Van annak jó néhány hete, amikor belekezdtem eme cikk írásába, ám rögvest válaszút elé állított a nem létező véletlen, mert két ötletem is támadt az írás címét illetően. A kettő a következő volt: A romlás virágai, illetve a Nincs értelme már a szónak. Mindkettő „lopott” cím, az egyik ugyebár Charles Baudelaire verseskötetének a címe, a másik meg a valamikori Fonográf-slágeré. A Jelenünk dilemmája azért lett a cím, mert a fentebb említett két ötlet közül nem tudtam választani. Szerintem ugyanis mindkettő aktuális. Jöjjön tehát a magyarázat arról, mit is jelent számomra ez a dilemma.

Kezdem is Baudelaire-rel, aki Előhang című versé­ben imigyen ír: „Butaság, kapzsiság, tévelygés, ferde vétek / oltja testünkbe mérgeit; / s mint koldus éteti öntestén férgeit, / mi éppen úgy vagyunk sok drága búnknak étek. // És bűnünk mind makacs, igaz bánatra gyáva; / ki gyón is néhanap, jó zsíros bérre vár, / aztán vigad megint, nyakig hadd lepje sár, / s lemosni mocskaink csak ronda könny a láva.” Nem óhajtanék verselemző szerepben tetszelegni, ugyanakkor úgy éreztem, hogy még ez a rövid versrészlet is azt jelzi, nem tévednek azok, akik azt állítják, hogy az emberiség jelentős hányada a butaság, a kapzsiság és a tévelygés bűneibe esett, s kikeveredni ezekből nagyon nehéz, mert létünket, mindennapjainkat teszi egyre nehezebbé.

Csak néhány apró és időszerű példa hétköznapjainkból, tehát a butaság, a kapzsiság és számos vétek tarkította életünkből. Nos, a tévelygő világra jellemző, hogy elhitte, azaz elhittük egy nagyhatalom – ez esetben az Egyesült Államok – vezetőjének, hogy pár nap alatt békét teremt a világban. Nem teremtett. Vélhetően őt is az úgynevezett mélyállam tartja fogva. Azóta is folynak a háborúk. Itt is, ott is, amott is, meg a magyar nótát idézve „a mi házunk előtt is”. Kontinensünkön pedig rabszolgái lettünk egy velejéig korrupt, az Európai Uniót vezető társaságnak, amelyről több alkalommal is kiderült, tagjai zömmel tehetségtelenek, továbbá háborúpár­tiak. Miért is kellett nekünk mindez? Azért, hogy – csak egy példát említsek – szembesüljünk azzal a szándékkal, hogy a magyar Dunántúlból migránslerakatot akarnak csinálni? Az ötlet a korrupt és tehetségtelen brüsszeli társaság főnökeinek ötlete volt, élén a csókos asszonnyal, aki Zelenszkijjel együtt jó ideje már rombol mindent, ami nekünk szent és fontos. Időközben rá kellett jönnünk, hogy az ottani gárdát már rég nem érdekli Európa sorsa, csak a maga uralma és gazdagodása. Nem érdekli őket az a már sok jeles gondolkodó által is megfogalmazott figyelmeztetés sem, miszerint Európa felszámolja önmagát. A romlás virágai meg egyre csak virulnak, s mérgezik a vén Európát. Bizony, itt jutottunk el ahhoz az igazsághoz, hogy nincs értelme már a szónak. Mondhatunk akármit, tiltakozhatunk, véleményünk falra hányt borsó, elvész a semmiben. Jut eszembe, az utóbbi hónapokban hallott-e vajon valaki bármilyen előrevivő, hasznos ötletet az EU bármelyik felelősétől a válságba jutott és háborúkba fulladt világ gondjainak hathatós megoldását illetően? Jelentkezzen, mert ilyet mi nem ismerünk, vélhetően titkolják, mindenesetre velünk nem közlik.

A Jelenünk dilemmája címet adtam hát ennek az írásnak, miközben azon gondolkodtam, vajon létezhet-e út a megromlott és ártalmassá, embertelenné vált világ megjavítására, valamint azon, hogy ­van-e még értelme a szónak, hiszen a párbeszéd, a jóindulatú és okos gondolatok megismertetése, nyilvánosság elé tárása – nagy szavakat használva – felébreszthetné az apátiába süllyedt világot. Felébreszthetné, csak éppen egyelőre sajnos nem látszik erre semmilyen szándék. Valószínűleg sokan tudják, hogy okos elmék már számtalanszor felhívták a figyelmet arra, hogy minden embernek joga van tisztességes munkából szerzett jövedelméből megélni. S azt is tudják, hogy végre a joghoz hozzá kell kapcsolni a kötelezettségeket is. Ám ha egy ember képtelen normális viselkedésre és együttélésre, akkor az erkölcsi kérdéseknek kell előtérbe kerülniük. Bocsánat, kellene! Mert egyelőre a feltételes mód uralkodik. Nos, hogy az erkölcsi kérdések ma hiánycikknek számítanak a közéletben, az vitathatatlan.

Azt ígértem, leírom, milyen hírek, események késztettek, hogy a cikk két kiemelt mondatát alátámasszam. Június 14-én, egy telefonbeszélgetésben Putyin és Trump elnök is megerősítette, hogy az ukrajnai helyzet mielőbbi lezárására törekednek, de ennek mikéntjéről szó sem esett. Pedig azóta is várunk rá. Június 16-án viharos törvénymódosítással és visszamenőleges hatállyal zárták el Orbán Viktort a kormányfői poszt jövőbeni megszerzése elől. Próbáltam kutakodni, hogy ilyesmi hányszor és mikor fordult elő ezelőtt, de nem jártam eredménnyel. Aztán értesülhettünk arról, hogy az osztrák külügyminiszter látványosan részt vett a bécsi pride rendezvényen, bizonyítva, hogy íme a szép új világ. Kis hazánkban pedig egyre újabb és újabb fejezetei születnek meg az úgynevezett Szőlő utcai ügynek, de a kép csak nem akar tisztulni, pedig igen régen várunk már rá. Úgyhogy a tisztelt olvasó talán nem kifogásolja a cikkem bevezetőjében leírtakat, miszerint hétköznapjainkat a romlás virágai „díszítik”, továbbá meg gyakorta, s joggal jut, juthat eszünkbe közéletünket és a világét is figyelve, hogy ideje lenne már visszaadnunk a szavak becsületét is, hogy legyen értelmük meg erejük is.