkora volt a Mohács alatt felvonult királyi sereg valós létszáma, és ez a létszám hogyan aránylik a kor európai seregeinek állományához képest, például a Mohácsot közvetlenül megelőző egyik jelentős európai csata, az 1525 februárjában lezajlott páviai összecsapásban egymással megütköző I. Ferenc francia király, és V. Károly német-római császár seregeinek létszámához viszonyítva?
FP-PN: A Mohácsnál felvonult magyar királyi sereg európai összehasonlításban is számottevő haderőnek számított. Bár pontos létszámadatok nem állnak rendelkezésünkre, a megbízhatóbb becslések általában 25-30 000 fő közé teszik az erejét; megítélésünk szerint inkább e sáv felső határához közelíthetett.
Vele szemben az oszmán hadsereg mintegy 100 000 katonával indult útnak. Ám ebből pár ezren már a felvonulás során, illetve a szerémségi várostromok során életüket vesztették.
A mohácsi síkra érkező oszmán sereg harcoló alakulatainak száma 80 000 fő körül lehetett. Érdemes az adatokat az 1525. évi páviai csata erőviszonyaival összevetni. Ott sem ismerjük pontosan a harcoló felek létszámát, ezért csak becslésekre támaszkodhatunk.
A francia sereg nagysága nagyjából a mohácsi magyar haderőéhez mérhető, míg V. Károly császári serege a legtöbb számítás szerint ennél valamivel kisebb lehetett.
A két fél együttesen legfeljebb 60-62 000 főt vetett be, ami jelentősen elmaradt a mohácsi csatatéren jelen lévő, megközelítőleg 110 000-es (a nagy bajban harcolni is képes szultáni udvartartást is beszámítva 120-130 ezres) összlétszámtól. Figyelemre méltó a veszteségek aránya is.
A győztes császári haderő – az oszmánok mohácsi veszteségeihez hasonlóan – viszonylag csekély, mintegy 1000–1500 fős veszteséget szenvedett, miközben a franciák megsemmisítő vereséget éltek át, és a mohácsihoz hasonlítható veszteséget könyvelhettek el.
Pávia és Mohács között más szempontból is kínálkozik párhuzam: mindkét ütközetben meghatározó szerepet kapott az ellenfél technológiai fölénye. Pávia esetében ezt mindenekelőtt a spanyol puskás gyalogság hatékony alkalmazásában nyilvánult meg.
A korabeli nagy csaták hozzávetőleges létszámadatai a következők:
Csata helye, szembenálló felek, összlétszám:
A magyar királyi sereg megrendítő veszteségadatai viszonylag jól ismertek, amit legkevesebb 17 ezer elesettre becsülnek. Ehhez képest alig került szóba eddig, hogy a szultáni seregnek mennyibe kerülhetett ez a számukra kétség kívül fényes győzelem. A közvélekedés szerint Szulejmán hadseregének is hasonló nagyságrendű veszteségei kellett, hogy legyenek, hiszen a nagyjából másfél órás összecsapásban a királyi sereg szinte az utolsó emberig küzdött. Az 1526-os hadjáratról fennmaradt szultáni hadnapló helyenként közöl adatokat a hadjáratot kísérő összecsapások török veszteségeiről, köztük a legnagyobb ütközet, a mohácsi csata áldozatainak számáról is, ami első látásra finoman fogalmazva is megdöbbentően alacsonynak tűnik. Mennyi volt az oszmán sereg vesztesége Mohácsnál és mennyiben tekinthető hitelesnek az erre vonatkozó török adat, illetve ha hiteles, mi lehetett az oka ennek a hihetetlenül alacsony veszteségnek?
FP: A mohácsi hadjárat embervesztéségeiről ma már több adattal rendelkezünk, mint korábban. Veszteséglistákat a csata túlélői és az ő adataikat átvevő kortárs szereplők is hagytak ránk. Legutóbb egy arabista kolléga, Mércz András, egy antwerpeni könyvtár egyik kódexében egy korabeli, arab betűs török veszteséglistát fedezett fel, amelynek segítségével pontosabb képet kaphatunk arról, mit is hozott magával ez a tragikus év.
