Maul Zsolt fiatalon otthagyta az IBS-t, mert valami egészen más izgatta, mint amit az iskola kínált neki. Borász akart lenni, ezért az apjához fordult segítségért, pénzt kért tőle, elvégezte a borásziskolát, és nekivágott Villánynak, annak a világnak, ahol a nagy öregek már régen elfoglalták a helyüket, és egy fiatalembernek nem szokás csak úgy helyet csinálni az asztalnál. Zsolt mégis leült, nem hívták, ő ment oda.

Bort készített, tanult, kísérletezett, hibázott, újra próbálta, közben pedig lassan elkezdett nőni körülötte valami, amit az ember eleinte csak sikernek nevez, később azonban könnyen összekever a saját értékével. A név, a pénz az elismerés.

És amikor egy vállalkozás elkezd jól menni, különös dolog történik az emberrel: ami tegnap még elég volt, az ma már kevésnek tűnik, ami pedig ma nagynak látszik, azt holnap már kinőtte. Zsolt is növekedni akart, nagyobb borászatot nagyobb üzletet, ehhez pedig pénz kellett.

Aztán még több pénz, aztán hitel, aztán még egy hitel.

És egy idő után már nem ő használta a pénzt, hanem a pénz használta őt.

Ma ezt olyan őszintén meséli el, hogy az ember egy pillanatra zavarba jön.

Mert a legtöbb sikeres vállalkozó szeret visszanézni az életére, és minden rossz döntés mögött utólag valami bölcs stratégiát találni.

Zsolt nem csinál ilyet.

Nem próbálja magát jobb színben feltüntetni.

Nem mondja, hogy a körülmények áldozata volt.

Nem tolja másra, elmondja, hogy elrontotta, hogy nem tudott megállni.

Őszintén bevallja, hogy a növekedés egy idő után már olyan lett számára, mint másnak az alkohol: tudta, hogy árt neki, mégis újra és újra szüksége volt rá.

És közben az adósság nőtt, a siker mögött ott állt a tartozás, a borok mögött ott álltak a hitelek, a csillogás mögött pedig lassan elkezdett sötétedni minden.

Zsolt pedig nemcsak a nevét veszítette el, nem sokkal később elveszítette a pénzét,  a vállalkozását.

Egy rossz üzleti döntés után még abból a borászatból is kitették, amelyet ő maga épített.

Próbáljuk elképzelni ezt a pillanatot. Zsolt is összeomlott.

De van valami egészen különös abban, ahogy ezt meséli.

Azt mondja, körülbelül egy óráig tartott, egy óráig engedte meg magának, hogy összetörjön,aztán felállt.

Nem azért, mert hirtelen minden megoldódott, nem azért, mert valaki odajött és megmentette, hanem azért, mert rájött, hogy ha ő nem mozdul, akkor senki nem fogja helyette megtenni.

Elment Németországba.

És az az ember, akinek korábban saját borászata volt, aki vállalkozást épített, aki pénzről, beruházásokról és növekedésről döntött, egyszer csak beosztottként állt egy idegen országban.

Talán ez volt az első alkalom hosszú idő után, amikor nem kellett nagynak lennie.

Csak dolgoznia kellett.

Aztán kibérelt egy éttermet.

És lassan, nagyon lassan elkezdte visszaszerezni azt, amit korábban elveszített.

Nem a pénzt.

Először saját magát.

És talán ez az egész történet legfontosabb része.

Mert ma már könnyű ránézni Maul Zsoltra, és azt mondani: sikeres ember, borász, közel egymilliárdos üzlet, újra felépített villányi borászat, és ott van a neve mellett egy olyan bor is, amelyhez a magyar borpiac egyik legmagasabb ára kapcsolódik.

De az ember nem ott ismeri meg igazán, amikor fent van.

Hanem amikor már nincs lejjebb.

Zsolt pedig azért érdekes számomra, mert nem akarja eltitkolni azt az embert, aki akkor volt.

Nem csak azt mondja el, hogyan lett sikeres, azt is elmondja, hogyan lett mohó, hogyan lett vak.

És hogyan kellett egyszer mindent elveszítenie ahhoz, hogy megértse: nem minden növekedés fejlődés, és nem minden siker jelent győzelmet.

Talán ezért van különös súlya annak, hogy ma újra Villányban van.

Mert visszatért oda, ahonnan egyszer el kellett mennie.

Visszatért ahhoz a földhöz, amely egyszer adott neki nevet, aztán elvette tőle.

És most újra bort készít.

Mintha az ember ugyanazt a történetet írná újra, csak közben már tudná, hol rontotta el az első változatot.

Ezért nekem ez a beszélgetés nem egy sikertörténet.

A sikertörténeteket általában szeretjük, mert megnyugtatnak bennünket: azt mondják, hogy aki elég keményen dolgozik, annak előbb-utóbb sikerül.

Zsolt története ennél kegyetlenebb.

Azt mondja, hogy elbukhatsz akkor is, ha tehetséges vagy. Tönkreteheted magad akkor is, ha sikeres vagy. Elveszíthetsz mindent akkor is, ha egyszer már azt hitted, hogy nyertél.

De van egy másik igazság is.

Hogy néha az embernek nem az a legnagyobb teljesítménye, amit felépít.

Hanem az, hogy amikor már minden összeomlott körülötte, még képes volt felállni a saját romjai közül.

És talán ezért tisztelem ezt a beszélgetést.

Mert Maul Zsolt nem hőst csinál magából.

Embert csinál magából.