„Kifutott a bika elé, és tíz méterre tőle térdre vetette magát a homokban. Ez a testhelyzet talán majd megóvja a kinevettetéstől. Kifeszítette kardjával a vörös lepedőt, és araszolni kezdett a bika felé. A bika figyelte az embert, a vörös lepedő háromszögét, rászegezte a szemét, fülét hegyezte, és Hernandorena előremászott egyméternyit a térdén, közben megrázta a lepedőt. A bika fölvágta farkát, leszegte fejét és rohamozott, és ahogy elérte az embert, Hernandorena úgy, ahogy volt, térdelve emelkedett a levegőbe, megpördült, mint egy rongycsomó, lábai most már szerteszét kalimpáltak, aztán a földre zuhant. A bika körülnézett utána, és egy szétterülő, mozgó köpenyt talált helyette, amelyet egy másik bikaviador tartott elé, s a bika rohamozott, Hernandorena meg homokkal a sápadt arcán felemelkedett, a kardját kereste meg a lepedőn. Amint felállt, bérelt nadrágjának nehéz, piszkosszürke selymén megláttam a repedést, és mélyen benn tisztán láttam a combcsontot, a csípőtől csaknem a térdéig. Ő is meglátta, és nagyon meglepődött, kezével takargatta, miközben emberek ugráltak át a korláton és rohantak oda hozzá, hogy a kötözőbe vigyék.”

Az idézet Ernest Hemingway híres művéből, a Halál délután című regényből van, és ha az ember elolvassa, arra gondolhat, hogy én most humanitárius meggondolásból emelek szót a bikaviadal ellen. Merthogy a véres látványosság bizony sokszor súlyos sérüléssel, sőt, szélsőséges esetben emberhalállal is járhat.

Szélsőséges esetben? Hát ezek az esetek azért nem annyira szélsőségesek. Az elmúlt mintegy három évszázadban becslések szerint több mint 500 matador, picador és banderillero (utóbbiak a bikát hergelő gyalogos vagy lovas segédek) vesztette életét a viadalokon. A súlyos, életveszélyes sérülések (a szarv okozta zúzódások és roncsolások, úgynevezett cornadák) a professzionális torreádorok karrierjének szinte mindennapos velejárói.

A leghíresebb vagy inkább leghírhedtebb esetet még 1947-ben jegyezték fel, amikor a spanyolországi Linaresben egy Islero nevű bika felöklelte Manoletét, az ünnepelt matadort. Őt is a combütőerénél... A matador még leszúrta a bikát, de a kórházban elvérzett. Halála egész Spanyolországot gyászba borította.

Csakhogy engem olyan nagyon nem érdekelnek azok az esetek, amikor a matador jár pórul. Ő ugyanis önként megy be az arénába, jól megfizetik érte, neki ez a saját maga által választott foglalkozása.

Szemben a bikával, amelynek nincs választási lehetősége, nota bene, foglalkozása sincs. Direkt erre a célra tenyésztik, aztán amikor elérkezik a nap, beterelik plaza de toros-ra, és némi közjátékot követően lemészárolják. Oké, szerencsétlen állat nem adja olcsón a bőrét, olykor felökleli a matadort. Még szép. Olyan ez, mintha az ellenség katonáját megszólnánk azért, amiért viszonozza a tüzet.

Nagyon elvétve, szökőévente egyszer, ha a bika rendkívüli bátorságot és nemességet tanúsít, a közönség és az elnök kegyelmet szavazhat neki. Ekkor az állatot ellátják, és visszaviszik a tenyésztőhöz, ahol élete végéig fedezőbikaként élhet. Mint Marci Hevesen. Ezer bikából egy.

Tehát nem a matadorért emelek szót, még véletlenül sem. Ő maga választja a sorsát. A bika nem.

Szerencsére a bikaviadal, mint hispanicum (ha létezik hungarikum, akkor miért ne létezne hispanicum?) a végét járja. Egyre több helyen tiltják be.

Több mint 700 ezren írták alá azt, a spanyol parlamentnek benyújtott népi jogalkotási kezdeményezést, amelyben kérik, hogy a bikaviadal ne számítson többé a kulturális örökség részének Spanyolországban.

Ugyanis ez a jogszabály szavatolja a viadalok fennmaradását, megakadályozva, hogy az ország egyes tartományai betiltsák, ahogy az például Katalóniában megtörtént. Ám végül az Alkotmánybíróság a fenti jogszabályra hivatkozva megsemmisítette a tilalmat.

De az állatvédők nem adják fel. Mexikóban például Sinaloa már az ötödik szövetségi állam Sonora, Guerrero, Coahuila és Quintana Roo után, ahol betiltották a bikaviadalt. Pedig Sinaloa durva – majdnem azt mondtam, nem vénnek való – vidék, itt működött és működik még mindig a hírhedt El Chapo Guzmán droghálózata, a Sinaloa kartell.

A kokain még megy, a bikaviadal már nem...

De például egy másik latin-amerikai országban, Kolumbiában is kezdeményezték a véres játék torvényen kívül helyezését. Terry Hurtado állatjogi aktivista szerint a törvény elfogadása hatalmas győzelem azoknak a szervezeteknek, amelyek az állatokkal szembeni erőszak ellen, illetve a társadalom szemléletének átalakításáért küzdenek.

Az állatvédő, hogy úgy mondjam, szívós, eltökélt állatfajta. Nem adja fel. Sőt, kreatív módon harcol védenceiért, az állatokért.

Több nemzetközi állatvédő szervezet szerint évente mintegy 200 millió eurónyi uniós támogatás jut olyan gazdaságokhoz, amelyek bikaviadalokra szánt bikákat tenyésztenek Spanyolországban, Portugáliában és Franciaországban.

Bár az Európai Unió nem finanszírozza közvetlenül a bikaviadalok megrendezését – még szép... –, az érintett tenyésztők a Közös Agrárpolitika (KAP) keretében ugyanúgy jogosultak lehetnek támogatásokra, mint más szarvasmarha-tenyésztők. Az állatvédők szerint azonban ez azt jelenti, hogy az európai adófizetők pénze közvetve mégis hozzájárul egy olyan iparág fennmaradásához, amelyet egyre többen tartanak elfogadhatatlannak.

Hát ebből elég volt.

Nem kérünk az álszent, hipokrita törvényekből.

El a kezekkel a bikáktól!