A lista szerint az oszmánok kerekítve 7000 főt vesztettek, vagyis az oszmán hadsereg a hadjárat végén minimum 8,75–10%-kal volt kisebb, mint az induláskor – de az is lehet, hogy 15%-kal.
Ebből azonban a mohácsi veszteség volt a legkisebb, legfeljebb 1300–1500 főt tehetett ki.
A magyarság teljes vérveszteségét mintegy 150 000 főre becsülhetjük. A tábori személyzetet is beszámítva mintegy 24 000-en Mohácson estek el, további 60 000 főt az ország különböző részein az oszmán portyázok gyilkoltak meg. Rabságba hurcoltak kb. 70 000 főt, zsákmányoltak mintegy 400 000 juhot és 50 000 marhát, feldúltak és felégetettek kb. 2000 falut és 100 várost. Egészében véve az ország a népességének 4,5-5%-át vesztette el.
Az oszmán sereg csekély mohácsi veszteségét az oszmán technológiai és taktikai fölény magyarázza.
Elsősorban a puskás és íjász janicsárokból, továbbá jól képzett lovasokból álló „mozgó erőd”, vagyis az oszmán sereg magját alkotó egységek tűzereje és összeszokottsága, amivel képesek voltak a magyar lovasrohamok megállítására és a magyar támadók megtizedelésére. De a szárnyakkal való együttműködés, a hagyományos bekerítő hadműveletek is ugyanolyan fontosak voltak, hiszen ezekkel a módszerekkel tudták csapdába csalni és felmorzsolni az ellenfelet.
Az 1920-as évek óta elsősorban Gyalókay Jenő hadtörténész munkásságának köszönhetően a csata centrumán a mindaddig meglehetősen nagy egyetértéssel kezelt sátorhelyi helyszín helyett egy ettől jóval távolabb fekvő helyszín, Majs térsége került az előtérbe. A majsi csatacentrum mellett kardoskodó kutatócsoport álláspontja szerint erre a legfőbb bizonyítékot a Majs közelében feltárt igen nagy leletszórás, elsősorban a különböző tűzfegyverekből származó lövedékek magas aránya jelenti. Azzal kapcsolatban, hogy ez mennyire tekinthető perdöntő bizonyítéknak, több kérdés is felvetődik. Ezek közül az lenne az első, hogy az ellenőrizhető források alapján az 1526-os hadjáratra felvonuló oszmán sereg mennyi és milyen típusú tűzfegyverrel rendelkezett, és mi volt a helyzet a velük szemben álló királyi sereg tűzfegyver-ellátottságával?
PN: Az oszmánok mezei ágyúkkal (ebből 300 volt nekik) és kézi tűzfegyverekkel egyaránt rendelkeztek, utóbbival a janicsárokat fegyverezték fel.
A gyalogos janicsárok hadtestéből mintegy 8000 fő volt jelen Mohácsnál,
és körülbelül a fele rendelkezett tüfek nevű lőfegyverrel. Ez onnan tudható, hogy a fennmaradt fegyverleltár szerint 4000 puskát hoztak magukkal. Ezeket kétféle méretben rendszeresítették.
A janicsárok begyakorolták a sortüzelést, ami akkoriban még újdonságnak számított. A katonák több sorban álltak fel, így a sorok egymás után zúdítottak tüzet az ellenségre, általában néhány tízméteres, de kevesebb, mint száz méteres távolságból.
Az első sorban álló katonákat hosszabb, mintegy 120 centiméter csőhosszúságú és nagyobb kaliberű fegyverrel szerelték fel,
míg a hátsóbb sorokat 90 centiméter csőhosszúságú, kisebb kaliberű puskával.
Fontos kiemelni, hogy ezeket a puskákat hosszabb idő alatt fejlesztették ki. Kezelésükhöz eljárásokat dolgoztak ki, és féltékenyen őrizték őket, csata után be is szedték a katonáktól, nehogy elvesszenek, rossz kezekbe kerüljenek.
