KultúraSzerző: magyarnemzet 6 napja 3 percnyi olvasás
A magyar származású brit-kanadai író Booker-díjas regénye továbbra is az irodalmi figyelem középpontjában áll.
David Szalay különleges helyet foglal el a kortárs angol nyelvű irodalomban. Az 1974-ben, Kanadában született, magyar apától és kanadai anyától származó író gyerekkorának egy részét Londonban töltötte, Oxfordban tanult, majd több mint egy évtizedet Magyarországon élt. Ma Bécsben lakik, regényeit angolul írja. Életútja miatt nehéz egyetlen nemzet irodalmához kötni: brit íróként vált ismertté, miközben magyar származása és magyarországi évei is fontos hátteret adnak műveinek. A különböző kulturális közegekben szerzett tapasztalatai nyomán visszatérően az idegenség, a hovatartozás és a kívülállás kérdései jelennek meg műveiben.
A nemzetközi áttörést a Minden, ami férfi (All That Man Is) című mű hozta meg számára, amely 2016-ban felkerült a Booker-díj rövidlistájára. A kilenc, különböző élethelyzetű férfitörténetből felépülő regény már azt a sajátos módszert körvonalazta, amelyben a pszichológiai értelmezés helyét a pontos megfigyelés veszi át, a szereplők belső világa pedig közvetlen hozzáférés helyett gesztusokból, helyzetekből és társadalmi viszonyokból válik érzékelhetővé. Az ünnepi könyvhétre megjelent Test ezt a perspektívát radikalizálja: egyetlen élet teljes ívét követi végig a gyermekkortól az öregségig, miközben
következetesen ellenáll annak, hogy ezt az életutat koherens személyiségfejlődés narratívájává formálja.
István, a regény főhősének élete nem magyarázatként, hanem tapasztalatok, kapcsolatok és társadalmi helyzetek egymásutánjaként tárul fel. A regény elbeszélésmódja ehhez igazodik: a pszichológiai értelmezés helyett a megfigyelésre épít, és csak közvetve enged közel Istvánhoz. Ez adja a próza különös, érzelmileg csupasz hatását: a töredezett próza István önmagába fordulásának vagy az erre való képtelenségének felel meg.
Szalay nem egyszerűen az információt redukálja, hanem a hiányt is a regény jelentésképzésének részévé teszi.
Ennek egyik legfeltűnőbb példája István szókincsének néhány visszatérő eleme: „oké”, „igen”, „nem tudom”. A párbeszédek időnként szinte abszurd módon néhány szóra szűkülnek. Amikor Istvánt arról kérdezik, milyen volt katonaként embereket látni meghalni és fegyvert használni, a válasza végül mindössze annyi: „Oké”.
Egy darabig felszabadítóan pontosnak tűnik: egyetlen szóba sűrítheti az elhárítást, a közönyt, a zavart, a beletörődést vagy akár a kimondhatatlanságot. Egy idő után azonban éppen ez a következetesség válik frusztrálóvá.
Az olvasó egy ponton már többet szeretne tudni, mint amennyit István hajlandó vagy képes elmondani, és a válasz elmaradása így maga is a regény tapasztalatává válik. Szalay tudatosan tartja fenn ezt a távolságot: egy interjúban arról beszélt, hogy nem akart olyan főhőst teremteni, aki akár megbízható, akár megbízhatatlan módon feltárja saját belső világát.
Érdekes azonban, hogy miközben István lelki folyamatai nehezen hozzáférhetők, a teste szinte folyamatosan jelen van. A vágy, a szexuális tapasztalat, az erőszak, a katonai szolgálat testi élményei, majd később az öregedés mind olyan jelenség, amelyet Szalay jóval részletesebben figyel meg, mint a hozzájuk kapcsolódó érzelmeket. Mintha a test olyasmit is megmutatna, amit István nem tud vagy nem akar szavakba önteni. Ez azért is fontos, mert Szalay elmondása szerint a regény egyik kiindulópontja éppen a fizikai létezés tapasztalata volt: mit jelent élő testként jelen lenni a világban?
A Test így nem egyszerűen a kimondatlanság regénye, hanem arról a távolságról is szól, amely a testi tapasztalat és annak értelmezése között húzódik.
István teste reagál, vágyik, szenved, alkalmazkodik és öregszik, miközben ő maga ritkán értelmezi mindezt. A test nagyon is konkrét, a hozzá kapcsolódó belső jelentés azonban gyakran homályban marad.
Ez éles ellentétben áll azzal a részletező figyelemmel, amellyel Szalay István környezetét, a tárgyi világot és a társadalmi közeget érzékelteti. A regény első része a nyolcvanas évek végének, kilencvenes évek elejének magyar közegében játszódik, egy déli magyarországi városban, amelyet a szöveg nem nevez meg, de Szalay későbbi nyilatkozata szerint egyértelműen Pécs. A panel szűkös terei, a családi viszonyok és a mindennapi élet tárgyi világa néhány pontos részletből idézi fel a korszakot. Szalay nem emeli ki és nem értelmezi ezt a világot, hanem természetes tapasztalatként ábrázolja, így a magyarországi részek hitelessége nem dokumentarista, hanem inkább emlékezetszerű. Ez ugyanakkor nem önálló történetként különül el a regényben, hanem annak a hosszú élettörténetnek a része, amelyben István egyik élethelyzetből a másikba kerül.
Éppen ezért érdemes azt is megvizsgálni, hogy a Test mennyiben olvasható fejlődésregényként. A mű követi a műfaj egyik alapvető szerkezeti mintáját: egy fiatal ember életét kíséri végig a felnőtté válástól az öregkorig, és a különböző életszakaszok során olyan tapasztalatokkal szembesíti, amelyek hatással vannak rá. A fejlődésregényben azonban az élettörténet egy személyiség formálódásának történetévé is összeáll: a tapasztalatok, konfliktusok és döntések révén a főhős fokozatosan alakítja ki önmagához és a világhoz való viszonyát. István története ettől lényegesen eltér. Élete változik, miközben kevés önreflexióval viszonyul saját tapasztalataihoz, és az eseményekből nem rajzolódik ki egyértelmű önformálódási folyamat. Inkább az válik láthatóvá, hogyan rakódnak egymásra a tapasztalatok egy olyan emberen, aki ritkán értelmezi őket.
A Test talán éppen azért tud egy teljes élet történetévé válni, mert nem próbálja megmagyarázni, mivé lett az az ember, akit végigkövet. István életében ott vannak a változás, a veszteség, a kapcsolatok és az öregedés tapasztalatai, de ezek nem rendeződnek egyetlen értelmezhető tanulsággá. Szalay mintha azt a kérdést hagyná nyitva: valóban fejlődés-e minden változás, amely egy ember életében végbemegy?
Napi