Kiváló minőségű és szabványosított fegyverekről van szó. Ezt az is mutatja, hogy hárommillió darab, előre kiöntött lövedéket hoztak magukkal a hadjáratra. Ezeket százezer, 30-as kiszerelésű csomagban tartották, ekként adták ki a katonáknak. A török puskák képesek voltak átlőni a páncélt.
A keresztény oldal ugyancsak vonultatott fel ágyúkat, de sokkal kevesebbet: 85-öt,
de abból is csak 54-et állítottak fel a csatatéren (a többi a hajókon maradt). Különböző helyekről, Budáról, Bécsből és még más helyekről szedték őket össze, tehát szedett-vedett lövegek voltak. Nem úgy, mint az oszmánokéi; ők az ágyúkat is nagy számban és meghatározott szabványok szerint állították elő.
A megelőző években mintegy 1000 darabot öntöttek, s ebből a készletből hozták magukkal azt a 300 darabot, amelyet Mohácsnál bevetettek. A keresztény oldal más lőfegyvereiről kevés adatunk van. Az biztos, hogy rendelkeztek „prágai puskákkal”. Ezek szakállas puskák voltak, tehát nem igazán lövészfegyverek, nem is annyira a támadásban, mint inkább a védekezésben vagy várharcban voltak jobban használhatók.
A Magyar Nemzeti Múzeumban található két olyan lőfegyver, amelyet a mohácsi csatában használt eszközként határoztak meg, de ezt nem vehetjük biztosra. Azt viszont igen, hogy ilyenfajta fegyverekkel rendelkeztek a mohácsi keresztény gyalogos csapatok, nagyjából 5-600 lehetett náluk.
Bizonyos, hogy volt még más lőfegyver is a csapatoknál, hiszen az északi vármegyék puskás egységei és a külföldi zsoldosok is rendelkeztek valamennyi tűzfegyverrel, de ezekről nincs adatunk.
Kevesebb, szedett-vedett fegyverekről beszélhetünk, amelyeket számos műhelyben, több országban gyártottak. Valószínű, hogy többségükben nem is voltak korszerűek, egy részük még a Hunyadiak korának öröksége lehetett.
Jellemző, hogy a csata beszámolóiban egyáltalán nem olvashatunk a keresztény oldal tűzfegyverhasználatról.
Ez persze nem is csoda, mert a keresztény lovasság ekkoriban még nem rendelkezett ilyesmivel, a csata pedig nagyrészt két nagy lovassági támadásból állt: ezeket pedig éppen a janicsárok puskatüze állította meg, zilálta szét.
Ezekben a műveletekben csak a török gyalogság fegyverei kaptak szerepet.
A korszak európai fegyvereinek vizsgálata és a korabeli források leírásai alapján az látszik, hogy a keresztény lövészfegyverek rövidebbek voltak, mint a törökökéi, nagyjából 60-70 centiméteres csőhosszúsággal és jóval kisebb, 10 és 13 mm között szóródó csőátmérővel rendelkeztek.
Sokféle, kevés, különböző műhelyekben készült, nem szabványosított fegyverekről van tehát szó, melyek romboló képessége alatta maradt a török fegyverekének.
A majsi síkról előkerült lövedékek különböző kaliberű tűzfegyverekből származnak. Megállapítható-e, hogy az 1526-os csatában használt török tűzfegyvereknek milyen kaliber típusai voltak, és az ezekből származó lövedékek mennyire kompatibilisek a majsi leletanyag lövedékeivel?
PN: A török tüfekek műszaki jellemzőiről viszonylag pontos ismereteink vannak. A fennmaradt janicsárpuskák alapján két alapvető méretcsoport különíthető el: a kisebb fegyverek csőátmérője megközelítőleg 14mm, a nagyobbaké pedig mintegy 18 mm volt. Ezt a törökországi és magyarországi főúri gyűjteményekben megőrződött fegyverpéldányok egyaránt alátámasztják.
Ezzel szemben a majsi leletanyag – amely körülbelül 300 lövedékből áll – túlnyomórészt 10-13 mm átmérőjű darabokat tartalmaz, de 8 mm-es példányok is előfordulnak benne.
Az 1526-ban használt oszmán puskákra jellemző, lényegében kétféle (14, illetve 18 mm körüli) lövedékméret csak elvétve képviselteti magát a leletek között.
Mindez arra utal, hogy a majsi anyag nem tükrözi az 1526. évi mohácsi csata fegyverzeti sajátosságait,
ezért annak közvetlen régészeti lenyomataként sem értelmezhető.
A közvélemény számára kevéssé ismert, hogy 1526 után is több kisebb-nagyobb fegyveres összecsapás helyszíne volt a tágabb értelemben vett mohácsi csatatér, amelyek közül kétség kívül az 1687. augusztus 12-én lezajlott nagyharsányi ütközet, a második mohácsi csataként is emlegetett összecsapás volt a legjelentősebb, amelyben a keresztény és oszmán hadsereg létszáma is bőven elérte az 1526-os seregek ütközetlétszámát. Az erre az összecsapásra vonatkozó forrásanyag alapján milyen területi átfedések lehettek az 1526-os és az 1687-es csaták helyszínei között?
PN: Valóban, lezajlott egy másik, az utóbbi időkig kevés figyelemre méltatott csata is a mohácsi síkon 1687. augusztus 6-án. Még júliusban a Szent Liga csapatai Eszéket próbálták bevenni, de vereséget szenvedtek. Vissza kellett vonulniuk, és Mohácstól délre, a Vizslaki-rét nevű mocsár mellett táboroztak le július 31-én.
Erről egy korabeli térkép és több szemtanú szöveges leírása is fennmaradt. Az 1526. évi oszmán győzelem török emlékműve mellett, attól északra alakították ki táborukat.
A forrásokból kiderül, hogy oszmán elit szpáhialakulatok támadást indítottak az egykori 1526-os csatatéren táborozó, Miksa Emánuel bajor választófejedelem parancsnoksága alatt álló erők ellen.
A bajor választó dragonyos és vértes ezredeket küldött ki ellenük, és egy öt-hat órán át tartó harcban visszanyomták őket a mai Majs irányába,
a Mohácsi-síkságot nyugatról övező tereplépcső mögé.
Az összecsapás súlypontja a Borza-pataktól délre és nyugatra fekvő, ligetes, bokros, a felső részén erdőbe átmenő vegetációjú terület volt. A felek mezei tüzérséget nem vetettek be.
A katonák pisztolyokkal, karabélyokkal, dragonyospuskákkal voltak felszerelve.
Az 1526. évi csatához képest sokkal kevesebben, legfeljebb 15 ezren harcoltak a két oldalon együttvéve, de összesen legalább 20-30 000 lőfegyverrel, öt-hat órán keresztül. Tehát látható, hogy sokkal több, sokféle eredetű és fajtájú, de inkább kisebb kaliberű fegyvert használtak 1687-ben. Ez jól megfelel a majsi csatatérről kialakított hadirégészeti képünknek.
Éppen ilyen kaliberű lövedékek bukkannak elő itt, mint ahogy a Szigetvár 1687–88-as ostromblokádja idején létesített nyugati lovassági táborból, a már említett nagyharsányi csatamezőről, vagy Szent Liga által a Mohácsi-szigeten ugyanekkor kialakított lovassági tábor területéről is.
A majsi területen nem kerültek elő tömegsírok, sőt egyáltalán nincsenek 1526-os halottak.
Még egy fontos körülmény: Majsnál nem kerültek elő az egy- és kétfontos ágyúk lenyomatai. Sátorhely mellett viszont előbukkant kilenc olyan ágyúlövedék, amely megfelel az 1526-os mezei ágyúk kalibereinek. Szóval érdemes lenne lassan megbarátkozni a gondolattal, hogy Majs egy másik mohácsi csatának, nem pedig az 1526. évinek a helye.
Napi